A megcsalás legtöbbször nem a kielégülésről szól

„Önfelfedezés, a lófaszt! Persze, ez jobban hangzik, mint a kefélgetés útszéli motelekben. A megcsalás az megcsalás, akármilyen hangzatos new age címkét raknak is rá. Kegyetlen, önző, hazug és bántó.”

Amikor azon gondolkodtam, hogyan sűrítsem néhány mondatba, hogyan állunk jelenleg a hűtlenség megítélésével, éppen ehhez a részhez értem Esther Perel könyvében. A világ első számú párkapcsolati terapeutája öt évvel ezelőtt publikálta Affér – avagy gondoljuk újra a hűtlenséget című munkáját, amelyben arra tett kísérletet, hogy új perspektívába helyezze ezt az emberiség számára egyszerre rettentően taszító és vonzó jelenséget. A fenti idézettel ő is pont arra az ellentmondásra utal ironikusan, hogy önsegítő könyvek és tapasztalt szakemberek tucatjai hiába kínálnak újfajta párkapcsolati modelleket, mindig lesznek olyanok, nem is kevesen, akiket a hűtlenség felkavar és traumatizál, a félrelépő partnerüket pedig egy szemétládának tartják. (Bővebb információk a Piqué–Shakira sagában.)

Néhány tudományterületnek és a pszichoterapeuták munkájának köszönhetően egyre többet tudunk a monogámia, a hűtlenség és a bizalom bonyolult kérdéseiről, de egyre több nem konvencionális választ kaphatunk rájuk. De ahogy Esther Perel kérdezi: „Készen áll a kultúránk arra az eretnek fordulatra, hogy egy kapcsolatot a testnedvek uralta kötelékek akár meg is erősíthetnek, ahelyett, hogy szétrombolnák?”

A boldogság jár nekünk

A nyugati világban felerősödő individualizmus és a fogyasztói társadalom arra is erőteljes hatással volt, hogyan érezzük magunkat a párkapcsolatainkban. A boldogság jár neked, sose elégedj meg kevesebbel, mindig van jobb választásod – ilyen szlogenek között élünk már egy ideje. (Hangsúlyoznunk kell, hogy a témát csak a bolygó szerencsésebb részein vizsgálhatjuk ebben a keretben. A házasságtörés a világ több országában ma is bűncselekmény, helyenként halállal büntetik. Szudánban például nemrég halálra ítéltek egy házas nőt, mert megcsókolt egy idegen férfit. Végül néhány hónap börtönt kapott.)

A házasság évszázadokon keresztül egy meghatározott szabályrendszeren, ezzel együtt meghatározott nemi szerepeken alapult. A patriarchális berendezkedésben a hűség egészen a közelmúltig leginkább a nőkkel szemben támasztott elvárás volt. Majd ahogy Esther Perel írja, „Először behoztuk a házasságba a szerelmet. Aztán hozzárendeltük a szexhez a szeretetet. És aztán összekötöttük a boldog házasságot a szexuális beteljesüléssel.” Végül a szex az individualitásunkhoz és önmegvalósításunkhoz fűződő emberi joggá vált. Ezzel párhuzamosan a házasságokra soha nem látott mértékű elvárás nehezedett: egyrészről megmaradtak a klasszikus családmodell elemei (biztonság, kiszámíthatóság, stabilitás), másrészről új szerepelvárások csatlakoztak hozzájuk (a partnerünk legyen a legjobb barátunk, a legfőbb bizalmasunk és szenvedélyes szeretőnk egyszerre). Ezt fejeli meg még a korszellem, a fogyasztói társadalom kínálta lehetőségek korlátlansága, a magasan tartott izgalom az újdonság iránt. Perel szerint az egykori szabályokat mára a választási lehetőségek váltották fel,

a megnövekedett szabadságélményünk mellett viszont hatalmasra nőtt a bizonytalanságunk és az önbizalomhiányunk.

Hiába a szabadság élménye, a kapcsolaton kívüli afférok megítélése papíron nem sokat változott. Az amerikai társadalom szerint a hűtlenség a leginkább elítélendő dolog, ami egy házasságban történhet – és ezt értsük úgy, hogy az Egyesült Államok polgárai a félrelépést még a családon belüli erőszaknál is nagyobb bűnnek tekintik. Perel a könyvében egy 2013-as Gallup-felmérést idéz, amely szerint az amerikai felnőttek 91 százaléka véli úgy, hogy a hűtlenség morálisan elítélendő, míg az emberi klónozást csak 83 százalék tartja annak. Az adatot annak tükrében is érdemes megvizsgálnunk, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb pornófogyasztója.

Pedig szeretem a feleségemet

Egy a hűtlenség motívumait vizsgáló, 2020-as, szintén amerikai tanulmányban 495 olyan személy vett részt, akik bevallásuk szerint voltak valaha hűtlenek. Amikor arról kérdezték őket, miért mentek bele ezekbe a külső kapcsolatokba, válaszaik alapján nyolc fő ok rajzolódott ki: düh, önbecsülés (növelése), szeretethiány, alacsony elköteleződés, változatosság iránti igény, elhanyagoltság, szexuális vágy, illetve egy adódó helyzet.

Esther Perel több ezer pár beszámolójának végighallgatása után hasonló tényezőket talált: magány és szexuális mellőzöttség, lázadás, az újdonság iránti vágy, bizonyítási kényszer a még működő vonzerőre. De vannak, akik paradox módon pont azért kacsintanak ki a kapcsolatból, hogy megmentsék azt, mert ezzel hívják fel a figyelmet a problémákra. Mindenesetre ha egy ember hűtlenségi motivációit keressük, ritkán intézhetjük el az ügyet annyival, hogy narcisztikus vagy kötődési nehézségekkel küszködik. És bár a félrelépés gyakran utal sérült kapcsolatra, sokszor túl is mutat ezen.

„Afférok bizony a házasság komolyabb problémái nélkül is megesnek.”

Erre jutott Kenneth Paul Rosenberg amerikai pszichiáter is, aki szerint a félrelépő férfiak több mint fele és a nők harmada számol be arról, hogy boldog házasságban él, vagyis a partnerrel való elégedetlenség szerinte sem szükséges feltétele a hűtlenségnek. Az Infidelity: Why Men and Women Cheat (Hűtlenség: Miért csalnak a nők és a férfiak?) című, 2018-ban megjelent könyvében ő is azt írja, hogy a kapcsolaton kívüli alkalmi szex általában nem a kielégülésről szól, sokkal inkább az izgalomról, a mások feletti hatalom szexualitáson keresztüli bizonyításáról.

A témával megkerestem Hajdu Judit pszichológus-családterapeutát, aki úgy látja, a magyar társadalomban is tartja magát az az általános narratíva, hogy a hűtlenség előfeltétele, hogy valami nem működik a párkapcsolatban. Szerinte ez eleve téves megközelítés. „A romantikus szerelem ideálja, amely monogámiát követel meg a házaspároktól, nem veszi figyelembe a kapcsolat változását, másrészt az összes vágyunk kielégítését a társunkra terheli és bűntudattal tölt el, ha más iránt érdeklődünk. Nem csoda hát, ha az évtizedeken át tartó házasságokban nem a hűtlenség, hanem inkább a hűség a kivétel.”

(A hűtlenség jelenségével az evolúciós pszichológia is behatóan foglalkozik, elméleteikre azonban itt most nem térünk ki. Nemcsak azért nem, mert a magát megalázottnak érző embert ritkán nyugtatják meg az olyan gondolatok, mint hogy az emlősök 3 százaléka marad együtt a párjával a szex után, de általuk olyan ingoványos terepre juthatunk, ahol a megcsalást kizárólag a férfiak évezredes biológiai igényeként határozzák meg.)

Az illúzió halála

A hűtlenség hátterében álló motivációknál engem mindig is jobban érdekelt a megcsalt fél érzelmi háttere. Mitől lehet az, hogy ennyire más és más mértékben fáj az afférról tudomást szerző partnereknek?

„Tizenöt éves koromban megerőszakoltak. Az semmi nem volt ahhoz képest, amikor megcsaltál. Az erőszaktevő egy idegen volt; te, azt hittem, a legjobb barátom.”

A szintén jó nevű amerikai klinikai szakpszichológus, Janis Abrahms Spring After the Affair (Affér után) című könyvének talán legerősebb idézete ez, amelyben egy nő meséli el, hogyan élte meg a megcsalását. Esete jól mutatja, bizonyos életekben milyen fájdalmas mélységei lehetnek a szexuális árulásnak.

Egy megcsalás mindig többrétegű árulás, amiben szinte minden esetben előkerül a visszautasítás, a kiábrándultság, a megalázottság érzése, az általános tünetek pedig ilyenkor egyebek mellett a rögeszmés kérdezősködés, a fékezhetetlen düh és a pánik. Esther Perel szerint nem véletlen, hogy a hűtlenség kezelése speciális területté vált a mentálhigiénés szakemberek körében. Abrahms Spring úgy véli, a szélsőséges, szinte az őrületig fokozódó érzelmek is normális reakciók lehetnek, ilyenkor ugyanis váratlanul azzal a meggyőződéssel kell a megcsalt félnek leszámolnia, hogy a párjával egymásnak teremtették őket, és megoszthatatlan egységet alkottak. Vagyis az affér két illúzió halálát jelenti: az egyik, hogy különlegesek vagyunk a partnerünknek, a másik, hogy az intimitás, amit megosztottunk a másikkal, örökké tart majd.

Hajdu Judit Családi titok című, két éve megjelent könyvében egy olyan család történetét mutatja be, amelyben a szereplőknek újra kellett egymás közt építeniük a bizalmat. A pszichológus most azt mondja, a félrelépés az egyik legerősebb bizalom- és önbizalom-romboló cselekedet: velem ezt meg lehet csinálni, nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető, nem érek semmit – gyakori érzetek. „A felnőtt kötődéselmélet szerint a biztonságosan kötődő könnyen alakít ki bizalmon alapuló kapcsolatokat, de nem követeli meg a másik feltétlen ragaszkodását, nem akarja kisajátítani, magához láncolni a partnerét, igényli a saját, és elfogadja a másik függetlenségét. Ám ez nem jelenti azt, hogy arra van szüksége, hogy sokakhoz kapcsolódjon. Fontos, hogy ez a kötődési minta nem egyenes következménye a gyerekkori kötődési tapasztalatoknak, erősen befolyásolják a korábbi párkapcsolatok és folyamatosan változhat, változik” – magyarázza a szakember.

Nem lábtörlők, hanem harcosok

A magyar terapeuta praxisában a leggyakoribb felállás az, hogy az egyik fél válni szeretne, a másik viszont a kapcsolatot akarja megmenteni – és sokszor éppen az, akinek afférja volt. „Ez is azt mutatja, hogy a külső kapcsolat nem feltétlenül jelenti a házastársi kapcsolat, kötődés és érzelmek végét a hűtlen fél fejében. Így nem kellene válással végződnie, mégis ez a gyakoribb. A terápiának azonban nem az a célja, hogy a pár mindenáron együtt maradjon. Azt a megoldást kell megtalálni, ami nekik – és ha vannak, a gyerekeiknek – hosszú távon a legjobb” – mondja Hajdu Judit.

Michele Weiner-Davis Healing from Infidelity (magyarul Ne válj el! Változtass! címmel jelent meg 2015-ben) című munkája az egyik első olyan könyv volt, amely arra igyekezett rávezetni a kapcsolati krízist átélő párokat, hogy ha kilépnek a hibás sémáikból, akkor ismét visszatalálhatnak egymáshoz. Szerinte azoknak, akiket megcsaltak, tudniuk kell, hogy nem szégyen, ha a házasságukban maradnak. „Nem lábtörlők, hanem harcosok. Azzal, hogy feldolgozzák a fájdalmat, hatalmas ajándékot adnak a családjuknak” – fogalmazott Weiner-Davis egy interjúban. Esther Perel pedig a saját praxisában azt figyelte meg, hogy azoknál a pároknál maradt meg leginkább az egymás iránti szexuális vágy, amelynek tagjai belátták, hogy

partnerük szexualitását nem uralhatják,

sőt éppen a másik fél megfoghatatlansága sarkallta őket arra, hogy mindig hozzá térjenek vissza.

Akik viszont görcsös igyekezetükben, hogy elkerüljék a megcsalatást, kontrollt és átláthatóságot követeltek, pont azt erodálták a párkapcsolatban, ami a vágyat ébren tartotta volna. „A partnereink nem a tulajdonaink; csak kölcsönben vannak nálunk. Annak a tudata, hogy elveszíthetjük őket, nem kell hogy gyengítse az elköteleződésünket; inkább aktív jelenlétet követel meg, amiről a hosszú távú partnerek sokszor megfeledkeznek” – írja könyvében a terapeuta.

És itt jön Perel igazi találmánya. Az angol break up/wake up szójátékkal játszva ugyanis azt állítja, hogy a hűtlenség pont úgy vezethet szakításhoz, mint a kapcsolat megújításához, és egy kapcsolaton kívüli viszony új dolgokat is taníthat, új utakat is nyithat a kapcsolatban. Azokat a párokat, amelyek a hűtlenséget tudatosan erre használják, Perel felfedezőknek nevezi. Ők azok, akik a krízis hatására évek óta nem tapasztalt intenzitással fordulnak egymás irányába, és merik felfedni egymás előtt a sérülékenységüket, és őszintébb beszélgetéseket folytatnak egymással, mint a félrelépés előtt.

„Amikor elismerjük a szabadsághoz való jogot egy kapcsolaton belül, talán kevésbé hajlunk arra, hogy máshol keressük. Továbbmenve, amikor tudomásul vesszük, hogy létezhet egy harmadik, megerősítjük partnerünk erotikus önállóságát. Beismerjük, hogy bármennyire is szeretnénk, a szexualitásuk nem csak körülöttünk forog” – írja Esther Perel. És bár a másik fél függetlenségének fel- és elismerése sokkszerű lehet, egyben ez lehet az is, ami újra lángra lobbanthatja az erotikát.

Etikus poliamorok, egyesüljetek!

A terapeuta szerint a monogámiáról folytatott vita mintha kizárólag a szexről szólna, pedig a bizalom, a lojalitás vagy a kapcsolódás számos más formában ölthet testet, és ezek a klasszikus értékek egy lazább, átjárhatóbb kapcsolatban is megmaradhatnak. Ahogyan azt az úgynevezett etikus poliamorok művelik, akik Perel szerint felülvizsgálják azokat az egzisztenciális paradoxonokat, amelyekkel szinte minden pár küszködik: azaz próbálják összeegyeztetni a biztonság és kaland, az összetartozás és autonómia, a stabilitás és újdonság ellentéteit. Jelszavuk a bizalom és átláthatóság, és meggyőződésük, hogy „a konvenció betartása korlátoz és őszintétlenséghez vezet”. Nem elutasítják a monogámiát, hanem egy rugalmasabb meghatározást szeretnének találni rá, ami már nem egyedül a szexuális kizárólagosságon alapul, azaz

ahol a kapcsolaton kívüli szex helyet kaphat a kapcsolaton belül.

A szexuális nonexkluzivitás csak egy alternatíva

A cikkben említett szerzők viszont kivétel nélkül hangsúlyozzák, hogy nem a monogámia felszámolása mellett kampányolnak. Akik számára a kizárólagosság a komfortos, azon belül próbáljanak működő megoldásokat találni a párkapcsolati problémáikra. Azoknak a pároknak azonban, amelyek úgy érzik, kinőtték a monogámiára épülő modell kereteit, érdemes megfontolniuk egy „szexuális nonexkluzivitás”-ra épülő modellt is. Hajdu Judit úgy tapasztalja, a fiatalabb generáció már eleve sokkal tudatosabb e téren, sokan már a kapcsolat elején megbeszélik, milyen elvárásaik vannak, mit várhatnak egymástól, amennyiben valamelyikük hűtlen lesz.

A Kopp Mária Intézet 2020-as kutatásában mindenesetre a leggyakoribb válóok a kommunikáció hiánya és rossz minősége volt, és csak az ötödik helyen szerepelt a hűtlenség. A cikk elején említett felmérésben minden ötödik kapcsolat (20,4 százalék) ért véget a félrelépés miatt, és nagyjából ugyanennyien (21,8 százalék) maradtak együtt annak ellenére, hogy a partner előtt kiderült a kaland. Ennél valamivel többen (28,3 százalék) úszták meg szakítás nélkül úgy, hogy a partner nem tudott a hűtlenségről, míg a kapcsolatok harmadánál semmi köze nem volt a megcsalásnak ahhoz, hogy az gajra ment. Az afférból pedig csak kivételes esetekben (10 százalék) alakultak ki teljes értékű párkapcsolatok. Ez tehát egy olyan régi előítélet, amiről kiderült, hogy tényleg igaz.