Nem sokkal 1994 áprilisában bekövetkezett halála előtt Cserháti József katolikus püspök gyakran emlegetett interjút adott, amelyben keserű hangon arról beszélt, hogy a magyar katolikus egyház vezetőinek állami tisztségviselők jelenlétében rendszeresen előre el kellett játszaniuk a tervezett püspöki tanácskozásokat, és
a dramatizált „főpróba” után az állami illetékesek eldöntötték, miről és miként beszélhetnek majd a tényleges, hivatalos „előadáson”.
Állami megbízottak már az ötvenes évektől beköltöztek a püspökségekre, még az étkezőasztalnál is együtt ültek az egyházmegyék vezetőivel, és magukhoz vették a hivatali pecsétet, amelyet minden alkalommal külön el kellett kérni tőlük, ha szükség volt rá.
Ezek a körülmények természetesen mérhetetlenül megalázók és méltatlanok voltak. Ám nemcsak az a kérdés, hogy miért alakulhattak ki, hanem az is, hogy az egyház vezetői miért voltak hajlandók részt venni a színjátékban és az asztalközösségig menő együttműködésben. Valószínűleg az életben maradás mindennél erősebb igényéből, a jelentőségvesztéstől való félelemből és a keresztény üzenet igazába vetett meggyőződésből álló különös elegy hatására. Ezek a magatartásformák pedig mintha az elmúlt években is meghatározók maradtak volna.
Hogyan tovább, magyar kereszténység?
A Telex és a Szemlélek együttműködésében új sorozat indul a Telexen. A kormányváltás fényében elemezzük, hogyan alakult ki a Fidesz–KDNP alatt a hazai egyházak politikai függősége, mi vezetett oda, hogy politikusok mellett álltak ki, politikai eseményeken bukkantak fel egyházi méltóságok. Mi várható az új kormány alatt, és hogyan újulhat meg az egyház? Az első részben Gégény István írt arról, hogy ideje az egyháznak kipróbálnia, milyen politikai nyomás nélkül létezni. A második részben Hortobágyi T. Cirill írt az egyház jövőjéről és a hitelesség kérdéséről. Korábbi közös cikkeinket a Szemlélekkel itt olvashatja.
A mai katolikus gondolkodás egyik vezető képviselője, az amerikai Matthew Levering néhány hónapja terjedelmes könyvet adott ki a katolikus egyház teológiájáról. Néhány fejezet címe: Krisztus menyasszonya, Isten családja, Krisztus teste, Isten népe, anya. Ki érti még ezeket a fogalmakat? És vajon kit érdekelnek még? Joggal feltételezhető, hogy a kívülállókból már csak teljes értetlenséget váltanak ki, de lehet, hogy az egyház tagjai sem tudnak túl sokat kezdeni velük. Mindenesetre számomra fontos kérdés, hogy kívülről miként lehet egyáltalán viszonyulni ahhoz a keresztény közösséghez, amely még mindig ilyen egzotikusnak tűnő kifejezésekkel értelmezi magát, s közben történelmi és társadalmi jelenléte sokféle kifogásra adhat okot.
Ha ennyire emelkedettnek és nemesnek tartja magát az egyház (és Levering könyve arról szól, hogy miért tartja magát joggal annak), akkor vajon miért hajlandó részt venni ostoba és nemtelen színjátékokban?
Az „új átkos”, az elmúlt tizenhat vagy harminchat év furcsa történéseiben jócskán találkozni lehetett efféle színjátékok nyomaival.
Igazságos ítéletet követelnek, de az igazságossághoz a megértés szándéka is hozzátartozik. A magam részéről néhány szempontot szeretnék felvetni azzal kapcsolatban, hogy milyen jelenségek húzódhatnak a háttérben, és milyen magatartásformák lehetnének előremutatók. Nincsenek illúzióim: ezek a problémák keveseket érdekelnek, és az egyetértés még azok között is ritka, akiket foglalkoztatnak.
Az elmúlt talán kétszázötven év folyamán az európai katolikus közösségek rendszeresen fenyegetve érezték magukat. Sokszor úgy látták, hogy a természettudományok, a történelmi kutatások, a művészetek és a társadalmi mozgalmak veszélybe sodorják azt az igazságot, amelyet hirdetni akarnak, kikezdik a társadalmi rendről alkotott felfogásukat, és aláássák azokat az elveket, amelyeken szerintük az emberi együttélésnek alapulnia kell. Valóságos rémület lett úrrá rajtuk. Mivel fontosnak tartották az istenhitet, megvetették a kommunizmust; mivel fontosnak tartották a család intézményét, ragaszkodtak a szexuálerkölcsükhöz; mivel saját szépségeszményeik voltak, sokszor értetlenül álltak az új művészi formák előtt; mivel vallották, hogy létezik igazság, idegenkedtek mindentől, amiben az egy igazság relativizálását fedezték fel; mivel úgy vélték, hogy az igazság és az erkölcs elválaszthatatlan, attól féltek, hogy az igazság tagadása erkölcsi zűrzavarba fog torkollni. És még lehetne sorolni. Kialakult egy védekező magatartásforma, amelynek talaján az egyház a szent és igaz dolgok védelmezőjének látta magát a szentséget és az igazságot ostromló ellenségesség közepette. Ez az önértelmezés nem volt helyes. Nem azért, mert az egyház nem isteni igazságokat képvisel, hanem azért, mert az ostromállapot képe nem írja le pontosan a helyzetét.
Ahogyan a tudományos kutatások, a művészeti törekvések és a társadalmi mozgalmak hatására a kereszténység nyilvános jelentősége fokozatosan visszaszorult, a jelentőségvesztés érzetéből fakadó védekezési kényszer nem riadt vissza a segítséget kínáló erős kezek megragadásától. Nem volt ritka, hogy egyházellenes megnyilvánulások után az egyház olyanok karjába vetette magát, akik biztonságot és társadalmi jelentőséget ajánlottak neki. Ahhoz, hogy a spanyol egyház szövetséget kössön Francóval, szükség volt arra, hogy előtte átélje az egyházellenesség sokkját, amelynek persze megint csak voltak kiváltó okai. Mindenesetre a megragadott erős kéz idővel fojtogatónak bizonyult, és történelmi távlatban is végzetes volt: az egykor oly hatalmas spanyol katolicizmus Franco halála, 1975 után szabadesésnek indult. Portugália jelentős részein mára szinte teljesen eltűnt a katolicizmus, ami valószínűleg nem történt volna meg Salazar erős védelmet ígérő, de fojtogató pártfogása nélkül.
Az erős kéz azonban nemcsak intézményi támogatást és anyagi biztonságot kínált, hanem arra is lehetőséget adott az egyháznak, hogy életben maradjon, és megfogalmazza üzenetét. Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy az üzenet hirdetése, a szentségek felkínálása és a keresztény erkölcs képviselete mindennél lényegesebb az egyház számára: értelmetlenné válna a létezése, ha lemondana igehirdetési, szentségi és erkölcsi küldetéséről.
Ez az igény súlyos kompromisszumok vállalására késztette a katolikus közösségeket.
Ezeknek a kompromisszumoknak a biztonság igénye és a küldetés teljesítésének vágya mellett sok egyéb gyökerük is volt. Ha csak a magyar katolikus közösségek elmúlt években tapasztalható viselkedését vesszük, legalább három alapvető tényezőt említhetünk.
Az első talán a kulturális környezet ellenségességéről alkotott téves benyomás. Szomorú, de igaz, hogy hatalmas szakadék alakult ki a kereszténység és a kultúra között, és ez nem hidalható át arra hivatkozva, hogy az éveket a legtöbben még mindig Jézus születésétől számolják, karácsonykor és húsvétkor pedig munkaszünet van. Pedig a képzőművészetben, az irodalomban, a zenében és az építészetben a mai napig egészen természetesen jelen van Isten, a szeretet, a halál, a vágy, az értelemigény, a megbánás és a remény mozzanata, vagyis mindaz, amiről a kereszténység oly szívesen beszél, csak éppen máshogy, mint abban, ami egykor keresztény kultúrának számított. Semmi nem fog változni, amíg a kultúra nem számít partnernek a kereszténység számára, és továbbra is bizalmatlanság övezi. Miután Visky András Kitelepítés című regénye német nyelvterületen is váratlan lelkesedést váltott ki, megkérdeztem egy vezető katolikus teológust, hogy mi a véleménye a regényről, de kiderült, hogy még a szerzőről sem hallott. Egyelőre ez a kiindulóhelyzet. Ez a kulturális visszahúzódás pedig furcsa következményekkel jár.
Az egyik (és ez a második tényező) a szelektív erkölcs alkalmazása. A katolikus egyháznak átfogó morális és társadalmi meggyőződése van, és önmagát árulja el, ha ezek közül csak meghatározott elemeket hajlandó érvényesíteni. A tolvajlás ugyanolyan nehezen fogadható el, mint a házasságtörés, a háború indítása ugyanolyan nehezen védhető, mint a hazugság, és nem meggyőző a hagyományos család védelme, ha a természeti környezet roncsolásával szemben közöny uralkodik.
Kulturális visszahúzódásukban egyes katolikus közösségek mintha értetlenül állnának a történelmi folyamatok előtt, és nem tudnák, milyen erkölcsi ítélet születhetne a történésekről. Hányszor lehet hallani egyházi kontextusban, hogy a jelenségek összetettek, ezért nem tudjuk megítélni őket! Ráadásul a védelmet kínáló erős kézzel szemben tanúsított elnéző erkölcsi hozzáállás csak ront a helyzeten – így már végképp nem tudható, hogy milyen jelenségekről, mikor és milyen elvek alapján alkotható vélemény. Így többnyire a némaság marad a megoldás, jobb esetben talán általános elvek hangoztatása. Aki azonban úgy beszél egy teremben az emberi méltóságról, hogy a szomszédban embereket kínoznak, annak ugyan igaza van, de nem sokan fognak hinni neki.
Végül a magyar katolicizmusnak alapvetően könnyű dolga van, hiszen a Vatikán a tanítás és az erkölcs terén egyaránt követendő normákat kínál. Nem is lenne szükség többre, mint annak a minimumnak az érvényesítésére, amit a Szentszék képvisel. Ha a római pápa arról beszél, hogy Jézus nem hallgatja meg annak imáit, aki háborút indít, akkor kár a szűkebb egyházi nyilvánosságban az orosz elnökért rajongani, abban a meggyőződésben, hogy megvéd a liberális nyugati mételytől. Ha a római pápa a migránsok méltó befogadásának fontosságát hangsúlyozza, akkor hiba meghajolni az erős kéz felemelt mutatóujja előtt. Ha a római pápa a demokrácia értékeit ecseteli, akkor tévút demokráciaellenesnek lenni. Ha a római pápa kiáll a munkavállalók jogai és a szakszervezetek mellett, akkor nem helyes szitokszóvá tenni a baloldali jelzőt.
Isten családja, Krisztus teste, Isten népe, anya – nemcsak teológiai kézikönyvekben, hanem a hívő emberek mindennapjaiban is ezek a kifejezések határozzák meg az egyházhoz fűződő viszonyt. Egy család lehet diszfunkcionális, egy test megfertőződhet, egy nép tévútra juthat, egy anya bántalmazóvá válhat. Katolikus meggyőződés szerint az egyház meg van védve ezektől a veszélyektől. Akkor pedig semminek nem kellene gátolnia abban, hogy nyilvánosan is jelét adja öntudatának, kapcsolatot keressen a kultúrával, válogatás nélkül adjon hangot erkölcsi meggyőződésének, és ne szakadjon el attól a világméretű katolikus közösségtől, amelytől elszakadva megfullad.
