Idegesítő, kivagyok tőle, alkalmatlan az együttélésre, mégis együtt vagyok vele – miért?

Az indulatok olyan erővel törtek ki drága kollégáinkból, hogy elgondolkodtunk: lehet, hogy a különbözőség a párkapcsolat elején még izgalmas, de vajon hosszú távon is képes két ellentétes ember együttműködni, együtt maradni? Ha igen, mégis hogyan? Igaz a mondás, hogy az „ellentétek vonzzák egymást”? Ha igen, meddig? Együtt tud élni két ember úgy, hogy az egyik utál mosogatni, a másik meg imád? És mi van a szekrényajtókkal? Melyik a nagyobb „red flag”: ha valaki soha nem párosítja össze a zoknikat, vagy ha minden döntéshelyzet előtt felhívja az anyját? Melyikre kínálhat megoldást a párterápia?

„A különbözőség jó, mert a pár az élet sokkal nagyobb területét képes sikeresen lefedni. Én ebben vagyok ügyes, te abban vagy rutinos, én gyorsan döntök, de kicsit felületes vagyok, te lassan döntesz, de alapos vagy. Van, amikor ez a jobb választás, van, amikor a másik, attól függően döntesz te, vagy döntök én, hogy mit hoz az élet. Ahhoz, hogy a pár tagjai össze tudják illeszteni a különbözőségeiket, mindkettejüknek tisztában kell lenniük a saját és a másik értékeivel és hiányosságaival” – mondja Pap Katalin párkapcsolati coach.

Szerinte egy jó párkapcsolatnak szüksége van a szerelem „rózsaszín” időszakára, ami a megismerkedésről, az egymásra találás gyönyörűségéről szól, nem pedig a különbözőségekről. A rózsaszín felhőkön ugrándozva még elnézőbbek is vagyunk a másikkal, a kapcsolat legelején a nyitva hagyott fiókok vagy az üres tejesdoboz a hűtőben nem is tűnik olyan zavarónak.

Amikor viszont a kapcsolat elér abba a szakaszba, hogy egyre több időt töltünk a másik életterében, vagy közös életteret teremtünk, hirtelen az apró különbözőségek, eltérő szokások is nagyító alá kerülnek.

Ilyenkor vagy kompromisszumok köttetnek, vagy elkezdődnek a végtelennek tűnő viták: ki hova szereti ledobni a táskáit, ki hogy pakolja be az ételeket a hűtőbe, ki, mikor szeret lefeküdni aludni, és ki milyen zenét akar hallgatni takarítás közben.

Amikor „felszáll a rózsaszín köd”, a következő lépés a közös élet kialakítása, aminek a szabályait, kereteit a pár alakítja, általában a családjuktól kapott minták alapján. „Ez persze nincs szerződésszerűen rögzítve, inkább kisebb-nagyobb küzdelmek során alakul ki az, hogy te is tudod, és én is tudom, hogy mi ezt így szoktuk csinálni.

Sok konfliktus forrása lehet, ha egy vagy több olyan szabály rögzül egy párkapcsolatban, amivel az egyik vagy a másik fél nem ért egyet. Viszont ha ezeket a szabályokat úgy alakította ki a pár, hogy elfogadható a feleknek, akkor ez biztonságot nyújt mindkettőjüknek” – mondja Pap Katalin.

Pazarolja a vizet, nem tud hajtogatni, mindent rossz helyre pakol el, de szeretem

Amikor megnyitottuk a panaszcsapot, megállíthatatlanul kezdtek ömleni a példák a férfiak és nők részéről is, hogy mi mindent lehet idegesítőként megélni egy kapcsolatban:

• „Nem értem, miért kell a kisebb táskákat, ridikülöket mindig az asztalok, szekrények legeslegszélén (csúszóra) hagyni, méghozzá kinyitva, kicipzározva”.
• „Mi a francért kell otthagyni napokra a földön az odadobott ruhákat. Egyáltalán mi a francért kell a földre dobni a ruhákat.”
• „Megfürdikézik, és az hagyján, hogy mindent beborít a hajbalzsama szaga (állítólag illata), de kipacsál rengeteg vizet, amit hidegvérrel otthagy, sőt, még a kis papucskájával bele is trappol, így azonnal sárossá válik a fürdő.”
• „Elmosogat (szupi), de a pultot már nem törli le, a gáztűzhelyet nem mossa le, a szmötyit a szűrőből nem szedi ki.”
• Amire rögtön válasz is érkezett a másik oldalról: „A mosogatást szarul csinálom, mert annyira elfáradok benne, hogy a pultot már én sem törlöm le, a tűzhelyet nem mosom le, és a szmötyit a szűrőből sem szedem ki, elnézést, de addigra már egyszerűen elfogy az erőm. Egy kis erőgyűjtés után később visszatérnék rá, de addigra ő már hepciáskodva odajön, hogy ezt miért nem csináltam meg, és megcsinálja.”
• „A hangoskodás nekem konkrétan a totális kibírhatatlanság, utálom az ajtócsapkodást, a határozottan vonulást a parkettán, a hangos podcasthallgatást, vagy amikor én még aludnék, de beágyazza a saját oldalát, és túl hangosan suhan az ágynemű, meg odacsapja a párnákat, díszpárnákat a fejem mellé.”
• „Ő csak övtáskát visz magával, én nagy táskát, aztán mindenét az én táskámba akarja bepakoltatni, mert abban van hely.”
• „A másik ébresztője is majdnem válóok. Eleve állandóan kitalálja, hogy majd ő hajnalban felkel ezt-azt megcsinálni, ezért csörög egyszer fél 6-kor, aztán 10 percenként kb 8-ig, vagy amíg ki nem hajítom az ablakon. De ez nem elég, van két másik ébresztő csipogós lófasza, amik mind másik időpontban csipognak, az egyik például rendszeresen az én ébresztőm előtt 5 perccel.”
• „Cipővel és papuccsal a szőnyegekre rámenni, mint a barmok, főleg a fürdőszobában és a hálóban. Se cipő, se kutya nem való ezekre a helyekre, de lassan úgy érzem, hogy élettárs sem, saját fürdőt és hálót akarok.”
• És olyan is volt, aki könyörgésekbe foglalta fájdalmait: „Ne, légyszi, ne az ágyra dobáld a levett ruhákat, mert utána jó eséllyel én fogom elpakolni, ha bele akarok feküdni. Könyörgöm, csukd be a szekrényajtót. Igen, látom, hogy azért nem csukódik be rendesen, mert kilóg a ruha, könyörgöm, told beljebb egy mozdulattal. Légyszilégyszilégyszi, ne hagyd a bejárat előtt a cipődet, mert hazaérve azzal kezdődik az otthonlétem, hogy a cipőkön kell átbotladoznom. Légyszi, kapcsold le a villanyt abban a szobában, ahová órákig nem fogsz utána bemenni.”

Az, hogy a probléma mennyire univerzális, jól jelzi, hogy a brit Guardian interaktív cikksorozatot is indított a témában, amiben az olvasók is elmondhatják a véleményüket olyasmikről, hogy oké-e a másik előtt hangosan fingani; vagy körmöt vágni; idegesítő-e, ha a párunk állandóan arról beszél, hogy vegán; mikor és kinek kell kiürítenie a porzsákot; melyik kéztörlőt szabad összekoszolni és melyiket nem; és hogy szabad-e a párunk fogkeféjét használnunk.

Tanulság: senkinek a párja nem tud rendesen főzni, mosni, teregetni, elpakolni maga után, és úgy egyáltalán, nem képesek közös háztartásban létezni. Akkor miért vagyunk még mindig együtt? Erre is megkaptuk a meglepően egyszerű választ:

„Egyik pillanatban nagyon felbasz valami hülyeséggel, de két pillanattal később meg nagyon cuki és imádnivaló, ez a nagy helyzet.”

De mégis hogy lehet együtt élni valakivel szeretetben és boldogságban, ha a mindennapok során számos apró tulajdonságát idegesítőnek vagy egyenesen a személyünkre sértőnek élünk meg? Miért van az, hogy az egyik nap még gond nélkül átsiklunk az üres tejesdoboz látványán, másnap viszont előbújik belőlünk a házisárkány, ha meglátjuk a hűtőben? Miért van az, hogy hiába próbáljuk elfogadni a másik sajátosságát, együtt élni a furcsa szokásaival, néhanapján előfordul, hogy egyszerűen nem tudjuk tolerálni a másik kisebb-nagyobb „hülyeségeit” – miközben lehet, sőt elég valószínű, hogy nem is az üres tejesdoboz a probléma.

Apróságoktól a valódi konfliktusig

„A nyitva hagyott fiók akkor lesz idegesítő, ha olyan jelentést adunk neki, ami egyrészt a párkapcsolattal összefügg, másrészt veszélyt jelent, ezért »ugrunk«. Ha a nyitva hagyott fiók azt a jelentést hordozza nekem, hogy a párom nem veszi figyelembe a kéréseimet és nem vesz figyelembe engem, akkor ezt tényleg nagyon aggasztó és idegesítő megélni, de ha én biztos vagyok abban, hogy a párom értékel és komolyan vesz engem, akkor az csak egy nyitva hagyott fiók, odamegyek és becsukom” – mondja erről Pap Katalin.

De miért kerülgetjük a forró kását? Miért nem mondjuk meg a másiknak rögtön, hogy mi bánt minket valójában, ahelyett, hogy hosszú percekig üvöltözünk vele a „rosszul” bevetett ágy miatt? „Sajnos legtöbben azt tanultuk meg a származási családunkban, hogy nincs helyük a negatív érzéseinknek, mert ezzel csak megbántjuk a másikat, és nincs helyük a vágyainknak és a kéréseinknek, mert ha ezeket megfogalmazzuk, akkor elutasításba ütközünk. Ezen úgy lehet változtatni, hogy a párterápián a nyitva hagyott fióktól és az üres tejesdoboztól indulva biztonságos környezetben kimondhatják a pár tagjai a nehéz érzéseiket, majd meg merik fogalmazni a vágyaikat olyan kérésként, amire a másik fél pozitívan tud reagálni, és így képesek eljutni a biztonságos kötődéshez” – mondja a párkapcsolati coach.

Az, hogy milyen terápiás módszer segíthet jobbá tenni egy kapcsolatot, Pap Katalin szerint elsősorban attól függ, hogy a pár milyen problémával érkezik a terápiára.

Hétköznapi konfliktusokkal többen, míg feloldhatatlannak tűnő ellentétek megoldásában kevesebb pár kér segítséget.

Ezek a viták ugyanis elbizonytalaníthatnak minket, nem tudjuk, számíthatunk-e a másikra, támaszkodhatunk-e a barátunkra, barátnőnkre. „Ha »a számíthatok-e rád« kérdésekre csak bizonytalan válaszokat tudunk adni, akkor bajba kerül a párkapcsolatunk” – mondja a szakértő, majd azt is hozzáteszi, hogy a terápián olyan bevált módszerekkel dolgoznak, amik abban segítik a párokat, hogy a veszekedéstől eljussanak a fontos kérdésekhez úgy, hogy a pár tagjai megerősítő választ tudjanak adni egymásnak. Így a mindennapi viták is megszűnnek, ami azért fontos, mert ezek a küzdelmek és az állandó feszültség érzelmileg nagyon kimerítő, és nem kizárt, hogy a páros egyik tagja egy ponton olyan szinten elfárad, hogy inkább szakít és kilép a kapcsolatból.

Első lépés: felismerni, hogy segítség kell

A kimerítő ide-oda pakolgatáson és egymás után elmosogatáson túl sokkal nagyobb problémát jelenthet egy kapcsolatban, ha a felek a közös életük alapjait érintő dolgokban nem tudnak megegyezésre jutni. Mi van, ha a párunk minden döntéshelyzetben ránk tolja a felelősséget? Mi van, ha a pénzügyekben nem tudunk dűlőre jutni? Mit tegyünk, ha úgy érezzük, képtelenek vagyunk szintet lépni a kapcsolatunkban, mert a másik fél erre nem hajlandó?

„Veszekedés közben egy pár azt éli meg, hogy a párjuk őket úgymond megtámadta, és erre az a természetes reakció, hogy elkezdünk védekezni. A párterápia során egy ponton eljutnak oda, hogy ebben a konfliktusban az is benne van, hogy én mit mondok, én hogyan viselkedem, az miért lehet bántó, hogyan hatunk egymásra, mi játszódhat le a másik fejében és szívében. Túllépni a saját sértettségünkön és meglátni a másikat, a másik fájdalmát egy nagyon nehéz folyamat, de lehetővé teszi a biztonságos kötődés kialakítását, ami mindannyiunk szíve vágya” – mondja Pap Katalin.

Annak az elismerése, hogy valamit nem tudunk egyedül vagy ketten megoldani nem egyszerű feladat, szakértőhöz fordulni és terápiára járni, ahol az ember önmagával és a párjával is szembesül, pedig még kevésbé.

A felnőtt kapcsolatainkban sokszor az is kiütközik, hogy milyen hatások értek minket gyerekkorunkban – ezeknek pedig sokkal nagyobb hatásuk lehet a párkapcsolati kihívásokra adott válaszainkra is, mint gondolnánk.

„Ha valakinek nehéz gyermekkora volt, ami tartalmaz traumatikus élményéket is, például bántalmazták, sok negatív visszajelzést vagy elutasítást kapott a szüleitől, akkor az az illető képtelen lesz elképzelni, hogy ő valakinek hosszú távon elfogadható”

– mondja Pap Katalin. Szerinte ezek a hatások és élmények a párterápia során is előkerülhetnek. Ebben az esetben a szakértő szerint a következő lépés az, hogy az illető egyéni terápiába kezd.

A különbözőségek és az együttélés mellett sok minden más is próbára teheti a párkapcsolatokat. Ilyen például a pénz, ami már az első kávénál bekúszik a kapcsolatba, és előbb-utóbb felmerül, hogy ki, mikor és mit fizessen. Ebben a cikkben házas, nem házas, friss kapcsolatban és hosszú ideje együtt élő párok mesélnek arról, hogyan kezelik a pénzt, külön vagy közös kasszát vezetnek-e.

Az anyagiak mellett a párok között szintén súrlódási pont, akár válóok is lehet, ha egy harmadik kerül a képbe. A megcsalás pszichológiájáról, a miértekről ebben a cikkben írtunk bővebben, itt pedig brutálisan őszinte, személyes sztorikat olvashatnak arról, ki kit, hogy csalt meg eddigi életében. A harmadik félnek persze nem kell feltétlen a gaz csábítónak lennie, van, amikor a házastársak sok-sok együtt töltött év után közösen döntenek úgy, hogy mások felé is nyitnak. Sőt vannak olyan párok, akiket a válástól mentett meg a nyitott kapcsolat ötlete, róluk ebben a cikkben írtunk.