A magyar orvos, aki Franciaországban és Bőnyben is gyógyít, úgyhogy jól látja a különbségeket

Ez egy remek cucc

– mutat az orvosi rendelő sarkában megbújó hűtőládára, amiben korábban a rákokat és az egyéb tengeri finomságokat hozta haza Franciaországból. „A tíz-tizenkét órás út során végig hűtött.” Most is jól működik, csak más a funkciója: mínusz 25-30 fokon tudja tárolni a Covid-vakcinákat. Másnak nem nagyon van ilyen. Menyhárt doktor Bőny háziorvosaként heti rendszerességgel olt – annak függvényében, ahogy a vakcinákat az országos keretből megkapja.

„Ha rajtam múlna, napi kétszáz embert simán be tudnék oldani, beszéltem is a polgármesterrel, hogy ha egyszer lesz ennyi vakcinánk, a kultúrházban könnyen fogadhatnánk az embereket. De ennek még a közelében sem járunk, egyelőre hatvan a napi rekord. Ennyi oltóanyagot kaptunk, így ennyi embert tudtam behívni. Két óra alatt végeztünk az oltásukkal. Még szünetet is tartottunk.”

Dr. Menyhárt Miklós 2008-ban ment ki Franciaországba, öt évig kint élt és dolgozott, majd úgy jött haza, hogy a Győrhöz közeli háziorvosi praxis mellett ingázott a két ország között. Kétlakiságáról úgy fogalmazott korábban, hogy „amikor besokallok itt, megyek gyógyítani olyan helyre, ahol az orvost, illetve az orvoslást jobban megbecsülik”.

A Franciaországban szerzett tudást és tapasztalatot azonban nem akarta megtartani magának, ennek bizonyítékai az Alzheimer Café-k, ahol a betegek hozzátartozói egymást segítik. Ma már itthon is országos hálózattá nőtte ki magát a sok Alzheimer-klub, és van még egy aktualitás, ami miatt Menyhárt nevét mostanság ismét emlegetik: segítette a készítését, és szerepelt is az Alzheimer című dokumentumfilmben, amelyet 2021. márciusban a legjobb dokumentumfilmnek választottak a kaliforniai filmfesztiválon; s elvitte az Excellence-díjat. (A filmet Kollár István készítette.)

Menyhárt doktor látja tehát a különbséget a két rendszer között, amelynek távolságát a Covid különösebben nem szűkítette. Abban talán igen, hogy az emberek itt is, ott is félnek. Ami óriási fegyvertény kint, hogy a commercy-i kiskórházban kezelt, alzheimeres betegei közül – pedig az is kvázi idősotthonnak felel meg, csak az embereket kórházi körülmények között ápolják – egyetlen páciens sem lett covidos. Nálunk a berobbant idősotthonok hívták fel a figyelmet a veszély halálos valóságára.

„A hozzátartozók Franciaországban nem hurcolták be ész nélkül a vírust az osztályra,”

mondja. Ebben szerepet játszott a franciák tudatosabb egészségszemlélete, ami például abban nyilvánult meg, hogy zokszó nélkül viselték a maszkot, látogatáskor pedig a kezeslábas védőruhát, a szemüveget, a cipővédőt és a kesztyűt. De ehhez az is kellett, hogy jusson minden látogatónak egy teljes szett. Márpedig még arról az időszakról beszélünk, amíg látogathatták az ottani időseket – ez tavaly az első hullám idején volt, amikor itthon még a kórházi készletek feltöltése is magyaros fifikával, OBI-s körutakkal volt lehetséges.

Menyhárt Miklós a bőnyi rendelőben mutat két ilyen kezeslábast, amit Franciaországból küldtek neki a kinti kollégák. „Mi, háziorvosok, kaptunk nagyjából ötven pár kesztyűt, a többit mi szereztük be.” Nem sajnáltatja magát, s nem is túloz, legutóbb húsz gyorstesztet vásárolt a praxis nevében, a csomag 180 ezer forint. „Korábban teszteltük magunkat is, illetve azokat a betegeket, akik műtét előtt álltak, illetve jó eséllyel covidosok voltak.”

A bőnyi háziorvosi praxis személyzete be van oltva, túl a második vakcinán már biztonságban érezhetik magukat. De a betegszám most nagyon megugrott Győr-Moson-Sopron megyei faluban. „Van, hogy négy-öt beteget regisztráltunk egy nap alatt, máskor aztán nyugi jön, nincs egy beteg sem. De napi átlagban egy koronavírusos esetünk most van, ez elmondható. És sajnos az is, hogy öt bőnyi lakost a betegség miatt elveszítettünk.”

Megjósolni sem tudja, hány alzheimeres beteg halhatott meg a járvány ideje alatt. Ennek egyik alapvető oka, hogy az alzheimeresek száma sem ismert Magyarországon, mert sokukról halálukig nem derül ki – hivatalosan –, hogy

az Alzheimer-kór miatt haltak éhen. Merthogy ebben a betegségben ez a halál gyakorlati oka.

„Az ilyen betegekkel megértetni, folyamatosan napirenden tartani, hogy a maszkot viselni kell, a távolságot pedig tartani, szinte lehetetlen. Elképesztő munkát végeznek azok a szociális ápolók, akik a gondjukat viselik. Ezért minden statisztikai adat mellé egy köszönet is járna. Itt is van különbség a magyar és a francia rendszer között: nálunk a legrosszabbul fizetett szakma az egészségügyön belül is a szociális szférában dolgozóké, a kórházi ápolók presztízse és fizetése valamivel magasabb; Franciaországban ez nincs így. Ugyanúgy megbecsülik az idősellátásban dolgozókat, mert tudják, mit tesznek le az asztalra.”

Az idősellátás nagyon jó példa, hogy a különbséget, és még inkább a szemléletet lássuk a két ország egészségügye/szociális ellátása között. Az ember hiszi is, meg nem is, hogy ez tényleg így működik odaát, de mert Menyhárt doktor mondja, úgyhogy persze elhisszük. Akár létező betegről is beszélünk, Marie-ról, aki az otthonában elesik. Idős asszony, kilencven múlt, de nem kérdés, hogy megműtik. Rögtön az operáció után elkezdődik az úgynevezett aktív rehabilitációja, rendszeresen jön a gyógytornász hozzá, pszichológus segíti.

A traumatológiáról átkerül a középtávú rehabilitációjára, ami után egy bizottság dönt arról, hazaengedhető-e. Olyan-e a lakása, a fürdőszobája, ahol biztonsággal tud lábadozni? Ha nem, a rendszer nem dobja haza a családhoz, hogy „oldja meg”, hanem a hosszú távú rehabilitációt írják ki. Ez három-hat hónapig tart; Marie újabb esélyt kap, hogy el tudja majd egyedül látni magát az otthonában. Nem biztos, hogy sikerül, ha nem, akkor a kórházon belüli ápolási osztály fogadja, amely aztán élete végig ellátja.

Ezt a luxust, amit mi itt annak tartunk, úgy engedheti meg magának a francia rendszer, hogy különböző kiegészítő biztosításokat fizettet meg az állampolgáraival – nyilván önkéntes alapon, pénztárca szerint. Marie ellátása mindenkinek jár, de Menyhárt doktor (kinti munkavállalóként) például olyan biztosításra fizetett be, amely megengedi neki, hogy ha műtőasztalra kénytelen feküdni, eldönthesse, ki műtse, és az operáció után milyen szoba és ellátás várja. „A franciák harminc-negyven éves koruktól már fizetnek ezért, sokkal előrelátóbbak, mint a magyarok. Mi a tolószékben kapcsolunk.”

Ettől persze Franciaországban is pusztított a Covid.

Az ottani második hullám drámai számainak híre elért mindenhová, hozzánk is. Ebben ők sem tudhatnak többet, mint mi: az oltottság a kulcsa mindennek. Menyhárt doktor a magánvéleményét mondja, de szerinte sem a kínai, sem az orosz nem fogja áttörni az EU-s engedélyeztetés kapuját, egyszerűen nem fogadják el ott az emberek a bizonyítatlant. De hogy lehet változtatni a megítélésen, saját maga példáját hozza: „Amikor a kínai vakcináról a háromoldalnyi semmit elküldték, én is azt gondoltam, hogy ezzel nem szívesen oltanék. De a harmincoldalas változat sokkal meggyőzőbb volt”.

„Az elején ötven embert kellett hívnunk, hogy legyen meg a tíz jelentkező, mostanra ilyen már nincs. Előbb az oltástól féltek az emberek – nagyrészt a mindenféle tájékoztatás, félinformációk miatt –, most már a vírustól, és annak szövődményeitől. Szinte mindenki elfogadja azt, amit az aktuális héten kapunk. A kínai több ellenanyagot termel, mint a Pfizer”. Persze az utóbbi a mutánsokra sokkal jobban alakítható, mint a lyukkártya régen a gyárakban. Könnyebb változtatni, mondja a doktor. De vissza Bőnybe, ahol külön is nyilatkoztatják a helyieket: „Az országos regisztrációhoz és sorrendiséghez természetesen tartjuk magunkat, de a helyiekkel kitöltetünk egy olyan – saját – regisztrációt, amelyben nyilatkoznak arról, hogy jó-e nekik bármilyen vakcina. Ez azért praktikus, mert ha valaki visszamondja a saját oltását a vakcina származási országa miatt, ott a listánk, amihez tudunk nyúlni. Mi még oltást nem dobtunk ki.”

Bevezette azt is, hogy a rendelési ideje első órájában csak a telefonon jelentkezőket fogadja, egy óra alatt ilyenkor 40-50 páciense ügyes-bajos dolgát intézi. Utána viszont nincs már telefon (a járvány során bevezetett szóhasználattal: telemedicina), jöhetnek személyesen a betegek. Oltáskor azonban keveredés sincs a páciensek között: „Idegesek, feszültek az emberek. Volt, aki üvöltözött ezért, visszaadtam a betegkártyáját, nálam ezt ne tegye.”

Egy éve már annak, hogy visszamehetett Franciaországba gyógyítani. „Ott kvázi közvetítek a háziorvosok és a kórház között. De mivel az Alzheimer-ellátás protokollját is anno én alakítottam ki, ezért néha szólnak, hogy nézzem meg, mert ezen valaki változtatni akar. Tudni kell, hogy Franciaországban az orvosi kamara nagyon erős, s valóban csak és kizárólag az orvosok érdekét képviseli. Nincs politika ebben. És a szervezet súlyát mutatja, hogy

ha egy kórházigazgató változtatni akar valamin, de azzal a kamara nem ért egyet, akkor az intézményvezető biztosan nem fogja tudni megcsinálni.”

Menyhárt Miklós is érzi, ahogy a hazai kisközségekben (Bőnyben is) a korábbi 30-40 százalékos oltási hajlandóság egyre kúszik felfelé. Ha lenne oltóanyag, ezt a hullámot most meg lehetne lovagolni. De ebben nincs különbség a két ország között: valószínűleg ugyanúgy várná Commercyben az állami telefonhívást a praxisába érkező vakcinákról, mint Bőnyben. De itt is és ott is nagyobb arányban vannak csendben a telefonok, mint ahányszor végre beleszólnak: „Jött az újabb szállítmány.”