Az elmúlt tizenhat év káros jelenségei leginkább a Kádár-rendszerrel mutatnak rokonságot. Fájdalmas lehet szembesülni ezzel, de az utóbbi másfél évtizedben sok tekintetben hasonló pártirányítás foglyává vált az állam és – különböző módon és mértékben – a felekezetek is. Kovács Gergely történész azt a folyamatot vázolja fel, mely a kormány és az egyházak közötti függőséget lehetővé tette.
Történelmi előzmények
Más európai országokhoz hasonlóan az akkor még egységes nyugati keresztény egyház szerepe jelentős volt a magyar államalapításban, kultúránk megteremtésében, a modern tudományok és a magyar nyelv művelésében. Az államegyház erkölcsi legitimációt nyújtott, illetve osztozott a magyar királyság pozitív és negatív társadalmi szerepében. Ellátott olyan közfeladatokat, amelyekre sokáig más nem vállalkozott, ilyen volt például az oktatás és az egészségügy, illetve a királyok és arisztokraták adományai révén hatalmas vagyonra tett szert.
A 19-20. században és a két világháború között – a világi birtokosokhoz hasonlóan – a katolikus egyház is elmulasztotta a föld- és erdővagyon igazságosabb elosztását, és ezzel hozzájárult a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásához. A viszonylagos bőség mellé ugyanakkor a történelemben kiszolgáltatottság is társult. A (fő)kegyuraság középkori intézménye, mely nálunk Nyugat-Európához képest sokáig fennmaradt, azt jelentette, hogy az anyagi háttér biztosításáért cserébe a világi szereplők beleszólhattak az egyház önigazgatásába. Ennek leglátványosabb módja a püspökkinevezések különböző mértékű befolyásolása volt.
Hogyan tovább, magyar kereszténység?
A Telex és a Szemlélek együttműködésében új sorozat indul a Telexen. A kormányváltás fényében elemezzük, hogyan alakult ki a Fidesz–KDNP alatt a hazai egyházak politikai függősége, mi vezetett oda, hogy politikusok mellett álltak ki, politikai eseményeken bukkantak fel egyházi méltóságok. Mi várható az új kormány alatt, és hogyan újulhat meg az egyház? Az első részben Gégény István írt arról, hogy ideje az egyháznak kipróbálnia, milyen politikai nyomás nélkül létezni. A második részben Hortobágyi T. Cirill írt az egyház jövőjéről és a hitelesség kérdéséről. Korábbi közös cikkeinket a Szemlélekkel itt olvashatja.
1945-ben megszűnt a nagybirtokrendszer, és földosztásra került sor, némi egyházellenes színezettel: az intézményei ellátását szolgáló földek mellett az egyház erdőbirtokait nem felosztották, csak államosították. Paradox módon a kastélyokat is államosító „népi demokrácia” a püspöki palotákat meghagyta egyházi kezelésben, hogy ezzel is erősítse a „feudalizmus” vádját. A Rákosi-rendszer egyházüldözése a történelmi felekezetek állami ellenőrzésére irányult, hogy a párt ideológiájának ne lehessen alternatívája. A Kádár-rendszer megőrizte ezeket a kereteket – köztük az Állami Egyházügyi Hivatalt –, de a szocialista állam és a történelmi egyházak kapcsolatát a „tűrés” és a „barátkozás” alapjaira kívánta helyezni.
A forradalom után, 1956. november 4-től visszaállították az állam teljhatalmát, levezényelték a megtorlást, melyet a nemzetközi elismerés érdekében 1963-ban részleges amnesztiával zártak. Ez nem terjedt ki a „köztörvényesként” elítélt szabadságharcosokra, köztük Mindszenty József bíborosra sem. Ebben az évben indultak meg a vatikáni tárgyalások a katolikus egyházzal való kapcsolatok normalizálása érdekében, aminek folyományaként a felek 1964-ben úgynevezett részleges megállapodást kötöttek. A Vatikán keleti politikája arra irányult, hogy a kommunista országokkal párbeszédet folytasson, és biztosítsa a helyi egyházak fennmaradását. A kommunista államok eltérő módon korlátozták a vallás gyakorlását. E tekintetben a legszabadabb Lengyelország volt, Albániában viszont 1967-ben hivatalossá tették az ateizmust, és betiltották a vallásgyakorlást.
Magyarországon 1964-től köztes megoldás valósult meg. Korlátozottan szabad hitélet, minimális társadalmi jelenlét, a szerzetesi és iskolai hálózat szűk keretek között tartása, a püspökkinevezések és a fontosabb papi áthelyezések állami befolyásolása, immár a Szentszékkel egyeztetett formában. Az önfenntartást biztosító egyházi tulajdont korábban már államosították. Az önálló bevételeket (adományok, örökségek) és az egyházi költségvetéseket szigorúan ellenőrizték, de még a papság állami fizetése is a jutalmazás és büntetés eszközévé vált. A rendszerpárti ún. békepapi mozgalmat 1956 után a püspökök megszüntetni nem tudták, de igyekeztek átalakítani. A magyar-vatikáni megállapodás részeként a szervezet leginkább kompromittált vezetői felmentést kaptak a korábbi egyházi kiközösítés alól. Az állam a békepapság megosztó tevékenységének csak részsikereket hozó támogatása helyett hatékonyabb módszert talált: kiszélesítette az egyházak megfigyelését sok általa támogatott püspök és papi vezető beszervezésével. Erről az ügynökakták idén októberi teljes nyilvánosságra hozatala talán további adalékokkal szolgál.
Kezdetben az egyházi vezetők együttműködése a főpásztori kötelességeik és a hitélet gyakorlását korlátozó állami intézkedések megszüntetését szolgálta, ám idővel a kedvezőbb egyházpolitika elnyerte a klérus meghatározó tagjainak jóindulatát. Ezt megkönnyítette a Kádár-rendszer konszolidációja, nyugati kapcsolódásai és az, hogy az újraelosztásban legalább törekedett a társadalmi igazságosságra. Egyre szívélyesebbé vált a kapcsolat az államapparátussal, amivel együtt járt az egypártrendszer elfogadása és a fontosabb politikai célok támogatása (például a földek szövetkezeti tulajdona, a nyugatellenes békeharc). A „legvidámabb barakkban” az egyházak egyoldalúan függő, nem szabad, de biztonságosabb helyzetben élhettek.
Jelenkori hasonlóságok
E távolinak tűnő időszak jelenségei több meglepő hasonlóságot mutatnak az elmúlt tizenhat év tapasztalataival. Más-más módon és mértékben, de mindkét rendszer visszaélt az egyházak hiányzó önállóságával. Fontos különbség, hogy most nem volt sem nyílt, sem burkolt egyházüldözés, de kényeztetés annál inkább. Ráadásul olyan politikai felső vezetők segítségével, akik jórészt komoly egyházi háttérrel rendelkező, hitüket gyakorló emberek voltak.
A Kádár-rendszer a nagy „barátkozással” párhuzamosan orgánumain keresztül leértékelte a vallásosságot, melyet nem „ópiumként” vagy „veszélyes ellenségként”, hanem hovatovább megmosolyogni való hóbortként mutatott be. A NER fordítva járt el, kiélezve a kereszténység egyes tanításait (gender, élet- és családvédelem), magát egy „keresztes hadjárat” letéteményesének tüntette fel, és ezzel a számukra legérzékenyebb kérdésekben állította a maga oldalára az újabb társadalmi folyamatokban veszélyeket látó keresztényeket.
Kádár Jánosról közkeletű felfogás volt, hogy ő mindig jót akart, csak hát a környezete, a munkatársai… Az ideológiai különbségeket a pártfőtitkár valóban nem hangsúlyozta, és odafigyelt a látszatra. Agostino Casarolli pápai államtitkárt 1980-ban egyenesen elvarázsolta, amilyen megkülönböztetett állami fogadtatásban részesült. Orbán Viktor személyes hitéletéről nem sokat tudunk. Nyilvános szereplései alapján viszont joggal merülhet fel a kérdés, hogy a „keresztény” Magyarország nem hasonló politikai termék volt-e, mint a „polgári” Magyarország? Mégis, a vallásos emberek közül sokan a kritikátlan támogatóivá váltak.
Az egyik oldalon volt számos jó cél (valóban szükséges támogatások az épített örökség, az oktatás, a szociális ellátás és a vidékfejlesztés területén), a másik oldalon viszont az állami gyámkodás legkülönbözőbb formái. A NER képviselői messze az elfogadható mértéken felül avatkoztak be a közfinanszírozott beruházásokba, és számonkérték az egyházi nyilvánosság rendszerhűségét. Nem nagyon lehetett kibeszélni, vagy csak a Kádár-rendszerhez hasonló finom, áttételes módon. Miközben a kormány részéről is érkezhetett rosszallás vagy pénzmegvonás, a következmények nem is annyira állami, inkább egyházi részről voltak átélhetőbbek: a kritikát a saját közeg sem támogatta. Korábban a Kádár-korszak ezt a módszert tökélyre fejlesztette, amikor maguk az egyházak állították félre soraikból a „rendszerkritikus elemeket”.
A közelmúlt finanszírozási rendszere sem mentes a függőséget erősítő elemektől. Az egyszázalékos adófelajánlás mellé az állam ugyanakkora összegű működési támogatást nyújt, ami a lelkészek benne foglalt fizetéskiegészítése miatt sokak számára egzisztenciális kérdés. Különféle programok keretében vagy egyedi döntések alapján építési, felújítási, működési támogatásokat folyósít, és további ingatlanokat ad át egyházi feladatokra. Az oktatási, egészségügyi és szociális intézmények normatív támogatását szintén kiegészíti, sokszor a hasonló állami és önkormányzati intézményeknél magasabb szintre, valamint külön pályázati keretet biztosít vallási, hitéleti és kulturális támogatásokra. A rendszer egy részének átláthatatlan, személyfüggő vagy protekcionista jellegéből adódik a túlzott állami befolyás lehetősége.
A NER másik hangzatos ígérete
A historizáló kormányzati luxusingatlanok bejárása során láthattuk a sok történelmi Magyarország-térképet és -címert. Az Orbán-rendszer a „kereszténység megvédése” mellett erősen épített a „nemzeti nagyság” helyreállításának illúziójára, és erre a konzervatív keresztény szavazók különös fogékonyságot mutattak. Álmaik netovábbja volt a „Budavári Akropolisz” régi fényének visszaállítása, pedig hazánknak a középkor óta már regionálisan sem volt olyan meghatározó szerepe, amit utólag feltételezünk. A jelenlegi globális folyamatokban pedig nincs külön magyar modell, ahogy a hazai kereszténységnek sincs külön útja valamiféle példaértékű konzervativizmusban és a tömegegyház illúziójában. Az állam által felültámogatott tömegrendezvények csalóka látszatot képeztek a 2024-es népszámlálás kijózanító statisztikái fényében.
Az egyesek által hovatovább Szent Istvánhoz hasonlított Orbán Viktor sokféleképpen gondoskodott ennek a látszatnak a fenntartásáról. Vezetésével a posztkádári befolyásolási stratégiát – szociológiai kutatások alapján – 2010-től rendkívül kifinomult hatalom-politikai rendszerré fejlesztették. Mi is hagytuk, hogy becsapjanak minket, és mi is becsaptuk magunkat. Nem csoda, hogy az erkölcsi iránytűk egyre kevésbé működtek, megszűnt a mértéktartás, és szinte eltűnt a szolidaritás a kereszténységünkből. Az állami vezetők misére és istentiszteletre járása, a református miniszterelnök elhíresült rorátéja, Isten nevének és a keresztény fogalmaknak a visszatérő emlegetése, a pápák rendszeres meglátogatása és hasonló gesztusok elaltatták a lelkiismeretünket.
A magyar társadalom számára a stabilitás mindent megelőző érték. A történelmi egyházakban is ez okozhatta a bajt. Ráadásul a múltban sokáig hátrányosan kezelt protestáns felekezetekben és az üldözött zsidó közösségekben fokozottan érvényesült a biztonságigény. Ezért érdemel külön tiszteletet az utóbbi években a Magyarországi Evangélikus Egyház hiteles és mértéktartó magatartása.
A megújulás lehetősége
A korábbi állampárti propaganda hatására sok keresztény a Tisza Párt vezetőire szélsőséges indulatokkal és félelmekkel tekint. Pedig a kormány- és rendszerváltás komoly lehetőséget is jelenthet a keresztény felekezetek megújulása szempontjából. Az elmúlt években megtépázott hitelesség helyreállítása, vagy inkább modern formáinak megtalálása elodázhatatlan feladat. A felépítéséhez sok év munkája kell, a szolgáló krisztusi egyház reális céljával. Elsősorban nem külső, hanem belső erőforrásokra építve.
Ehhez szükséges az önfenntartás részleges megteremtése, a közfeladatok észszerű mértékének megtalálása, ezek szükségszerű állami finanszírozása mellett az adójóváírási lehetőségek bővítése, az egyházi kezelésben lévő műemlékek helyzetének átgondolása. Amennyire csak lehetséges, saját lábra kellene állni, és nem húzható tovább a kommunizmus miatt kapott, már eddig is mindenki másnál nagyobb kárpótlás. A Tanácsköztársaság, a nyilas és a kommunista egyházüldözés miatt az államnak természetesen van erkölcsi tartozása. Az államosított javak után viszont előbb vagy utóbb az egyházak nem lesznek jogosultak újabb támogatásokra; Csehországban például ez az időszak 2030-ig tart, utána az egyházaknak a maguk lábára kell állniuk.
A kultúra sehol nem működik állami finanszírozás nélkül, de a hitéletet sok európai országhoz hasonlóan közösségi alapokra kellene helyezni. A meglévő ingatlanvagyon, a bel- és külföldi támogatások és örökségek, valamint egy hatékony pályázati rendszer kialakításával legalább meg kellene próbálni az állam és az egyház szétválasztását tükröző finanszírozási helyzetet teremteni. És ami 1989 óta elmaradt: fel kellene mérni, hogy a társadalom milyen mértékben tartja igazságosnak az egyházak közfinanszírozását.
A magyar kereszténység belső és külső megújulásának lehetnek reális alapjai. A katolikus egyházban a Ferenc pápa által elindított „szinodális út” a teljesebb közösség megvalósítása felé. A történelmi felekezetek között a mélyebb és elkötelezettebb párbeszéd. Még szélesebb körben pedig: a fiatalabb korosztály igazság- vagy inkább hitelességkeresése, a materiális javak mellett a spirituális értékek iránti nagyobb társadalmi nyitottság, vallási vagy csak kulturális alapon a keresztény művészetek és hagyományok iránti érdeklődés. A történelmi egyházak ott állhatnak a híveiknél is szélesebb rétegek születése, oktatás-nevelése, házasságkötése, betegsége és halála mellett. Ezek a vallásgyakorláson túlmutató evangelizációs lehetőségek.
Ezért nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az egyházi közösségek nyitottságára, befogadó és megtartó erejére, a világiak érdemi bevonására és a lelkipásztori szolgálat minél színvonalasabb ellátására. Hogy népegyház helyett népközeli egyházzá válhassunk, és megmutathassuk a hétköznapi vallásosság politikai oldalaktól független, alapvető emberi értékeit. Április 12-ike óta sok ehhez hasonló írás születik, de az őszinte szembenézéshez és új utak kereséséhez még további tényfeltárások kellenek. Különösen azok részéről, akik közelebbről ráláttak az elmúlt tizenhat év ide vezető káros folyamataira.
A szerző történész, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány hivatalos képviselője.
