Az idősek és a fogyatékkal élők láthatatlanok – de a tánc mindenkié

„A tánc mindenkié” – ez Tóth Sára jelmondata, és mintha így vélekedne az az idős nő is, aki kerekesszékben ül többedmagával egy körben. Az egyórás zenés foglalkozás alatt, amit Sára tart, szó szerint igyekszik elkapni a ritmust és amennyire erejéből telik, követni a gyakorlatokat. Látszik, hogy amennyiben a teste még engedelmeskedne az agyának, örömmel igazodna a foglalkozásvezető feladataihoz, ám a fizikai korlátai és a demencia már csak néhány ritka pillanatra adják meg neki ezt az örömöt.

Egy idősek otthonában járunk Budapesten. A legidősebb lakók közül most hatan ülnek körben, mindenki nő. Tóth Sára integratív tánc- és mozgásterapeuta tart nekik mozgás- és táncórákat. Más jelentést kap itt a táncóra kifejezés, mint mondjuk egy salsaedzésen: arra, amit itt látunk, talán a ritmusra mozgás lenne a pontosabb kifejezés. És persze a koreográfia sem olyan, mint amit egy tévés táncolós műsorban látni; néha egy-egy kéz a levegőben felejtődik, néha valaki időnként elbóbiskol, míg más egészen jó tudja követni a mozdulatokat, megint más szinte végig szunyókál. Rock, klasszikus zene, hetvenes évek; keresztmozgások, ritmusgyakorlatok, relaxációs légzőgyakorlatok.

– Milyen volt a kezeteknek?
– Jó volt nekik.

A táncterapeuta kérdez és többnyire tömör, rövid válaszokat kap. Alapvető dolgokat érdemes tisztáznia a résztvevőkkel, mint hogy milyen nap van, milyen ünnepre készülünk, melyik a jobb és melyik a bal kezünk – épp olyan kérdések ezek, amelyekkel az élet elején, a bölcsődékben és az óvodákban szokott a legtöbb ember találkozni

„Kinek mi jutott eszébe?” – kérdezi Sára az egyik relaxációs gyakorlat végén, amelyet csukott szemmel végeztek a körben ülők. „Hogy beteg vagyok” – jön egy szomorú válasz, melynek hangulatát hamar feloldja a következő válasz: „Hogy jó lenne enni egy töltött káposztát.”

Nemcsak a tánc mindenkié, hanem az élet is, aminek az időskor éppúgy része, mint az azt megelőző aktív évek – ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de többször említi ezt nekünk Tóth Sára a foglalkozás végén, és erről beszél a következő órája után is, a jóval fittebb és fiatalabb otthonlakók pompomokban gazdag, pörgős karácsonyi készülődése végén is. Nem csupán választott hivatása indokolja, hogy már a harmincas éveiben ilyen témákon gondolkodik, hanem az élettörténete is.

Lyukas tüdővel, oxigénhiányból fakadó diszlexiával, diszkalkuliával, diszgráfiával született. Általános és középiskolai tanulmányait tíz különböző intézményben végezte, kis túlzással évente új iskolát kezdett, amit azzal indokol, hogy nem tudták kezelni a szokásostól eltérő működését, és az integrációja is rendre kudarcot vallott. „Azt szoktam mondani, hogy mi, diszesek vagyunk a láthatatlan sérültek: ha bemegyek a boltba, nem látják rajtam, pedig nem tudom feltétlenül kiszámolni, mennyi lesz a végösszeg. Legfeljebb saccolni tudok” – említ egy mindennapos esetet az életéből.

A táncórákon viszont már óvodásként is otthonosan mozgott: „Mindig a táncterem volt az a hely, ahol jól éreztem magam és nem az volt az érzésem, hogy megint felállítanak, és nem fogom tudni megmondani, mennyi öt meg öt. Rengetegszer volt szégyenérzetem. Egyes tanárok akkor sem voltak és most sem sincsenek felkészülve bizonyos gyerektípusokra és arra, hogy nem vagyunk egyformák.”

A gimnáziumi szalagavatóra már Sára tanította be a keringőt az osztálytársainak, akik között akadtak többszörösen diszes és autista gyerekek is, így esélyes, hogy nagyjából ekkor kezdett tudatosulni benne, hogy a tánc tényleg mindenkié. „Emellett az életutam inspirált. Tudom, milyen másnak lenni vagy a társadalom peremén lenni, miközben nem feltétlenül érted, miért.” Olyan szakmát keresett, ahol nem azokat a képességeket és készségeket kellett használnia, amelyek a mai napig gondot okoznak neki. „A táncban megélhetem, kifejezhetem magam – egy idős, sérült vagy kacifántos embernek ugyanúgy szüksége van erre, mint bárki másnak” – mondja.

Járt táncművészeti szakközépbe, balettra, jazzre, elvégzett egy sor képzést a rehabilitációs edzőitől a pilatesoktatóiig. A legnagyobb hatással egy integratív táncterapeutai képzés volt rá, amelyet Bécsben végzett, és amelynek az alapja az, hogyan tud együtt táncolni egy fogyatékossággal élő és egy nem fogyatékossággal élő ember. Több felsőfokú intézményt elkezdett, végül a Wesley János Lelkészképző Főiskola pedagógia szakán szerzett diplomát, jelenleg ugyanott tanul fejlesztő pedagógusnak. Időközben kidolgozott egy rehabilitációs alapokon nyugvó saját módszert, ezt alkalmazva tart mozgás- és táncórákat főleg időseknek, sérülteknek és gyerekeknek. Egy ideje már felnőtteknek is tart táncterapeuta-képzést.

„Táncrehabilitáció nevet adtam annak, amit csinálok, mert vannak benne olyan elemek, amelyek stimulálják az agyat, és ilyen értelemben ez egy rehab. Az pedig a művészeti tánctevékenység része, hogy közben például pompommal készülünk egy karácsonyi műsorra. Mi magyarok rehabban és művészetben is nagyon klasszak vagyunk. Az egy másik kérdés, hogy az egész nincs megtámogatva, és nálunk az adakozásnak sincs nagy kultúrája” – mondja.

A Williams-szindrómás ember igazi társasági lény és szereti a zenét

Az idősek otthona után pár nappal a Williams-szindrómás fiatal felnőttek Mikulás-buliján veszünk részt Sárát követve a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium tornatermében.

A Williams-szindróma ritka genetikai rendellenesség, egyik összetevője az elasztintermelés zavara, a genetikai érintettség számos testi és lelki sajátosságot okoz. (A magyar lakosság 7-8 százaléka él valamilyen ritka betegséggel, így a ritka betegségek nem is annyira ritkák; körülbelül 700 000 ember él ilyen komplex problémával Magyarországon.)

Itt már bonyolultabbak a mozdulatok, hangosabb a zene, mindenki áll, táncol vagy mozog, és a többség követi Sára – időnként könnyen követhető, máskor már kis gondolkodást igénylő – instrukcióit. A leírásokban az áll, hogy a Williams-szindrómás ember igazi társasági lény, szeret barátkozni, idegenekkel beszélgetni, és ezt mi is tapasztaljuk, miután legalább nyolcan jönnek oda fotós kollégámhoz és hozzám barátságosan bemutatkozni az amúgy is jó hangulatú eseményen. Főleg fiatal felnőttek vesznek részt az eseményen, ami az év egyik legnagyobb összejövetele.

„Nem is annyira a táncra hegyezzük ezt ki, hanem a mozgás- és értelmi fejlesztésre. Sára nekünk ebben az egyik állomás”

– mondja nekünk a helyszínen Pogányné Bojtor Zsuzsanna, a Magyar Williams Szindróma Társaság vezetője. A sérült és a fogyatékos embereknek felnőttkorban is fontos az értelmi és mozgásszervi fejlesztés, elsősorban a szinten tartás miatt és a leépülésük ellen, ám ahogy idősödnek, úgy csökkennek a lehetőségeik.

„A williamseseknél gyorsabb a visszafejlődés, ha nem vesznek részt értelmi-mozgásfejlesztő foglalkozásokon, és 23 év után azt látjuk, hogy jobb állapotban vannak azok az emberek, akik járnak ilyen foglalkozásra” – mondja Bojtor Zsuzsanna. A williamsesek ráadásul nagyon szeretik a zenét, amin keresztül olyan dolgokat is meg lehet tanítani nekik, amiket másképp nem. Így válik náluk különösen fontossá a zene és a tánc, és ennek egyik közvetítője Sára. A Covid előtt hetente találkozhattak az egyesület tagjai, mára a megváltozott körülmények miatt megritkultak az alkalmak, a Mikulást mindenesetre nagy lelkesedéssel ünneplik.

Egyre több idős emberre jut kevés mozgásforma

Annak is a Covid, majd az infláció az oka Tóth Sára szerint, hogy az intézmények ritkábban hívják a kiegészítő tevékenységeket végző szakembereket. Pedig szerinte az időseknek is nagy szükségük van a mozgásra és a zenére, még úgy is, hogy sokakra jellemző a lemondó attitűd, miszerint „öreg vagyok, nekem már úgyis mindegy”.

„Azt szoktam mondani – és tudom, hogy ez durván hangzik, de ez az igazság –, hogy a gyerek »cuki«, az idős ember nem az. Az idősödéssel együtt jár, hogy az ember befele fordul, kedvtelen vagy depressziós lesz. De ez nem igaz, ha az ember jobban megismeri az időseket.”

Hiába gyorsul Európa elöregedése, beleértve Magyarországot is – amit a KSH interaktív korfája szemléletesen ábrázol –, Tóth Sára is úgy látja, hogy ahogy egy ember idősödik, úgy szűkül az élettere. Egyre kevesebb szolgáltatás vagy terápia áll rendelkezésére, és míg mondjuk egy középkorú ember kedvére válogathat a zenés-táncos mozgásformák között a tangótól a zumbán át a pilatesig, ha egy nyolcvanéves keresgélne neki való foglalkozást a neten, nem sok találattal kedveskedne neki a Google. Ennek okát Tóth Sára a cukiság hiánya mellett abban látja, hogy míg a gyerekeknél nagyobb ugrásokat tud elérni egy szakember, és gyakran a javulás is nagyon látványos, „egy idős embernél inkább a szinten tartásról van szó, vagy rekreációs élményt tudunk neki adni. Én viszont úgy gondolom, hogy a szinten tartás legalább olyan klassz dolog, mint a javulás”. És persze a legfőbb okok között van az is, hogy az idősek jóval kevesebbet tudnak áldozni ilyenfajta passziókra, fejlesztésekre.

„Pedig alzheimeres és demens embereknél – Menyhárt Miklós orvostól inspirálódva – én is receptre íratnám fel a táncot, hiszen a zenére végzett mozgás által csökken az esélye annak, hogy kialakuljon az Alzheimer, vagy ha már kialakult, akkor a lefolyását lehet lassítani.”

Tóth Sára szerint az is gond, hogy az idősek és a fogyatékkal élők egyaránt láthatatlanok. „Az lenne az ideális, ha minél több helyen, több felületen megjelennének az idős és sérült emberek, akár színházakban is. Amerikában például fogyatékossággal élő ember vezethet műsort. El tudnék képzelni egy olyan operaelőadást, ahol fogyatékossággal együtt élőkkel táncolnának profik.” Ehhez persze olyan emberekre is szükség lenne, akik professzionálisan foglalkoznak velük. Vagy csak foglalkoznak velük.

„A fiatalok körében az idősekkel vagy fogyatékkal élőkkel foglalkozni nem menő, pedig rengeteg örömet ad az embernek. És ebben a munkában tényleg sok olyan dolog van, ami miatt kihullanak a gyengék. Nem mehetsz be például egy idősek otthonába búslakodva, jó, ha pozitívan látod a világot. Vannak nehéz pillanatok ebben a szakmában, például amikor valaki meghal. Bemegyek, és nincs a szokásos helyén.

A halál közelsége miatt nem fog minden második ember elmenni idősekkel dolgozni. De ha nem leszünk elegen, akkor megroppan rendszer.”