Ha félsz a váltástól, akkor befőznek, eltartósítanak, kapsz egy nyugdíjat, és kész

Bő egy évtizede indult el az Advanced Style nevű, idősebb emberek megjelenésére fókuszáló fashionblog New Yorkban, ahol egy Ari Seth Cohen nevű fotós extravagáns, bohém, színes, korosodó nőket és férfiakat fényképez az utcán. Nem látszanak feltűnési viszketegséggel megáldott bohócnak, sokkal inkább önazonos embereknek, akiket nem érdekel, mit gondolnak róluk mások. Eleinte csak arra voltunk kíváncsiak, élnek-e vajon hasonlóan stílusos, nyugdíjaskorú emberek köztünk, így botlottunk Süle Katiba. Aztán sorozatos találkozásaink alatt extravagáns külsejétől szép lassan eljutottunk személyiségének izgalmas mélységeiig.

„Ha meg akarjátok tudni, hogy mennyibe kerül, csak rá kell kérdezni” – egy Andrássy úti showroomban állunk, az egyik nemzetközileg is jegyzett magyar divatmárka üzletében, ahol Kati és divatiskolás tanítványai épp terepgyakorlaton vannak. Kati stílusismeretet oktat a Krea Design Iskola diákjainak, az oktatási anyag a high-end divat. A terepgyakorlatot pár hete egy turkálóban kezdték, aztán egy vintage-bolt következett és most a legmenőbb márkákat veszik sorra olyan üzletekben, ahova az átlagember legfeljebb csak feszengve, de leginkább egyáltalán nem lép be. Kati nincs zavarban, kommentál, véleményez, beszélget, kérdez.

Az ’56-os forradalom évében született nő néhány évvel ezelőtt, kábé akkor kezdett tanítani az iskolában, amikor kortársai meleg kézfogások közepette épp megkapták a nyugdíjas éveikre szóló ajándékkosarat. Katinál sok mindenben épp fordítva működnek a dolgok: mostanában kezd kiteljesedni. Cikkünk indítójelenete az Andrássy úti üzletlátogatás helyett egy sor más élethelyzet lehetett volna: például amint egy izzasztó edzésen tornázik, egy repülőgép-társaság filmforgatásán szerepel, egy soproni divatbemutatón mutatja be ruháit, vagy amikor a több ezer kilométerre élő lányával és unokáival csetel.

Nyilván nincs az időskori vitalitás fenntartására mindenki számára működő recept, Süle Kati története sem egy Disney-film, inkább a szerencse, az önismeret és a tenni akarás összességének valamiféle jól sikerült elegye.

Szülei közgazdászok, édesanyja igazi modern nő volt: vezető beosztásban dolgozott egy külkereskedelmi cégnél Budapesten. Másokért is szeretett küzdeni, és feminista volt a szó legjobb értelmében. Édesapja diplomata volt, így a pár hónapos Kati útja egyenesen Ankarába vezetett. Innentől kezdve az egyetemig sok új élethelyzethez és sok új emberhez kellett alkalmazkodnia, több országban, időről időre a budapesti bázison. „Úgy szocializálódtam, hogy állandóan új közösségekbe kerültem. A legfőbb tulajdonságom így az alkalmazkodóképesség és a rugalmasság lett, ezek pedig más területekre is átvihetők.” De erről majd később, elöljáróban annyit, hogy sosem félt attól, hogy munkahelyet, várost, állást, netán hivatást váltson, még a nyugdíjaskor felé közeledve és azután sem.

Ferencesek által fenntartott általános iskolába járt Isztambulban, a középiskolát két évig Budapesten, majd Dániában végezte, ott is érettségizett. Lelkesen kerámiázott ugyan, de tudását nem érezte elégnek az Iparművészeti Egyetemhez. Testvére a szülőket követve közgazdász lett, Kati viszont más utakat keresett.

Dániában kezdte a művészettörténetet és az angol szakot, végül az ELTE-n fejezte be, itt szerezte meg művészettörténész és angolnyelv-tanári diplomáját. Érdekes, hogy bár két évet elvégzett Dániában, itthon mégis elölről kezdte a teljes egyetemi képzést. „Elegem volt abból, hogy mindig csak belecsöppenek egy közösségbe, ezért mindenképp elölről akartam kezdeni, és ez jó döntés volt, mert az alapbarátságaim innen származnak” – magyarázza. Az egyetem után egy dologban biztos volt: „Tudtam, hogy múzeumban nem akarok dolgozni, nem lett volna nekem való, csak ellettem volna ott, mint a befőtt.” Innen indult váltásokban bővelkedő életpályája.

Írt a Műértő című havilapba, volt műtárgybiztosítási bróker, régi tárgyakat újragondoló lakberendező, és egy magyar nő bécsi üzletébe készített re-used ruhákat. A kétezres években kreatív szakértőként dolgozott a Praktika magazinnál, ott kóstolt bele egy stylist tevékenységébe.

A műkereskedelemben is dolgozott. „Lyukat kellett beszélni a kliens hasába. Elég kényelmes világ volt a nyolcvanas években a műkereskedelem. Aztán az a világ is megváltozott, és a változás engem mindig arra inspirál, hogy változtassak, de még negyvenéves korom fölött sem tudtam a helyes irányt, mindig arra mentem, amerre a gyerekkori szűk család vagy barátok próbáltak terelni. A férjem viszont szerencsére mindig maximálisan támogató volt.”

A lányai épp a gyes átalakításának időszakában, a kilencvenes évek környékén születtek, így hat éven át otthon tudott maradni velük, amire csodás időszakként emlékezik. „A legszerencsésebb voltam, hogy ezt megengedhettem magamnak.” A férje munkája miatt a család pár évre Sopronba költözött, aztán a pár évből 10 lett, Katinak pedig ismét alkalmazkodnia kellett.

„Elköltözni máshová, és alkalmazkodni: végül is erről szólt az életem”

– mondja. Aztán visszatértek Budapestre, és mire a férje Dániában kapott munkát, a gyerekeik felnőttek, Kati pedig úgy döntött, innentől kezdve nem másokhoz, hanem a saját igényeihez alkalmazkodik. Ez tíz évvel ezelőtt történt, azóta távkapcsolatban élik az életüket, férje ingázik, nagyjából kéthetente látják egymást.

„Sok éven át kellett magamról lemondanom – morfondírozik otthonában egy limonádé mellett, ötletesen és ízlésesen újrahasznosított tárgyai között. – Ilyenkor az embernek el kell fogadnia a helyzeteket, amikbe kerül.” Aztán egy barátja rávilágított, hogy egy kalitkában él. „Igaza volt. Ilyenkor szokták elkezdeni rosszul érezni magukat az emberek, besavanyodnak, sokszor betegek lesznek” – mondja. Egy rácsokkal körbekerített élethelyzeten szerinte nem segít, ha anyagi biztonsággal van kipárnázva (ártani persze nem árt), és az sem old meg semmit, ha a szülők évekig azt hajtogatják, hogy gyerekeik kivételezett helyzetben vannak. „Ha valaki nagyon szeretne csinálni valamit, de nem hagyják, az gyakran belebetegszik. Rájöttem, hogy én viszont látható szeretnék lenni a magam és mások életében.”

Kati tehát egy eddig rá nem jellemző alkalmazkodási formát választott és egyáltalán nem kizárt, hogy ez lódította meg pályája alakulását. „Ez most egy nagyon jó élethelyzet, úgy osztom be az időmet, ahogyan akarom. Nagyon szeretem, ha jön a férjem és látom az unokákat, de nem érzem úgy, hogy csak nagymama lennék.” Már csak szokatlan megjelenése miatt sem kelt nagymamás benyomást, a 0–24-ben nagyszülősködés pedig eleve kizárt, mivel unokái több ezer kilométerre, Thaiföldön élnek; másik lányát gyakran látja, ő Budapesten dolgozik gyógytornászként.

Kati fokozatosan építette fel személyi stylist munkáját, és gardróbrendezőként kliensei gardróbjait tette és teszi rendbe. „Eleinte csak a funkciók és praktikusság szerint figyeltem a nők ruhatárát. Aztán észrevettem, mekkora szerepe van itt is a múltnak. A ruha mindig változik, ahogyan az ember is. Ha az ember leragad, az pszichésen és szellemileg is beszorítja. Én csak a jelent tudom analizálni, de ha elkezdem a leragadásokat boncolgatni, sokszor előjön a múlt, ami meg tudja nyomorítani az embereket” – töpreng munkája pszichológiai vetületéről.

Most pedig hivatalosan nyugdíjas. Saját cégétől nyugdíjazta magát, de azóta talán még nagyobb fordulatszámon pörög. A szemléletátadás és az oktatás motiválja, ősztől a Krea Design Iskolában a személyi stylist szak oktatója lesz, emellett ugyancsak ősztől vezeti majd a Budapesti Divatiskola stylist szakát, az Éva Fábián Makeup Akadémián tavasztól indul szakmai vezetése alatt a személyi stylist képzés, a Werk Akadémián pedig óraadó.

Tervezi, hogy készít egy PDF-ben letölthető online kézikönyvet, amelynek segítségével bárki képes lehet ruhatára önálló elemzésére. Emellett filléres, de ötletes ékszereket készít, ruhadarabokat újít fel – ebből nekünk is tart egy kis házi bemutatót –, legtöbbször régi, kidobott vagy szokatlan darabok összepárosításával. Korábban hulladékanyagokból csinált textilképeket.

Az egyetem után a legtöbb új tudást autodidakta módon szedte fel; a pszichológiába épp olyan lelkesen ásta bele magát, mint a számítógépes ismeretekbe vagy legújabb tudásába, az Insta-videók készítésébe. „Ha valami érdekel, mindent letöltök róla a netről és elolvasom. Ha kellett, villanyt szereltem, bútort felújítottam, ruhát varrtam – még ha nem is értettem hozzá. Sok embert szerintem az tart vissza egy csomó mindentől, hogy jaj, bele se kezdek, mert én nem értek hozzá.

Pedig ha a kis komfortzónánkat elhagyjuk, onnantól kezdődnek az érdekes dolgok.”

Úgy látja, hogy az ötvenesek-hatvanasok amúgy sem nagyon mernek váltani Magyarországon, az idősebbek pláne nem. Sok dolog miatt lehet ez így, az azonban szerinte egész biztosan szerepel az okok között, hogy a vállalkozó szellem sosem volt az emberek neveltetésének és a kultúrának a része. „Rájöttem, hogy ha beleragadsz a megszokottba, amiben mindenkit ismersz, és félsz a váltástól, akkor befőznek, eltartósítanak, kapsz egy nyugdíjat, és kész.”

A befőttléttől pedig nem csak a pályaválasztáskor, azóta is ódzkodik. Rendszeresen jár önismereti csoportba, ahol a résztvevők többsége 40 és 65 év közötti, Süle Kati a legidősebb. „Nyolcvanévesen is vannak az embernek megoldandó problémái, amikre érdemes rálátni” – indokolja az efféle csoportok életen átívelő hasznosságát.

Az idő múlásához pedig másképp áll, mint a többség: „Olyan jó érzés bizonyos dolgokon túllenni, az ember súlyokat rak le, és ez nagy megkönnyebbülés” – mondja. Talán a fentiek összessége miatt, de az is lehet, hogy másért, nem betegeskedő típus, sőt kifejezetten biztató éveket és pályaképet lát maga előtt: „Szerintem én is úgy 80–100 éves korom között fogok befutni – utal Picasso múzsájára, a 80 éves korában csúcsra ért Françoise Gilot-ra. – Persze, csak ha megmarad addig a világ és a béke.”