Hiába próbáltak megölni, másnap ugyanabban az autóban, ugyanazon az úton, ugyanúgy bementem dolgozni

• Zarifa Ghafari Afganisztán egyik első és egyben legfiatalabb női polgármestere lett 24 évesen, később az afgán védelmi minisztériumnál dolgozott. Hatszor követtek el ellene merényletet, az édesapját meggyilkolták.
• 1994-ben született Kabulban, hároméves volt, amikor a tálibok kitiltották a nőket az iskolából. A Pandzsáb Egyetemen tanult, majd miután hazatért Indiából, saját rádióállomást alapított vidéki nőknek Afganisztán Vardak tartományában. A tavaly augusztusi tálib hatalomátvétel után családjával Németországba menekült.
• Számtalan nemzetközi díjat kapott, a BBC 100 inspiráló és befolyásos nő listájára is felkerült 2019-ben, 2020-ban az amerikai külügyminisztertől megkapta a Bátor Nők Nemzetközi Díját.
• A Netflixen In Her Hands címmel látható a róla szóló dokumentumfilm, a könyve magyarul Zarifa – Egy nő harca a férfiak világában címmel jelent meg az Open Books kiadónál.
• Arról itt írtunk részletesen, hogy mit hozott Afganisztánban a hatalomba húsz év után visszatérő tálibok uralmának első éve.

Nemrég a Twitteren írt arról, mennyire elszomorítja, amikor a Kabulba villámlátogatásra érkező turisták arról posztolnak, hogy minden rendben megy a városban. Ön idén februárban látogatott haza Afganisztánba. Mit tapasztalt, milyen állapotok uralkodnak most az országban?

Kétségbeejtő, ami jelenleg Afganisztánban zajlik, a nők helyzete különösen aggályos. A lányok nem járnak iskolába, a középiskolák zárva vannak előttük. Az egyetemek szintén, mert a legtöbben ilyen körülmények között nem mernek egyetemre járni. Előfordul, hogy a lányok elindulnak ugyan az iskolába, de a tálibok csak azért, mert színes a sáljuk vagy a ruhájuk, nem engedik be őket. És ez csak az oktatás.

Az emberi jogok szintjén is gondok vannak. Logar tartományban nemrég nyilvánosan megostoroztak nőket, házasságtörés címen. Ezt tetézi a humanitárius válság. Hatalmas a szegénység. Többen eladják a gyerekeiket, a szerveiket. Előfordul, hogy ahol sok gyerek van a családban, eladnak egy gyereket, hogy etetni tudják a többit. A gyerekeket gyakran használják merényletekhez is, tapadó időzített bombákat adnak nekik. Ha pedig a biztonságról beszélünk, nem csak a tálibokat kell megemlítenünk. Afganisztánban számos csoport van jelen, többek közt az északi ellenállás, ami a tálibok ellen harcol, az ISIS, az al-Kaida. Több tucat gyilkosság történik, a szabad sajtóról pedig ne is beszéljünk.

A tálibok reformokat ígértek többek közt épp a női jogokkal kapcsolatban. Úgy látja, hogy ezek nem valósultak meg?

Ugyanazt csinálják, mint a kilencvenes években: ígérgetnek, hogy majd holnaptól minden más lesz, rendbe hozzuk a dolgokat. Aztán nem történik semmi. Szélsőségesek uralkodnak, akiknek az ideológiája szerint a nő csak a férje és a családtagjai szolgája lehet, a fő feladata pedig hogy gyereket szüljön, és tisztelje a férjét a háztól a sírig – ez a sorsa. Azt akarják, hogy a nők csak a hálószoba és a konyha között éljenek.

Ön is számtalan kritikával szembesült, amikor kiderült, hogy visszautazik Afganisztánba. Hiszen azokkal a tálibokkal is egyeztetett, akik ön ellen merényletet követtek el.

Újra megtenném, nem érdekel, hogy mit mondanak. Afganisztánon kívülről, egy biztonságos kávézó mennyországából könnyű a közösségi médiában posztolni. Ezzel szemben Afganisztánba elutazni egyáltalán nem volt az, nagyon sok kockázatot vállaltam. Bármi megtörténhetett volna velem. De ahhoz, hogy megváltoztasd a dolgok menetét, el kell fogadnod ezeket a kockázatokat. Ugyanakkor hiányzott Afganisztán. Ez az én országom. Nagyon sokkal tartozom az embereknek, a hazámnak.

Nőként szerzett hatalmat egy olyan országban, amelyben a lányok oktatása sokszor az életükbe kerül, de a családjuk sem női karrierben gondolkodik. Miben tért el az ön nevelése a többi afgán lányétól?

Éppen pár napja gondolkodtam erről. Azt mondta a vőlegényem, hogy itt az ideje a gyerekvállalásnak. Rögtön azt válaszoltam, hogy szerintem ennek még egyáltalán nincs itt az ideje. Meg kell értenie, nekem nem volt gyerekkorom, több tucat év hiányzik az életemből azoknak az élményeknek tulajdoníthatóan, amelyeken keresztülmentem. Az édesanyám tizennégy éves volt, amikor eljegyezték és tizenhat, amikor megszülettem. Csak képzeljék el azt a tizenhat éves gyereket, aki egy másik gyereket nevel. Ilyen volt anyám élete. Visszatérve hozzám: amikor hatéves lettem, már nem engedtek be a szobába egyedül, ha férfiak voltak bent. A lányokat már ilyen fiatalon máshogy kezelik, mint a férfiakat. A fiútestvéreimet támogatták az oktatásukban, anyagilag is, de tőlem soha senki nem kérdezte meg, mit szeretnék.

Takarítottam és főztem, ez volt az életem. És ez is lett volna, de kiharcoltam magamnak az oktatást.

Beszéltem a szüleimnek arról, hogy iskolába akarok járni, tanár szeretnék lenni. Akkoriban ha egy afgán lány szerencsés volt, hozzáférhetett az oktatás valamilyen formájához. Ha nem volt szerencsés, nem járt iskolába. Akkor jön a házasság, ami olyan, mint a lottó. Fogalmad sincs, kivel kell leélned az életed. Egyszer csak jön a hír: ő lesz a férjed. Szerintem a legtöbb család azzal számol, hogy újra bármikor megtörténhet az, ami a kilencvenes években, amikor a mudzsahidek betörtek a házakba, és megerőszakolták vagy elvitték a lányokat. A legtöbb családban inkább férjhez adják a lányokat, mert így biztosított a jövőjük.

Önnek nem így folytatódott az élete. Az amerikai csapatok bevonulásával már elérhető volt ugyan az oktatás, de nem volt veszélytelen. Gyerekként kétszer is megsérült iskolába menet, de ez sem tántorította el attól, hogy tanuljon.

Igen, a második merénylet után is folytattam, titokban.

Arról is őszintén ír a könyvében, hogy az édesapja szíjjal verte meg, amikor rájött erre.

Iszonyatosan megvert. De hát ilyen ez. Az én családom tanult család, nyitottak, de nagyon hívők. Nem volt könnyű nekik sem, mert sokszor voltam túl sok az életemben. Édesapám nagyon szigorú volt velem, amíg nem volt benne biztos, hogy megbirkózom majd a dolgokkal. De megbirkózom. Képes vagyok élni ezt az életet. Amikor ebben ő is biztos lett, már támogatott. A szigora segített, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Mindig azt mondta: akármit tett is Zarifa, ő az én lányom, senkinek nincs joga rosszat mondani róla. És elérte azt is, hogy a testvéreim legidősebb testvérként tiszteljenek. Nagyon büszke volt arra, amit elértem. Szerető, támogató apává vált az évek során.

Az indiai egyetemről hazatérve alapított egy nőknek szóló rádiót, majd indult a polgármesteri címért. Hiába írta ön a legjobb felvételit, tüntettek ön ellen, másnak akarták adni a helyét. Tiltakozásul fel akarta magát gyújtani. Miért ragaszkodott ennyire ehhez a pozícióhoz?

Hatalmas ellenállás volt velem szemben, de kitartottam. Ezért vagyok ma én Zarifa Ghafari. Ha elfogadtam volna, hogy mégsem nekem akarják adni a pozíciót, vagy egyszerűen csak csendben maradok, nem hiszem, hogy az lennék, aki ma vagyok. Ráadásul azok a férfiak, akik el akartak engem söpörni, különösen a maffia, nem a tehetségemmel vagy az eszemmel akartak harcolni.

Elkezdtek pletykákat terjeszteni rólam. Ez egy stratégia, amit gyakran használnak nők ellen – és működik.

Ha egy lány nevéhez rossz dolgokat kötnek, akkor nemcsak a lánynak, hanem az egész családjának ártanak vele. Gondolom, ez a világ más részein is megtörténik, de Afganisztánban nagyon gyakori és nagyon ártalmas. Így próbálják hitelteleníteni a nőket. Rólam például azt mondták, hogy prostituált vagyok, vagy hogy miközben Indiában tanultam, rengeteg pasim volt, akikkel szexuális kapcsolatom is volt. Hogy alkoholt iszom. Mindazzal megvádoltak, amit a közösség elutasít.

Tehát nem egyszerűen csak az volt a gond, hogy ön nő. Hanem hogy nem megfelelően viselkedő nő?

Pontosan. Aztán azt is mondták, hogy nem is vagyok muszlim, majd hogy külföldi ügynök vagyok, hogy az USA-nak és Európának kémkedek, hogy leromboljam a kultúránkat, a közösségünket, a vallásunkat. És mindeközben a polgármesterségért folytatott küzdelem során írt tesztekben a legjobb eredményeket értem el. Tudtam, hogy én győztem. És azt is, hogyha változást akarok, nekem kell elkezdenem. Bárhova elmehettem volna akkor még dolgozni, de úgy voltam vele, ha csak egy napig is, de akkor is el fogom foglalni a székem.

El is foglalta, és nem is hagyták annyiban. Többször követtek el merényletet ön ellen. Miért volt biztos abban, hogy folytatnia kell, hogy változást érhet el?

A következő nap ugyanabban az autóban, ugyanazon az úton mentem vissza az irodába. És nem azért, mert nem szeretek élni. Nem azért, mert nem arról álmodom, hogy normális életet élek. Hanem azért, mert meg akartam mutatni az embereknek, hogy ilyen könnyen nem hallgattathatnak el. No és persze ez nem csak velem történik. El kell mondanunk a világnak, hogy azért végezzük a munkánkat, mert szeretjük az országunkat és a népünket.

Miután a védelmi minisztériumnál dolgozott, arra is volt lehetősége, hogy Anthony Blinken amerikai külügyminiszterrel beszéljen. Hogy érintette, amikor kivonták az amerikai erőket Afganisztánból?

Nem kétséges, hogy el kellett hagyniuk az országot. Inkább az volt a kérdés, hogy hogyan fogják ezt megtenni. Úgy hagyják el az országot, hogy közben kiárusítanak minket, vagy engedik, hogy mi döntsünk a jövőnkről? Azt mondták, hogy szeptember 11-én vonulnak ki végleg, de augusztus 15-én mentek el. El voltam veszve. De a családomért én voltam a felelős. Amikor a tálibok elérték Kabult, a védelmi minisztériumban dolgoztam. Mondták, hogy menjek haza, de szinte sokkot kaptam, és csak ültem odabent. Hazavittem a húgaimat az egyetemről, aztán csak csendben ültem egy sarokban. Sokkos állapotban voltam. Azt kérdeztem magamtól: és most mit csinálsz? Mikor már elég ideje ültem ott, és tisztába kerültem az érzéseimmel, elindítottam a családot.

A legnehezebb pillanat az volt, mikor el kellett hagynom a házam. Huszonhat-huszonhét évet kellett bepakolnom, úgy éreztem, ehhez túl kicsi a táskám.

A reptéren leültünk, akkor jöttem rá, mi is történik, akkor kitört belőlem a sírás. Sírt az anyukám, a kisöcsém, a húgaim, az egész család. Szörnyű dolog volt elhagyni az országomat, a benne élő embereket, és elrepülni. De nem volt más választásom.

Hogyan fogadták önöket Németországban?

A kormány nagyon segítőkész volt, épp a választások idején érkeztünk. Armin Laschet [a CDU akkori kancellárjelöltje – a szerk.] személyesen üdvözölt engem és a családomat. A családunk saját lakást kapott, ahol maradhatunk, és kevesebb mint egy hónap múlva már járhattak iskolába a testvéreim. Mintha minden visszatért volna a rendes kerékvágásba. De persze ahogy a helyiek kezelnek, az más. Nem hibáztatom őket. Ez az ő házuk, az ő adójuk. Nehéz lehet azt látni, hogy menekültek élnek a nehezen megkeresett pénzedből. Megértem ezt a logikát.

De akkor is, néhányan nagyon udvariatlanok. A szomszédokkal nagyon nehéz. Van, aki rendszeresen bekopog, hogy halkítsuk le a zenét, miközben mi nem is hallgatunk zenét. Nemrég levelet kaptunk, hogy ne dobáljuk a szemetet a kertbe. Sosem tennénk ilyet. Hogy mondhatnak ilyet? Ki csinál ilyet? Senki. Felnőtt emberek vagyunk, kulturáltak, jól neveltek, tudunk közösségben élni, és viselkedni.

Azt írja a könyvében, hogy a trauma a DNS-e része. Hogyan képes megküzdeni az önt ért hatásokkal?

Nem hiszem, hogy meg tudok ezzel küzdeni. Kettő-négy órákat alszom egy nap. Enni sem tudok rendesen. Könnyen elsírom magam, ha nem sírok két-három napig, az már furcsa. Gondolom, ez mind azért van, mert ennyi minden történt velem. Nagyon nehéz szembenézni valakivel, aki arra készül, hogy megöljön téged. Láttam a lövedékeket elsuhanni a fejem mellett, mikor megtámadtak. Az első támadáskor még nem volt golyóálló az autóm, a lövedékek ott süvítettek el mellettem. Nem volt könnyű.

Aztán ott volt a tűzeset. És akkor ahelyett, hogy sírnál és sikítoznál, csak megpróbálod eloltani a tüzet. Na meg ott vannak az apróbb dolgok. Hogy az apukád megver, hogy tudod, téged máshogy kezelnek a saját szüleid, mint a bátyáidat. De azt hiszem, hogy a legnagyobb trauma az volt, amikor megölték az apámat. Az még mindig nagyon friss számomra. Aztán ott a tény, hogy elvesztettem az egész országomat. Minden, ami velem történt, tanított engem. Egy dolgot bánok csak, hogy akkor elhagytam az országomat, de ahogy csak tudtam, februárban visszatértem. Egyáltalán nem akartam eljönni Kabulból, és először fordult elő az életemben, hogy a családomat helyeztem előtérbe.

A legtöbb kultúrában a nőknek évezredeken át alacsonyabb státuszuk volt, mint a férfiaknak. Még a nyugati társadalomban is nehéz bizonyos nőjogi kérdésekről beszélni. Mit gondol, mit lehet tenni, hogyan lehet azoknak a férfiaknak a hozzáállását megváltoztatni, akik nem hívei az egyenlőségnek?

Nem hiszem, hogy ezeket az embereket kell megváltoztatni, ez csak időpazarlás. Nem kell törődni azokkal, akik nem hisznek a nőkben. Ez a tapasztalatom, a gyűlölködők úgyis teszik a dolgukat. Te csak végezd a te dolgod, és a világ figyelni fog rád. Ötödik nyelven jön ki a könyvem, a Netflixen fut a rólam készült dokumentumfilm, nem csak világszerte, Afganisztánban is sokan tisztelnek. A nőknek össze kell fogniuk. Minden egyes nő, aki mer kiállni, és mer valaki lenni, mindegy, hogy politikus vagy egy pincérnő; bárki vagy, minél jobban hiszel magadban, annál többen tudnak rólad. El kell hinned, hogy te vagy a legjobb, így kell a nőknek összefogniuk és eggyé válniuk.

A könyvében azt írja, hogy próbálta előnyként használni a nőiességét anélkül, hogy ezzel gyengeséget mutatna.

Nagyon sokszor úgy éreztem, csak egy áldozatot látnak bennem. Persze, ott van ez a hírnév és imázs, világszerte ismerik a nevem. Zarifa így, Zarifa úgy. De valójában csak az áldozatot látják bennem. Én ezt semmiképp nem akarom. Igen, valóban áldozat vagyok. De azt gondolom, hogy nemcsak én, hanem az összes afgán nő áldozat. Szétszedik az ellenállást, az elköteleződést, a bátorságot. Ezt akartam elmondani és megmutatni mindenkinek. Ezért volt minden egyes támadás az életemben.

Vallási fanatizmus, folyamatos harcok, éhezés – Afganisztán közelmúltja és jelene erősen terhelt. Milyennek látja az országa jövőjét?

Fényesnek, jónak, ragyogónak. Hiszek magamban, hiszek a generációnkban, hiszek a harcban, amelyet folytatok. Főleg abban a harcban, amelyet a nők vívnak. Mert nem pozíciókért harcolunk, mi az oktatásért harcolunk, azért, hogy dolgozhassunk, hogy normális életet élhessünk. Így látom a jövőt, és ez mind meg is fog történni, de harcolnunk kell érte.

Sajnálom, hogy a nemzetközi hírekben kevesebbszer jelenik meg Afganisztán. Mi nem azt kérjük, hogy ne kelljen burkát viselni. A nők kenyeret, oktatást és szabadságot kérnek. Miért nem tisztelik az oktatásért való küzdelmünket? A világnak tudnia kell: az emberiség nem visel burkát. Kendőben is lehet érettnek lenni, jól lenni, szabadnak lenni. De ha nem tudsz iskolába menni, az lerombolja a világot. Ha nem eszel, meghalsz. Ha egy nőt oktatsz, egy egész generációt oktatsz. Ha a világon akarsz segíteni, engedd a lányokat tanulni!

Élő beszélgetésünk után érkezett a hír Afganisztánból: a tálibok nyilvános kivégzést tartottak, Zarifa Ghafarit emailben kértük meg, hogy reagáljon a hírre.

Mit gondol, milyen jelentőséggel bír a napokban történt nyilvános kivégzés?

A tálibok az iszlám vallás nevében teszik mindezt, miközben az iszlám vallás számos szabályát nem tartják be. Például, amikor nyilvános megkorbácsolást, kövezést vagy kivégzést tartanak. A tálibok nem engedik a nőket dolgozni, miközben a nők az iszlám szerint dolgozhatnak. A nyilvános korbácsolásról: ha az a vád, hogy egy nő lefeküdt egy férfival, az iszlám szabályok szerint ehhez négy felnőtt, muszlim és hiteles tanú kell, aki élőben szemtanúja volt ennek. Afganisztán helyi és közösségi szabályait szem előtt tartva azonban ez aligha lehetséges. Ami a nyilvános kivégzést illeti, nem emberi dolog nyilvánosan megölni valakit, és mivel az iszlám a béke és az emberiesség vallása, ezért mindez az emberiesség ellen is szól. Tehát nagyon sok olyan pont van, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a tálibok tettei nem méltók sem az emberiséghez sem az iszlámhoz.

Ennek az interjúnak az elkészülésekor az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.