Szembenézni minden falattal néha egészen kegyetlen tud lenni

Hosszú évtizedeken át írtam naplót, kézzel, füzetekbe, ez ma már úgy hangzik, mint a kazettás magnó vagy a trapézfarmer, mégis úgy tűnik, sok szempontból hasznos tevékenység lehet. Tizennyolc év szünet után kezdtem újra, persze csak pár hétre, és nem is azt írom le, mint kamaszkoromban, hogy épp összevesztem-e a barátnőimmel vagy kaptam-e kettest kémiából, hanem hogy mit ettem, mikor, kivel, és közben, utána hogyan éreztem magam. Elsőre mindez értelmetlen időpocsékolásnak tűnhet, mégis elképesztően hasznos tevékenységnek bizonyult, amiből

nemcsak arra jöttem rá, mitől hízok, de arra is, milyen ételek tesznek nekem rosszat és melyektől érzem jól magam, mik fárasztanak és miből nyerek energiát.

Ennél még sokkal többre képes diagnosztikai módszer kiegészítő eszköze lehet ez, amellyel betegségekre és allergiákra, ételérzékenységekre lehet magyarázatot találni. Most nem volt ilyen nagyívű célom a naplózással, inkább az evési szokásaim lelki hátterét szerettem volna meglátni, erre pedig egy olvasmány buzdított.

Miért kezdtem neki?

Lukács Liza pszichológus Ne cipeld tovább! című könyve nem a tuti módszert adja meg a fogyáshoz, nem mondja meg, melyik ételcsoportról kellene lemondanom, vagy mit kéne bevennem, meginnom, melyik tuti gyakorlatsort kéne elvégeznem a kockás hasért, kerek popóért és hajszálvékony darázsderékért. Azt magyarázza el, hogy ha valami nincs rendben az evéshez való viszonyunkkal, akkor ki kell derítenünk, hol romlott el, megtalálni a rossz szokások okát, gócpontját, és szembenézni velük – ha kell, segítséggel. Az evésnapló egy olyan önismereti gyakorlat, amivel magunkon is segíthetünk, de kiindulópont egy dietetikusnak vagy pszichológusnak is a terápia megkezdéséhez.

Lukács könyve történetében szemléli a táplálkozásunkat: azt mondja, minden egyes, generációról öröklődő szokás hatással van arra, ma hogyan eszünk. Nem csak a gyerekkorunk környezeti hatásai, a család étkezési szokásai, vagy az, minket hogyan etettek, de a szüleink, nagyszüleink táplálkozása is. Erre pedig nagy hatással volt a történelem, így egy nagy, átfogó képet kapunk arról, mennyi olyan apró reflexünk lehet az evésünkben, ami már nem köthető valós, jelenkori igényekhez, problémákhoz. Nem érvényesek, csupán azért alkalmazzuk őket, mert így tettek a szüleink és az ő szüleik is. Ezeken az örökölt megszokásokon kívül még sok minden más befolyásolhatja azt, mit miért eszünk meg, ezek pedig általában érzelmek, amelyeket az evésben fejezünk ki vagy vezetünk le, legyen az feszültség, szeretethiány vagy szomorúság. Sokszor eszünk úgy, hogy nincs is rá valódi igényünk, csak megszokások vagy érzelmek vezetnek a következő adaghoz vagy falathoz. A túlevés (vagy épp a túlzott önkorlátozás) pedig egy csomó káros következménnyel járhat mind lelki, mind testi értelemben.

A könyvben minden probléma kulcsa az önismeret és a tudatosság, ami persze nem új, hiszen ezek a pszichológia más területein is érvényes utak. Az érdekes az, hogy a táplálkozáshoz való egészséges viszony leírásakor egészen, már-már banálisan egyszerűnek hangzó szabályokat sorol fel. Aki jól eszik, csak annyit eszik, amennyire szüksége van, figyel a teste jelzéseire, evés után más tevékenységbe kezd, nem gondol egész nap ételekre, nem aggódik azon, hízik-e, meg tud állni, szabályozza az étkezéseit, stb. Ezekben a szabályokban sok az ellentmondás, hiszen a lényeg az egyensúly: odafigyelni, de nem aggódni, élvezni, de nem tőle várni a boldogságot.

A legtöbben nyilván úgy nézünk magunkra, mint akik erre képesek. A valóságban azonban ez egészen másképp néz ki: bár a könyv olvasása közben csak sejtettem, mennyire látom reálisan a saját evési szokásaimat, úgy képzeltem, naplózás és nagyon fokozott odafigyelés mellett csomó mindenre derülhet még fény.

Emberkísérlet

Átlagosnak mondható vagyok evés szempontjából, elhízott kamasz voltam, enyhe súlyfeleslegekkel küzdő felnőtt lettem. Egészségtelenül sokat foglalkozom gondolatban evéssel, ételekkel, főzéssel, rengeteg érzelemmel viszonyulok hozzá, és egy ideje láthatóan többet eszem a szükségesnél. Ezért is voltam kíváncsi rá, mi történik, ha naplózok minden falatot és a hozzá kapcsolódó érzelmeket pár hétig. Az eredmények tanulságosak voltak, ezért, ha a naplót nem is, a belőle levont tanulságokat hasznosnak láttam megosztani.

Általában azt javasolják, hogy nem elég leírni, mit eszünk és iszunk (igen, az üdítők, tejeskávék, alkoholos italok is számítanak), és persze azt, hogy mennyit is pontosan, az is fontos, hogy mit csinálunk közben: mikor eszünk, hol és kivel. De a leglényegesebb az, miért ettük, és milyen érzések kísérték az egyes étkezéseket.

Mindez amúgy nem olyan hosszú idő vagy sok karakter lepötyögni, mint amilyennek elsőre tűnik, én legtöbbször simán egy telefonos jegyzetbe írtam, de tartottam egy füzetet a konyhában is, és sokkal kellemesebb érzés volt kézzel írni.

Így nézett ki egy mintanap:

• Reggeli, fél 10: müzli, gép előtt, otthon, leveleket olvasva (kicsit kevés lett, hiányérzet)
• Délelőtt: 10 szál ropi, tea (szomjúság, fejfájás, ropi: mert a gyereknek adtam, és ettem belőle, utána enyhe bűntudat)
• Ebéd, fél 2: zöldborsófőzelék, 2 db tükörtojás, kávé. Egyedül, közben üzenetekre válaszolva, nagyon sietve, mert csak tíz perc maradt rá (utána: enyhe hányinger, gyomorideg)
• Délután 5: mardosó éhség, fejfájás – sok víz, majd eper joghurttal
• Este 8: vacsorakészítés közbeni idegességben mindenféle: sajtsarok, kenyérsercli, zöldségek. Egy gyerek fél adag húslevesmaradéka, egy másik gyerek joghurt- és szendvicsmaradékával. (bűntudat az összevisszaságért)

Mi van, ha csak eszem, és mást nem csinálok?

Már az első naplózott napok után sokkoló volt látni, mennyi összevisszaság, mennyi fölösleg van a napi táplálkozásomban. Az írás – és a visszaolvasás! – már pár nap után nagyobb figyelmet ébresztett a számba kerülő dolgok irányába.

Természetesen nem csak a cikket inspiráló könyv foglalkozik azzal, miért kéne jobban figyelnünk saját evési szokásainkat. Az úgynevezett „mindful eating”-et, azaz tudatos evés előnyeit már jó ideje hangsúlyozzák, mint ideális táplálkozási formát. A 2010-es években számos könyv és tanulmány jelent meg a témában, sőt, egy időben az éttermi világ is megpróbálta beemelni a lassú evés szertartását a vacsoramenükbe.

Másfelől fogalmazva: a rohanó, figyelmetlen evést hosszú ideje hibáztatják több étkezési problémával, többek között az elhízással, túlevéssel, túlsúllyal. Nem új dolog persze ez sem, csak új a neve – már a buddhizmus alaptanításai között is fontos szerepe van a lassú, átszellemült, teljes odafigyelésnek, meditatív jelenlétnek evés (légzés, ülés, állás, séta) közben. Ez is olyan egyszerű és banális dolog, amire mindenki legyint, pedig egyre több táplálkozással foglalkozó szakember állítja: más egyéb tevékenység mellett, vezetés közben, utcán rohanva, gép/telefon előtt, olvasás közben, filmnézés közben enni egy csomó okból nem jó. Ilyenkor többet eszünk, gyorsabban eszünk, miközben nem is észleljük az étel ízét, állagát, tulajdonképpen semmit nem élvezünk belőle.

Lassan, összpontosítva enni viszont egyáltalán nem annyira egyszerű, megfigyelni az ételt, sokszor megrágni a falatot, figyelni az ízekre, illatokra, állagokra és közben mást nem csinálni, csak enni óriási kihívás, különösen akkor, ha nem vagyunk gyakorló buddhista szerzetesek.

Rengeteg útmutató segít ennek a gyakorlásában: azt mondják, már maga a főzés is segít mélyebb kapcsolatot teremteni az étellel, vagy ha tényleg csak eszünk evésközben. A naplózás ugyanennek a gyakorlatnak a része, hiszen a jegyzetelés miatt kénytelen vagyok minden szál káposztát, minden szem mazsolát komolyan venni.

Tíz szál ropi, de minek

Az első napokon még nem befolyásolt az írás semmit, de 4-5 nap után egy-egy kósza szál ropinál eszembe jutott, hogy hopp, ha ezt most megeszem, akkor majd le is kell írni. Közhelynek tűnik, de a betűknek van erejük, az a szál ropi sokkal nagyobb jelentőséggel bír, ha utána le is írom. Később ugyanez befolyásolni kezdte a repetázás átkos szokását is, amivel szép lassan leálltam, egyszerűen kínos volt leírni, hogy „2x”. Eleinte elhittem, hogy elég este összeírni, mit ettem, de ez aztán sok torzításhoz vezetett, és épp azokat a pluszokat hagytam le néha, majd jöttem rá később, amikben a fölöslegesen bevitt falatok rejlettek. Legyen az egy-egy falat kóstoló a másik ételéből az étteremben, vagy egy plusz szelet kenyér a főzelék mellett.

Mivel mindig sietve jegyeztem le étkezés után azt a pár sort, amolyan szabad ötletek jegyzéke lett néha belőle, és meglepően őszinte vallomások is születtek. Ezek különösen akkor kétségbeejtőek, ha hozzá olvassuk Lukács Liza listáját arról, miért kéne enni valójában egy ideális, eszményi táplálkozási viszonnyal élve: mert éhes vagyok, mert eljött az evés ideje, mert jó az adott étel a testemnek, és végső soron azért, mert finom.

A legnagyobb tanulság, hogy többször eszem valamilyen totál más okból, mint az itt felsoroltak. Pár ok, amikért a napi bevitt ételeim több, mint a felét megeszem:

• mert megkívántam, mert finom
• mert én főztem, és jól sikerült, büszke vagyok rá
• mert már megvettem, kifizettem, nem akarom otthagyni, úgy érzem, becsomagoltatni, hazavinni körülményes
• mert valamilyen szertartás része, pl. pattogatott kukoricázós mozizás
• evés, mint program: amikor a délutáni séta célja fagyizás, a baráti találkozó kerete az éttermezés
• mert sajnálom kidobni – tipikus anyukareflex, takarítás közben a kenyérhéj, banáncsücsök, kakaóscsiga-szél indokolatlan elfogyasztása

Az is kiderült, hogy többet eszem, ha társaságban vagyok, többet eszem étteremben, de leginkább akkor, ha más főzött nekem, hiszen tudom, milyen a másik oldalon lenni. Sokkoló volt olvasni a mennyiségeket is, amelyek a napi szaladgálásban nem tudatosultak, ennek a rebarbarás pitének például két nap alatt ugyan, de a 80 százalékát egyedül ettem meg.

„Szomjas voltam, ettem egy kekszet.” Az evést az ivás elé helyezem. Hiába sejtem, hogy szomjas vagyok inkább, mint éhes, azért bekapok valamit, holott előbb inni kéne. „Baromi éhesen főztem, közben megettem…” Későn észlelem a testem jelzéseit. Tovább eszem, amikor már nem vagyok éhes, illetve túlságosan megéhezem, mire elkezdek főzni, ezért végignassolgatom a főzést – mire kész, már nem vagyok éhes, de azért megeszem, amit főztem, ha már dolgoztam vele. „Ideges lettem… fél zacskó mogyoró” Ehhez talán nem is kell magyarázat, nyilván nem a rágás fogja megoldani az aggodalmaimat. „Iszonyú fáradt vagyok, de muszáj befejezni egy munkát”.

Vajon egy zacskó csipsztől könnyebb lesz átlendülni egy fáradt holtponton, nem kéne inkább szünetet tartani?

Már két hét után úgy érzem, hogy sokkal jobban rálátok a saját hibáimra, képes vagyok megállni néha, és feltenni pár kérdést magamnak, mielőtt bekapok még egy szelet pitét. Éhes vagyok? Mikor ettem utoljára? Vajon ettől a sütitől fogom jobban érezni magam, vagy valójában pihennem, mozognom vagy csak innom kéne? Így muszáj szembenéznem a valósággal, miszerint az esetek nagy részében nincs rá szükségem.