Rudolf Péter hat éve vezeti a legnagyobb magyar prózai színházat, amit az elmúlt időszakban nagyrészt elkerült a kultúrharc. Szerinte többek között azért, mert igazgatóként makacsul próbálja azt képviselni, amit az elődei is, és amitől a Vígszínház még a komoly diktatúrában is polgári színházként tudott működni. Rudolf Péter a választások után tartott első nagy előadó-művészeti fórumon arról beszélt, hogy ki kell használni a történelmi lehetőséget a szakmai megosztottság felszámolására. A színész–rendező–igazgatóval arról beszélgettünk,
- miért hívták meg Magyar Pétert a jubileumi díszelőadásukra;
- elképzelhetőnek tartja-e, hogy Vidnyánszky Attila feladja a Magyar Színházi Társaság ellenében alapított Magyar Teátrumi Társaságot,
- látta-e azt a 70 oldalt, amit a Főváros összeállított Eszenyi Enikő panaszosainak vallomásaiból;
- és mit gondol arról, hogy a „tűrhetetlen munkamódszereket” alkalmazó rendező szakmailag alkalmatlan?
Most először, májusban. Pontosabban korábban még egyszer, 1991-ben a színészkamara összejövetelén.
Feltehetően a karakteremből fakadó távolságtartásom miatt mindenféle szervezkedéssel szemben. Szorongani kezdek, szívesebben írok. Rossz tapasztalataim is vannak. Van bennem félelem, hogy ezek az összejövetelek előbb-utóbb belterjessé válnak, és valahogy az egésznek – az eredeti nemes szándékok ellenére – kirekesztés lesz a vége.
Ez most egy speciális helyzet, most optimistább vagyok. Természetesen a szakmának meg kell szerveznie önmagát, és most különösen időszerű közös elveket megfogalmazni. Sok minden összegyűlt bennem az évek alatt: a szakma tényleg minden pontján működtem már. Voltam az Új Színház művészeti vezetője, producer, írtam és rendeztem filmet, rendeztem színházat, és a Vígszínház igazgatójaként sem tehetem, hogy nem szólalok meg. Ráadásul most sok olyan kérdés merült fel, amiket a Vígszínházban már megválaszoltunk, mondhatnám pökhendien. Rákényszerített minket az élet. De a legtöbb mondatomat évek óta szajkózom, hátha most hallhatóbb.
Kiszabadult az anakonda szorításából, húsz év után először tartott átfogó fórumot az előadó-művészeti szakma – Székely Csaba drámaírót idézve ezzel a címmel számoltunk be a májusi eseményről. Mostanra két hónap telt el a kormányváltás óta, közben kineveztek egy színészből lett államtitkárt, néhány napja pedig előzetesben van az NKA alelnöke és más döntnökök. Hogy látja, milyen folyamatok zajlanak április óta a szakmában?
Shakespeare-i idők, ami egyébként jót tesz a színháznak. Egyfelől érezni a felszabadultságot, a pozitív energiákat, másfelől a vágyat arra, hogy a dolgoknak legyen következménye. Egyszerre van békevágy és közben forrnak az indulatok – érthető módon. A tizenhat év hordalékait el kell takarítani. Ugyanakkor ez egy történelmi pillanat, egy lehetőség arra, hogy ne örökítsük tovább ezt az elviselhetetlen megosztottságot.
Ez az összetett helyzet emlékeztet 1990-re, és meg kell mondanom, most sem olyan vegytiszta minden, mint ahogy azt most sokan megélik. Nem a tizenhat évvel ezelőtti állapotokhoz kell visszatérni.
Évekkel ezelőtt javasoltam, hogy jöjjenek a fiatalok; az a generáció, amelyik talán még nem hordozza ezt az irgalmatlan mennyiségű frusztrációt. A kétharmados győzelem számomra nem írta felül ezt a gondolatot. Persze nagyon fontos, hogy ne mosódjon össze a két szervezet működésének története. Hisz ebben a tizenhat évben tényleg olyan abszurditások történtek, amik szétroncsoltak intézményeket és emberi életeket.
A párbeszéd nem jelenti azt, hogy ne legyen következménye a történteknek. A feszültség abból adódik, hogy ha vizsgálatok korrektek, akkor időigényesek. Most nagyok az indulatok, nehezebb beteljesíteni a „győztesnek kell elegánsnak lenni” gondolatot, de szerintem akkor is mindenkit meg kell hívni, mert a lényeget tekintve sokkal több fűz össze egy színházi embert egy másik színházi emberrel, mint bármelyik politikussal. És lehet a politikára mutogatni, hogy megosztotta a szakmát, de a politika pont addig megy el, ameddig elmehet: a szakma tökéletesen alkalmas volt rá, hogy megosszák. Csehországban és Lengyelországban is polarizálódott a társadalom, de a színházi és filmes szakmában nincs a miénkhez fogható megosztottság.
Lehet, hogy egyszerűen új névvel kell felruházni a Magyar Színházi Társaságot. A gesztus már maga is morális fölény. Úgy is tudjuk, hogy az új helyzetben hogyan alakulnának benne az erőviszonyok.
Amikor kb. két éve egy riportban ezt felvetettem, tisztában voltam azzal, hogy a felvetésem sokak szemében naiv vagy provokatív. Sokak érdekét sérti. Ma is. Miközben elvben mindenki egyetért. Ha a szakma döntő többsége így összeáll, és
akinek felkínálják a csatlakozást és nem teszi, nevetségessé válik és gyakorlatilag feloszlatja önmagát.
Ha pedig jelen van, akkor minden pillanatban szembesül a történtekkel. Nem szeretnék cinikus lenni, de szerintem ez személyiségfejlesztő terápia lenne.
Nem gondolom, hogy ez en bloc igaz. Ezeket az ügyeket nagyon nehéz megítélni, mert nem objektíven megítélhetők. Igen, az látszott, hogy az elvhűség a döntő. A mi kutyánk kölyke legyen. Azért ez nem új keletű gondolat: azt ugye senki nem gondolja, hogy ez tizenhat évvel ezelőtt kezdődött? Hiteles emberek is dönthetnek hiteles emberekről elfogultan, de ez nyilván kisebb disznóság, mint ha hiteltelenek hiteltelenekről.
Önmagában az a kérdés, hogyan működjön a kinevezések rendszere. Nyugat-Európában is van számos példa arra, hogy miniszter nevezi ki a vezetőket a nagy állami intézmények élére. De ha két év múlva kiderül, hogy az illető mérhetően vagy kevésbé mérhetően, de érzékelhetően rosszul vezeti a színházat, akkor lemond a miniszter is. A pályáztatás csak akkor működőképes, ha abból az ideális helyzetből indulunk ki, hogy egy szakmai bizottság, szakmai alapon dönt. Nem előre. Ez ügyben azért vannak rossz tapasztalataim. Több évtizedesek is. Például húsz éve mindannyian tudtuk augusztusban, hogy novemberben ki lesz a Nemzeti igazgatója, de azért sokan naivan beadták a pályázatokat. Ez is kínos és megalázó.
Csak arra szeretnék ezzel utalni, hogy e téren sem fekete-fehér a helyzet, de tagadhatatlan, hogy most a leginkább elkülöníthetők a színek. Ezt a lehetőséget most jól kell kihasználnia a szakmának. Az biztatónak látszik, hogy a kultúra és az oktatás úgy tűnik, olyan polcra kerül, amit megérdemel, mert egy nemzet mentális jólléte múlik azon, hogy a társadalom ne megvezethető választókból álljon, hanem gondolkodó egyénekből. Ez nem csak pénzkérdés. A Déryné Programban volt rendesen pénz, és az elgondolás is fontos, hogy a színház jusson el mindenhova. Az osztás módja, iránya azonban sok esetben vérlázító volt. Most arra kell vigyázni, hogy a döntések újra szakmai alapúak legyenek, és legyünk hűek azokhoz a gondolatokhoz, amiknek a nevében most föl vagyunk háborodva. Ne lengjen túl az inga.
Erre nagyon büszke vagyok. Makacsul és következetesen igyekszem azt képviselni, amit az elődeim. Várkonyi Zoltán meg tudta csinálni, hogy a Vígszínház a legkomolyabb diktatúrában is polgári színházként tudott működni, amihez kellett az ő súlya és a taktikussága, valamint az a tisztelet, amit az akkori pártembereknél kivívott. Meglepő módon tényleg semmilyen irányból nem kaptam telefonokat. Mint ahogy nem lobbiztam a pályázatkor senkinél. Lehet, hogy ez hosszabb távon megérte.
Ért támadás persze amiatt, mert azt képviselem, hogy a színház kizárólag az előadásaival politizáljon, és voltak kritikák, amelyek több indulatot vártak volna el, plakátszerűbb, harsányabb hangot.
Talán sikeresebb is lehet egy ilyen előadás. De én maradnék a Víg 130 éves hangjánál. Ez a hosszú táv. A vezércikkek leegyszerűsítenek, és amikor az egész világ a leegyszerűsítés felé halad, a Vígszínháznak árnyaltnak kell lennie, az összetettséget kell képviselnie.
Természetesen. Ez a protokoll része. Orbán Viktor is meghívást kapott. A köztársasági elnök is. Korábban volt rá példa, hogy Karácsony Gergely főpolgármester úrral együtt vártuk az épület előtt az akkori államfőt. Normális világban ennek nincs hírértéke. Kettős fenntartású színház vagyunk, a fenntartóink jeles képviselőit illik vendégül látni a jeles ünnepeinken.
Sajnálom, hogy nem írtam eddig naplót. Ha már az előbb a protokollt emlegettük: az első évadnyitók egyikén, kettős fenntartású színházként meghívtuk az eseményre a kulturális minisztert és a főpolgármestert is. Mivel a minisztérium és a főváros sajtóosztályának viszonya ebben az időszakban finoman szólva nem volt harmonikus, nem kommunikáltak egymással, ezért azon kaptuk magunkat, hogy mi bonyolítjuk ezt az abszurd játszmát. 24 óra leforgása alatt egy matematikai képlet minden változatát le kellett zongoráznunk: ha a miniszter jön, akkor a főpolgármestert illik hívni, ha az államtitkár, akkor a kultúráért felelős helyettese jön a fővárostól, ha az államtitkár-helyettes, akkor a főosztályvezető. Ennek különböző kombinációi, különböző érzékenységeket sértettek. Félóránként változott a helyzet, a végén a főpolgármester úr megunta, és azt mondta, ha esik, ha fúj, ő jön.
Egyébként a viszonyomat a hatalomhoz alapvetően az az egyszerű gondolat határozza meg, hogy a színházcsinálás az emberiség egyik legősibb tevékenysége, amit én magasabb polcra teszek, mint a napi politikát. Nem hiszem, hogy csapott vállal kellene állnom, állnunk, amikor tisztelettel, de méltósággal meghívunk egy magas rangú vezetőt.
Működőképes, de nyilván fejleszthető és fejlesztendő. Személyesen is rengeteget dolgoztam rajta egy ügyvéd bevonásával, és sok fontos gondolatot kaptunk hozzá a Biztonságos Terek Alapítványtól. Tartottunk attól, hogy százával lesznek ügyeink, de nem így lett.
Nem etikai, hanem munkáltatói volt, de a lényegen nem változtat. Valóban el kellett búcsúznunk egymástól. Ezek nehéz és fájdalmas döntések. Ráadásul szinte semmit nem oszthatok meg róla a kollégákkal, mert köt a titoktartási kötelezettség. Ez sem egyszerű helyzet, hisz a társulat szeretné megérteni egy döntés hátterét, talán sejtenek is egy s mást egy ilyen közösségben, de én részletesen nem indokolhatok. Minél alaposabb egy vizsgálat, értelemszerűen annál hosszabban zajlik egy kényes helyzetben, ami fenntart egy feszültséget. Többek között ezekre a helyzetekre kell megoldást találni: helyenként nehezen egyeztethető össze a jog, a színházi élet specifikussága és a munka törvénykönyve.
Szóval annak ellenére, hogy ez nálunk régóta működik, igyekszünk tanulni, és szívesen fogadunk minden újabb javaslatot. A rendszernek például van egy különösen gyenge pontja: hogy rám és a gazdasági igazgatóra nem vonatkozik, hiszen saját magam felett nem gyakorlom a munkáltatói jogot.
Nagyon fontos lenne, hogy a hierarchia csúcsán lévőkkel szemben felmerülő kérdésekkel is lehessen hova fordulni.
Jeleztük a minisztériumnak is, hogy szükség lenne egy újabb szinten egy ugyanilyen szűrőre, de onnantól az összes állami intézményre ki kellene terjeszteni. Itt megállt a történet.
Először is valószínűleg el kellett volna napolni az igazgatói pályázatot (amin 2020-ban Rudolf Péter is elindult Eszenyi ellenében, a szerk.), hiszen a döntnököknek akkor már érzékelniük kellett az Enikővel kapcsolatos problémákat. Ha máshonnan nem, hát a társulat képviselőinek meghallgatása után rendelkezhettek némi információval. Talán annak is elgondolkodtatónak kellett volna lennie, hogy 93 százalékos volt a társulat részéről a támogatottságom – de hagyjuk a múltat. Én a megoldást továbbra is abban látom, amit évek óta következetesen mondok, sőt már Marton tanár úr eseténél is felvetettem: egy kamara létrehozásában, amely egy kamarai törvény alapján működő szervezetként adna ki működési engedélyt a tagjainak. Egy etikai bizottság, amely megvizsgálná ezeket az ügyeket, hogy ne a sajtó vagy egy Facebook-poszt döntsünk arról, mik legyenek a következmények, ha történt valamilyen típusú visszaélés. Az etikai bizottság bevonhatná az illető működési engedélyét X időre.
Lehet, hogy a kamara szó nem szerencsés, kaptam is támadásokat emiatt (az első magyar színházi és filmes kamarát a ’30-as években azzal a céllal alapították, hogy a zsidó művészeket kiszorítsák a szakmából – a szerk.), ez végül is egy jogi formula, hívjuk, ahogy akarjuk. Potenciálisan a MASZK Országos Színészegyesület is képviselhetné ilyen jogosultsággal etikai kérdésekben a szakmát. A lényeg, hogy szükség van egy, az orvosi és az ügyvédi kamarához hasonló szervezetre, és egy ebben működő etikai bizottságra, amely képes élesen elválasztani egymástól, hogy
mi az, ami egy próbán a munka hevében, a rendező felfokozott állapota miatt történik, és mi az, ami túlmegy ezen.
És természetesen kiszűrheti a felesleges vádaskodásokat is.
Hú, ez nagyon komplikált kérdés. A szakmaiság és a morál találkozása. Élsportolók is tudnának erről mesélni. Meddig lehet elmenni a sikeresség érdekében? Én mindig azt vallottam, hogy rendezőként tudnom kell olyan elemző instrukciót adni, ami megszüli az éles állapotokat a jelenethez. Mondhatnám, hogy szakmailag nem helyes hiszterizálva eljuttatni valakit egy lelkileg éles állapotba. De nehéz megállapítani, mennyi a szakmai hevület, a láz, ami nélkül azért nehéz színházat csinálni, és honnan kezdődik a személyiségtorzulásából adódó visszaélés a hatalommal. A morál időről időre változik – épp ezt éljük ezekben az évtizedekben is. Az emberiség történetében bizonyos cselekedetek megbocsáthatók voltak – ma büntetendők.
A most pályára lépő generációk és az én nemzedékem másként szocializálódott. Korszakhatáron mozgunk, ettől ilyen dúlt a szakma, a világ. Az is tény, hogy mindenkinél más az ingerküszöb, sok színészt egyáltalán nem zavar, ha vegzálják, vagy úgy gondolja, hogy a siker kárpótolja, vagy képes visszavágni, viszont nem várhatjuk el mindenkitől, hogy megvédje magát. Őket a rendszernek kell megvédenie. Sokat beszélünk erről. Meglehetősen igazságtalan megszólások vannak a témában, mintha ez egy velejéig züllött közösség lenne. Mintha a nem reflektorfényben élők nem harcolnának ugyanezekkel a kérdésekkel. A színpadon jól láthatóan ott az ember teste és lelke, az érzékenységből élünk. Minden felfokozott, ez valójában a szépsége is a mi életünknek – ezért a kitárulkozásért jönnek a nézők esténként. Szóval értem az indulatokat, az elvárásokat.
Legyen a dolgoknak következménye. Az viszont szerintem nincs rendjén, hogy olyan hosszú időre állítunk félre embereket, hogy azóta már egy gondatlanságból elkövetett emberölésből is szabadultak volna.
Nem is Enikőre gondoltam.
A Vígszínház épületében beszélgetünk, ez itt nyilván kényes kérdés. 2020-ban, a botrány után néhány hónappal szerettem volna rendezőként visszahívni őt A diktátor felújítópróbájára, mert ezt egy tisztán szakmai feladatnak éreztem. De azzal szembesültem, hogy ettől olyan mértékben rándult görcsbe a kollégák gyomra, hogy a harmadik igazgatói döntésemet rögtön vissza kellett vonnom, ami kicsit zavarba hozott.
Az biztos, hogy ez egy drámai helyzet volt. Enikővel valóban nem egyszerűen kollégák voltunk; nagyon sok mindent csináltunk együtt végig, a szakmánkban és a civil életünkben is. Egy vidéki színház életét éltünk Budapesten. Bár ez a kilencvenes években már erodálódott, mindenképp fontos része volt mindkettőnk életének. Édesanyám és a feleségem után Enikőnek árultam el először, hogy pályázni fogok a Vígszínházra. Ezt szakmai kérdésként éltem és élem meg.
Azt gondolom, hogy ha valakivel van egy közös múltad, nem jelenti azt, hogy ne lehetne ilyen típusú konfliktust vállalni.
Most látunk hasonlóra példát a parlamentben is.
Én sem láttam azt a 70 oldalt, amit a Főváros összeállított a panaszosok vallomásaiból. Én csak azt a helyzetet láttam, amibe hat évvel ezelőtt megérkeztem. Amikor korábban együtt dolgoztunk, mindennek semmi jelét nem tapasztaltam, de amikor a vezetői időszaka alatt rendeztem, már érzékeltem feszültségeket a háttérben.
A legfontosabb szerintem az lenne, hogy az eljárásnak legyen eleje és vége – mint egy bírósági eljárásban. Most éppen ez marad ki a rendszerből. Jelenleg a kapcsolati hálón és a politikán múlik, hogy egyeseket visszaengednek a színházba, másokat meg nem. Tiltsanak el valakit két évre vagy ötre, utána viszont hivatalosan térhessen vissza, ekkor még mindig joga egy színháznak azt mondani, hogy az illetővel nem szeretne dolgozni, de nem elvárás. Vagy legyen hivatalos, hogy valaki az életben a közelébe se mehessen többé egy társulatnak, de ez mégiscsak tisztább képlet, mint a mostani zavaros helyzet, amit különösen azok éreznek igazságtalannak, akik megtették a vallomásukat, de semmi következménye nem lett. Másfelől ellenfékeket is be kellene építeni ezekbe a rendszerekbe, az ártatlanság vélelmét. Hogy egy Facebook-poszt alapján senkit ne lehessen elítélni.
Helyette játszani fogok, két bemutatóban is. Szerencsére ilyenkor sikerül azonnal átváltanom színészbe, és a kollégákkal együtt szidom az igazgatót.
Mikor az évadterv összeállt, még nem tudhattuk, csak sejthettük, hogy egy ennyire gyorsan változó országban találjuk magunkat, amiben bizonyos mondatok az előadásokban elporladnak, más mondatok új életre kelnek. Korábban Kornis Mihály Körmagyarjával jártunk hasonlóan, ami óriási sikerrel ment a Vígszínházban, majd jött a rendszerváltás, és bizonyos elemei, indulatai okafogyottá váltak.
A Vígszínház 130 éve alatt minden igazgató küzdött azzal, hogy egyszerre kell ápolni a tradíciót, közben be kell hívni az új nézőket is, felnevelni az új színházrajongókat. Ebben a keresésben nagyon fontos szerepe van rendezőként ifj. Vidnyánszky Attilának, aki a @LL3t4rgIA című darab szellemiségét folytatva készít majd 4-6 címmel újabb előadást egy korosztály öntudatra ébredéséről. Egy másik fiatal rendező, Fehér Balázs Benő Arthur Miller Két hétfő emléke című darabját rendezi a Pesti Színházban, ami a szerző személyes élményeiben „pácolódott”: Miller baloldalisága, affinitása a kisember mindennapi harcaihoz ma különösen fontos. Számomra is, személyesen.
Alekszandr Bargman Csehov Cseresznyéskertjét állítja színpadra, ahol a cseresznyéskert
egy letűnt időt szimbolizál, egy változásra megérett világot, de hogy milyen módon, milyen fájdalmakkal és veszteséggel jár az eltűnte, az izgalmas kérdés.
Mohácsi János megrendezi a Csárdáskirálynőt, és János nem először nyúl a darabhoz, de „a zenés műfaj Hamletje” először kerül a Víg színpadára, ő pedig nyilván iderántja majd a mába. Olyan színészkollégák jutalomjátéka lehet ez, akiknek nem nehézség, hanem mámor megvívni a harcot a kottával – és itt nem magamra gondolok. Hegedűs D. Géza a Pestiben Woody Allen Blue Jasmine-jét rendezi, a film alapján ebben az esetben is saját adaptáció készül, miközben Woody Allen ezzel házi szerzőnkké válik, hiszen évtizedek óta játsszuk ezeken a deszkákon a Játszd újra, Sam!-et.
És külön büszkeségünk a negyedik játszóhely, a VígSzalon, ahol pár lépésre a Víg épületétől színészekkel lehet találkozni, egy kicsit másként: lesz színházi előadás, talkshow, felolvasó színház, impró, szakmai beszélgetések, szóval valóban egy találkozási pont. Remélem, nem számít a jövőben kuriózumnak, ami az előző évadban még annak számított, hogy sikerült leültetni négy színészképző iskola képviselőit egy asztalhoz. Sok sértettség, fájdalom és frusztráció volt tapinthatóan a teremben, de sikerült húzni egy vonalat, felülemelkedni és együttműködni másfél órára. Ezt kéne kitágítanunk néhány évszázadra.
