A Fidesz 2026-os választási veresége után az egyházi közegben egyszerre jelent meg a pánik, az új politikai viszonyokhoz történő gyors alkalmazkodás és a hallgatás. Ez utóbbit a katolikus, a református és az evangélikus püspökök közös „zárónyilatkozata” törte meg május 19-én. Ebben egy általános és felemelő teológiai bevezető után zárásként ezt írják: „Kívánjuk, hogy a magyar társadalomban a szeretet, valamint a jog és a másképp gondolkodók tiszteletben tartása uralkodjon. Készek vagyunk együttműködni mindazokkal, akik a békességet, a közjót, a családok megerősítését, a fiatal nemzedékek hitben való nevelését és a rászorulók segítését munkálják.”
A konkrét üzenettel általánosságban mélyen egyet lehet érteni, ám az egyházvezetők mintha elmulasztották volna dekódolni az időt és a helyzetet, amelyben nyilatkozatukat kiadták. Mert hány iránymutatást fogalmaztak a nyilvánvaló visszaélések, a gyűlöletkeltés, a kirekesztés, a szenvedő gyerekek vagy társadalmunk mentális állapota miatt? Hogyan és milyen módon segédkeztek a másképp gondolkodók megbélyegzéséhez, kirekesztéséhez saját egyházaikon belül és kívül? Hol vannak a belső megújulásra, a bűnvallásra, vagy legalább az önreflexióra utaló gesztusok?
Hogyan tovább, magyar kereszténység?
A Telex és a Szemlélek együttműködésében új sorozat indul a Telexen. A kormányváltás fényében elemezzük, hogyan alakult ki a Fidesz–KDNP alatt a hazai egyházak politikai függősége, mi vezetett oda, hogy politikusok mellett álltak ki, politikai eseményeken bukkantak fel egyházi méltóságok. Mi várható az új kormány alatt, és hogyan újulhat meg az egyház? Az első részben Gégény István írt arról, hogy ideje az egyháznak kipróbálnia, milyen politikai nyomás nélkül létezni. A második részben Hortobágyi T. Cirill írt az egyház jövőjéről és a hitelesség kérdéséről. Korábbi közös cikkeinket a Szemlélekkel itt olvashatja.
Ha nem érzékelik ennek fájó hiányát és fontosságát, maradnak abban az elrugaszkodott valóságban, miközben saját lelkészeik és papjaik is ugyanattól szenvednek, mint a társadalom egésze: lelki és mentális sebkötözésre és meghallgatásra várva.
A nyilatkozat egyben lenyomata is az eddigi rendszernek, amelyben az állam mondta meg, ki lehet egyház és ki nem; amelyben a politikai lojalitást bőkezűen jutalmazták; az egyházak függőségét erősítették, és fokozatosan aláásták autonómiájukat. Egy új egyházpolitika ezért csak akkor lehet hiteles, ha a vallásszabadság, a finanszírozás és az állami semlegesség kérdéseit is újragondolja. A következőkben egy ilyen modell lehetséges lépéseit veszem sorra.
1. lépés: ne az állam döntsön arról, mi minősül egyháznak
A felekezetek politikai szereplővé degradálását a Fidesz-kormány már 2011-ben elkezdte az egyházi törvény módosításával – innentől van az, hogy a parlament dönt arról, ki kaphatja meg az egyházi státuszt és ki nem. Ezt követte egy olyan rendszer kiépítése, amelyben az állam a kormányzópárt(ok) iránti lojalitásban jelölte ki az egyház szerepét, és ezt is követelte meg a bőkezű finanszírozásért cserébe. Így alakult ki a politikai egyház modellje, ahol a vallási közösségek számos vezetője, papja, lelkésze az állami hatalom ideológiai legitimációs eszközeivé és közvetítőivé vált, miközben közösségeik több tekintetben elveszítették belső autonómiájukat.
A függőségi rendszer kiépülésének első állomása tehát a 2011. évi CCVI. törvény megalkotása volt. Ez a jogszabály alapjaiban írta felül az 1990-es IV. törvényt, amely a vallási közösségek egyenrangúságán és a bírósági bejegyzésükön alapult. Az új rendelkezés az egyházi státusz elismerését kivette a bíróságok kezéből, és az Országgyűlés kétharmados többségének politikai mérlegelésétől tette függővé. A „bevett egyházak” kiváltságos pozícióba kerültek, több száz, korábban elismert közösség pedig elveszítette jogállását és az azzal járó jogosítványokat.
Bár úgy tűnt, hogy társadalmi közmegegyezés mutatkozott a bizniszegyházak működésének szabályozását illetően, amelyek nyilvánvalóan csak a státusszal járó előnyök miatt jöttek létre, a törvénynek emellett politikai üzenete volt. Ezzel lehetővé vált az a szelekció, melynek során Iványi Gábor egyháza például annak ellenére sem kapta meg az egyházi jogállást és az ezzel járó kiegészítő normatívát, hogy nagyon is közfeladatot látott el a társadalom peremén élő emberek körében. Ezzel az állam példát is statuálhatott. A törvénymódosítás sok egyházat bebetonozott a félelembe: ha egy tollvonással megszűnhet a státuszunk, vigyázzunk, „nehogy úgy járjunk mint Iványiék”. Ezzel a politika aláásta a keresztény hittestvérek közötti szolidaritást is.
2. lépés: a valódi vallásszabadság helyreállítása
A kevésbé toxikus állam-egyház viszony helyreállításának második lépése a Fidesz-kormányok alatt kiüresedő vallásszabadság fogalmának és gyakorlatának rendezése lenne. Ugyanis miközben a kormány a „kereszténység védelméről” beszélt, valójában olyan napirendet tartott fenn, amely nem a hit szabadságát védte, hanem leginkább egyféle, politikailag kívánatos vallásosságot jutalmazott.
Ez a fajta harcias (politikai) kereszténység paradox módon saját létjogosultságát sokszor a vallásszabadságra hivatkozva erősítette a nyilvánosságban. Pedig a vallásszabadság nem az egyházak kiváltsága, hanem az állam önkorlátozásának eszköze. A szekuláris állam ugyanis szintén paradox módon nem a „vallásellenes” szinonimája. Épp ellenkezőleg: csak így biztosítható minden ember szabad vallásgyakorlása – vagy az, hogy szabadon élhessen hit nélkül is – anélkül, hogy meggyőződése miatt előny vagy hátrány érné. Az állam akkor marad demokratikus, ha nem dönt hitbéli kérdésekben, nem választ „jó” és „rossz” vallásosság között, és nem teszi politikai lojalitás függvényévé a felekezetek támogatását.
A kérdést a jogtudomány hagyományosan a pozitív és a negatív vallásszabadság elmélete felől közelíti meg. Előbbi azt jelenti, hogy mindenki megválaszthatja, gyakorolhatja és közösségben megélheti a hitét. Utóbbi pedig azt, hogy senki nem kényszeríthető egyetlen vallás kizárólagos gyakorlására sem. A pozitív vallásszabadság sérelmét mutatta például, hogy az állam politikai alapon tett különbséget vallási közösségek között, amikor a 2011-es egyházi törvény után több száz közösség veszítette el státuszát, miközben a „bevett” egyházak privilegizált helyzetbe kerültek. Legalább ilyen súlyosan sérült a negatív vallásszabadság is, amelyről jóval kevesebb szó esik.
A „keresztény Magyarország” jelszava azt sugallta, hogy a kereszténység nem egy világnézet a sok közül, hanem az egyetlen támogatott. Az állami reprezentációban, a politikai kommunikációban és gyakran az oktatási térben is összemosódott a nemzeti és a vallási identitás. Ez nemcsak a nem hívők, hanem más vallási közösségek számára is azt közvetíthette, hogy kulturálisan is kevésbé tartoznak a nemzetközösséghez. De amikor az állam vallási nyelvet használ saját legitimációjára, valójában nem a vallást erősíti, hanem kiüresíti azt. A hit ugyanis csak szabad döntésként, személyes erőforrásként, megélt hitként hiteles; minden más esetben ideológiai eszközzé válik. Ennek – elsősorban a keresztény közösségeket erodáló – veszélyéről sem olvashattunk nyilatkozatot a történelmi egyházak vezetőitől.
A keresztény közösségek sokszínűségét, értékes munkáját ugyanakkor nem reprezentálja ez a viszony, vagy akár mindaz, ami megjelenik a széles nyilvánosságban. Kevésbé válnak láthatóvá a szép számmal sorolható jó példák, egyházi kezdeményezések, támogató közösségek egy ilyen átpolitizált viszonyrendszerben. Ám ezért szintén az az egyházpolitika a felelős, amely kizárólag politikai térben használta és jelölte ki a kereszténység szerepét, és amelyet egyházi részről a félelem határozott meg. Mindez nem jelenti azt, hogy a keresztény hívek, papok, lelkészek, közösségek valósága is ezzel lenne egyenlő. Épp ellenkezőleg: „belül” sokszor inkább a tabusítás jellemzi a közéleti kérdéseket, nehogy megosszák a közösséget.
A valódi vallásszabadság helyreállítása ezért nem pusztán jogi kérdés, hanem óriási szerepe lenne a magyar társadalom lelki és mentális sérüléseinek gyógyításában. Egy demokratikus államnak pedig nem az a feladata, hogy „keresztény államként” definiálja magát, hanem az, hogy minden világnézet számára azonos szabadságot és méltóságot biztosítson. Ez nem gyengíti a vallást, hanem éppen az elvesztett hitelesség visszaszerzésének egyik legfontosabb feltétele lenne.
3. lépés: a szektorsemleges finanszírozás helyreállítása
Az elmúlt évtizedben látványosan megnőtt az egyházak költségvetési támogatása, amely azonban nem egyenlő esélyekkel és nem átlátható módon oszlott meg. A kormány az egyházakat az állami feladatok (oktatás, szociális ellátás, gyermekvédelem) átvállalóiként pozicionálta, ami elvben a szektorsemleges finanszírozás követelményét vonta volna maga után. Ez azt jelentené, hogy az állam nem világnézeti alapon támogat intézményeket, hanem az elvégzett közfeladat alapján. Nem az számít, hogy egy civil vagy egyházi fenntartó végzi-e a munkát, hanem az, hogy milyen társadalmi feladatot lát el, milyen minőségben és milyen átláthatósággal.
A gyakorlatban a szektorsemlegesség elve is sérült. Az egyházi intézmények gyakran magasabb támogatást kaptak, mint más közfeladatot ellátó civil szervezetek és alapítványok, különösen a kiegészítő normatívák és az egyedi kormánydöntések révén. Ez feszültséget teremtett a szociális és oktatási szférában, miközben az egyházakat fogyatkozó taglétszámuk ellenére olyan bővülésre késztette, amelyre belső erőforrásaik (emberi állomány, szakképesítés) sokszor nem voltak elégségesek.
Mindez azzal is járt, hogy a korábban bizonyos ügyekben (például a hajléktalan-ellátásban) szövetségesként működő civil és egyházi szervezetek között olyan mértékű különbség mutatkozott az anyagi támogatások terén, hogy a civil és egyházi terület riválissá vált. Az aránytalanság rengeteg jogos indulatot táplált a megbélyegzett és kivéreztetett civil szervezetekben, ám az egyházban szívvel-lélekkel dolgozó szakemberek frusztrációja is egyre nőtt a felekezetek felé lejtő támogatási rendszer következtében érzékelhető szakmai felháborodás miatt.
A felborult egyensúly helyreállítása természetesen nem azt jelenti, hogy az egyházak nem érdemelnének továbbra is támogatást az általuk elvégzett közfeladatokra, hanem azt, hogy a közfeladatot ellátó civilek és egyházi szervezetek is arányos, méltányos és az elvégzett munka társadalmi értékének és hasznosságának megfelelő támogatásban részesül.
Ehhez kapcsolódóan az egyházak gazdasági függőségének felszámolása azon is múlik, hogy az egyházak finanszírozásában milyen hangsúlyt kapnak a hívek önkéntes felajánlásai. Ez is azt erősítené, hogy a felekezetek ne az állami juttatásoktól, hanem egyre nagyobb részt közösségeik támogatásától függjenek. Az egyszázalékos felajánlások, valamint a közösségi finanszírozás gyakorlata, a hívek által felajánlott „egyházadó” növekedése ösztönözné az egyházvezetést a hívek felé történő elszámoltathatóságra (a politikai elszámoltathatóság helyett) és a társadalmi hitelesség helyreállítására is (hiszen az önfenntartás képességének erősödő mértéke azt bizonyítaná: szükség van rájuk).
4. lépés: az ingatlanjuttatások rendezése
A gazdasági összefonódás további látványos eleme az állami és önkormányzati ingatlanok indokolatlan mértékű áramlása volt az egyházak irányába. A 2012-ben formálisan lezártnak nyilvánított kártalanítási folyamatot (amelyre az egyházakat a szocializmus alatt ért ingatlanvesztések miatt volt szükség), a Fidesz-kormány 2022-ben újra megnyitotta, lehetővé téve olyan épületek tulajdonjogának megszerzését is, amelyek korábban soha nem voltak egyházi birtokban. Az egyetlen feltétel a hitéleti vagy közfeladat-ellátási tevékenység igazolása volt. Ez a folyamat szintén a politikai alapon működő egyház gazdasági bázisát erősítette meg, miközben az egyházi vezetés számára világossá tette, hogy a vagyongyarapodás útja a kormánnyal való szoros szövetségen keresztül vezet.
A rendszer másik fontos szereplője a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és más kormányzati alapok voltak, amelyek révén egyedi döntésekkel is oszthattak szét milliárdokat vallási közösségeknek, sokszor nehezen követhető módon.
A rendszer problémáit bizonyos egyházi szereplők is érzékelték. Fabiny Tamás (2026-ban nyugalmazott) evangélikus püspök 2022-ben arról beszélt: „az egyházfinanszírozás ma Magyarországon igen ellentmondásos, mivel a törvényesen szabályozott kifizetéseken túl egy-egy egyházi projekt vagy intézmény nem transzparens módon kap állami támogatást, nincs benne az állami költségvetésben, így sem az egyházak, sem az állam részére nem teszi lehetővé a távlatos tervezést. Alkalmi egyeztetések és lobbizások eredménye az, hogy ki és milyen egyházi célokra költhet adóforintokat.”
Az elmúlt években a függőségi rendszer tovább erősödött: az állami támogatások elosztása továbbra sem világos szakmai vagy társadalmi szempontok, hanem sokszor politikai lojalitás alapján történt. Ez nemcsak a bizalmat rombolta, hanem az egyházak belső autonómiáját is erodálta. Ez az egyházpolitika gazdasági tartópillérekkel megtámogatva elnyomta és büntette a kritikus hangokat egyházon belül, de elvárta és jutalmazta a támogató megszólalásokat.
5. lépés: az egyház nézzen szembe saját felelősségével
A kormányzati retorika által használt „keresztény” jelző egyértelműen nem (hit)vallást, hanem politikai hovatartozást jelölt. Ez a gyakorlat kirekesztővé tette a kereszténység egyetemes üzenetét mindazok számára, akik nem értettek egyet a kormány politikájával, és elidegenítette azokat a híveket is, akik nem politikai szólamokat, hanem elsősorban lelki táplálékot keresnek.
Legélesebben a 2024-es kegyelmi ügy világított rá erre, amikor az egyházi vezetés képtelen volt a független erkölcsi ítéletalkotásra. Ebben a helyzetben Balog Zoltán református püspök nem lelkészként, hanem politikai lobbistaként járt el, ami felekezete társadalmi hitelességét is rombolta.
Annak elismerése, hogy az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon kialakult a politikai egyház gyakorlata, talán a legfontosabb lépés mind közül. Ez a modell pedig nemcsak a vallásszabadságot torzította el, hanem a kereszténységet is hiteltelenné tette a társadalom jelentős része számára. A hitelesség visszaszerzése azonban nem törvényi vagy finanszírozási kérdés, hanem elsősorban belső feladat lenne. Ehhez az egyházaknak szembe kellene nézniük saját függőségi mechanizmusaikkal, és gesztusokat tehetnének azok felé, akiket politikai megfelelési kényszerből cserbenhagytak vagy kirekesztettek. Az elveszített bizalom nem újabb állami alkukon, anyagi juttatásokon, lobbitevékenységen vagy semmitmondó nyilatkozatokon keresztül szerezhető vissza, hanem a lelkiismereti függetlenség, az önreflexió és a megújulás képessége, valamint a mindenkori kiszolgáltatottakkal vállalt sorsközösség révén.
A szerző újságíró, evangélikus teológus, az ELTE-BTK kommunikáció és média tanszékének külsős oktatója.
