Meghatározó emlékeim vannak az egyetemista éveimből, amikor Szeged és Budapest között ingáztam folyamatosan vonattal. A ‘90-es években (ekkor én még nem ingáztam) volt, hogy a vonat 105 perc alatt tette meg a két város közötti utat. Amikor elkezdtem az egyetemet, ez közel két óra volt. Mire befejeztem, már majdnem két és fél. A téli, különösen az ünnepi időszakban évekig két helyen töltöttem az időt karácsonykor: a családommal és a MÁV hálózatán.
Én már abban nőttem fel, hogy alapvető, emberi dolgokat nem csinálunk a magyar vasúton – nem cigizünk, nem iszunk alkoholt, nem vásárolunk rá átszállójegyet, mert soha nem fogjuk elérni a csatlakozást. Az idei, MÁV-ról szóló cikksorozatunkban utóbbira tettem egy kísérletet. Megpróbáltam karácsony előtt, sok átszállással eljutni Magyarország vasúthálózatának legkeletibb részéről a legnyugatibbra. Zajtáról Szentgotthárdig, 10 ezer forintból majdnem 11 óra alatt, öt csatlakozással szelve át az országot. Aki horrorsztorira vár, már most csalódhat. Hogy Debrecenből Budapestre tartó egyik utastársam szavaival éljek: „A MÁV azér’ idén jól odarakta.”
Máskülönben a magyar vasúthálózat egyre inkább összeomlóban van. Csak idén szeptemberig csaknem 7 millió forintot fizetett a MÁV késés miatti kártérítésként, a hálózat öt alapvető problémáját pedig már ebben a cikkünkben is ismertettük: késések, rozoga vonatok, még rozogább vasúti pályák, emellett pedig szakemberhiány és háború a saját minisztériummal. Amivel az átlagutas naponta találkozhat, az az első három – ezért is tűnt még nekem is elképesztő bátornak, hogy jegyet váltottam a Zajta–Szentgotthárd-vonalra. Az út átszállásokkal is szigorú ütemben haladt: elindultam 22-én, a karácsony előtti pénteken
- 5:20-kor Zajtáról, hogy ígéret szerint 6:20-ra Fehérgyarmaton legyek;
- 6:23-kor Fehérgyarmatról már ment a vonatom Mátészalkára, érkezés 6:56-kor;
- 7:05-kor Mátészalkáról ment a vonat Debrecenbe, 8:47-re;
- a jegyem szerint 9:05-kor indultam Debrecenből a Nyugatiba, 11:39-re;
- innen a Keletiből 12:15-kor indult a 14:49-re Szombathelyre érő járat;
- majd 15:06-kor Szombathelyről ment a vonat Szentgotthárdra, 15:54-es érkezéssel.
Hat vonat, 3 perctől félórányi átszállási időkkel. Ráadásul mindent végig lehet rajta tesztelni. Minden van benne: teljesen eltérő adottságú pályák, IC és személyvonatok a MÁV és a GYSEV üzemeltetésében. Ezenkívül az is fontos szempont volt, hogy kipróbáljuk az ország nyugati és keleti vasúti vonalát. Jobban tartottam ugyanis attól, milyen utam lesz Budapestig. Míg a Budapest–Szentgotthárd-útszakaszt három órámba telt volna autóval megtenni, addig vonattal is csak közel 3,5 órának ígérkezett. Szemben a keleti szárnnyal: Zajtáról autóval menni Budapestre kicsit kevesebb mint 3,5 óra, vonattal pedig az azonnali átszállásokkal is 6,5-nek ígérkezett.
A zajtai állomás hajnal fél 5-kor pontosan úgy néz ki, mint valami, ahol nemhogy vonat, de ember is alig fordul meg. A sáros, mocsaras úton bandukolok be a főútról, mire az elhagyatott, sötét és üres váróépülethez érek, már biztos vagyok benne: itt nem fog vonat járni. Az ablakok, a jegypénztár befalazva, ajtó nincs, de tető legalább van. Festékkel az 1-es is fel van festve a kőre, az lehet a peron. Egyszer valami neszre fel is kapom a fejem, de csak egy macska szegődik mellém, tisztes távolságból nézi, mit kereshetek itt. De aztán, ahogy mindennap, úgy ezen a pénteken is lesz hajnal 5:11, amikor egy vonat jelenik meg a felfestett 1-es perontól hátrébb.
„Szoktak azért itt vonatra szállni, iskolaidőben például akadnak bőven” – magyarázza a mozdonyvezető. Felszállok a vonatra. Egyterű Bzmot, pár perc múlva el is indul egyedüli utasával, velem. A térképemre nézek, 27 kilométer, autóval maximum 25 perc. Megkérdezem, miért megyünk vonattal egy órán át, mire a kalauz elmagyarázza a helyzetet. Tavaly még mehetett gyorsabban is a vonat. „Idéntől már 20 km/óra a megengedett sebesség. Annyira rossz a pálya állapota, hogy nem lehet többel.
Tavaly 50 perc volt a menetidő, bár a pálya miatt akkor is folyamatosan késett.”
Ezen a vonalon idén szűnt meg a Hétmérföldes sebesvonat, amely hetente egyszer összekötötte Zajtát a fővárossal. Zajta a román határhoz közel egyike volt azoknak a vonalaknak, amelyek áldozatai lettek Trianonnak. Az eredetileg Szatmárnémeti és Fehérgyarmat közötti vonalat a békeszerződéssel kettévágták, innen pedig Zajta vasúti sorsa megpecsételődött. 2009-ben be is zárták a vonalat, 2010-ben aztán újranyitották, viszont a Mátészalka–Fehérgyarmat–Zajta-vonal siralmas állapota miatt ugrott a közvetlen budapesti sebesvonat, és vágyálom lett az 50 km/óra felett haladó vasút.
Kár ez azért is, mert az úton még három utas csatlakozik hozzám, mindannyian Budapest felé tartunk. Az egyszerű, közvetlen járat helyett azonban most a vonaton jegyet vásárlóknak (az állomáson nem lehet venni, ilyen korán pláne nem) egyesével magyarázza a kalauz, mikor, hol, milyen átszállást kell elcsípniük a fővárosig. „Itt jó, de Kőbányára lehet, késni fog, az IC” – foglalja össze a rövid MÁV-tanulságot.
Nekem nem magyaráz. Érthető, online vettem a jegyet, hiába neveztem Fehérgyarmatot én is „gyarmatnak”, elárultam már, hogy nem vagyok helyi. Kiderül ez biztos abból is, hogy az út felénél, többperces késéssel a hátunk mögött már kérdezgetni kezdem, elég lesz-e három perc az átszállásra. 20 km/órával ugyanis egyébként is embert próbáló döcögni, de ha az ember el is akar érni valamit, úgy már egyenesen pokoli.„Hogyne lenne elég három perc” – hangzik el az egyik utasról, ráerősít erre aztán a kalauz is, aki szerint itt az a módi, hogy ha az egyik késik, a másik vonat bevárja. Hiába frissítgetem tehát idegesen a MÁV applikációt késéseket kutatva, oda fogok érni a fehérgyarmati vonatra. Végül igaza is lesz, a vonat a dallal ellentétben most vár, én pedig úgy szaladok át a másik peronra, hogy nem is látom, milyen vasútállomása lehet Fehérgyarmatnak.
A vonat megvan, a zajtai késést viszont egyelőre visszük magunkkal, úgyhogy tovább aggódom a következő, 9 perces átszállás miatt. De úgy látom, egyedül én izgulok. A Mátészalkára tartó vonaton sokkal többen vannak, szinte tele a szerelvény. Az új vonat úgy néz ki és olyan túlfűtött is, mint a zajtai volt, az új sebesség pedig nem sokkal több, a MÁV applikációja szerint nagyjából 30 km/óra. A késést a lassúság ellenére ismét behozzuk, de gyors felugrással érem el a Mátészalka–Debrecent is. Itt már igazi városi, fecskés vonat jár, zsúfolásig vannak a vasúti kocsik is. De hiába van sokkal több ember, a vonat elképesztően halk. Csak néha töri meg a csendet valami törökös zene felcsendülése, meg a hátsó részben hangosan fésztájmozó nő hangja.
Az egyik legmeghatározóbb vonatos élményem szintén Szegedhez kötődik. Technikai okokból órákat állt valahol a pusztaságban karácsony másnapján a szegedi IC Budapest felé. Anyám csomagolt oldalast, azt ettük a kabinban, közben Lars von Triertől néztük az Antikrisztust, jobb szórakozás híján már néhány addig ismeretlen utas is beszállt a filmezésbe. A kalauz megengedte, hogy a vonat végében cigizzenek az emberek, a hóban füstölő utasok, azaz mi, pedig a végére annyira összeszoktunk, hogy egy nagy, intercitys vonatcsalád lettünk. Valahogy sokáig azt gondoltam, egy kisebb vonaton, messzebb a fővárostól ez ugyanilyen lehet, csak kicsiben. A mátészalkai vonat hamar bebizonyította, hogy tévedtem.
Ezeket az utasokat nem kötötte össze semmi, még a kalauz is hidegebbnek tűnt, mint ahogy azt megszoktam. A halk, hosszú utat végül csak az tudta megtörni, hogy az egyik állomáson ázsiaiak szálltak a vonatra, amit két kisgyerek a „vírusterjesztők” megszólalással nyugtázott, az emberek pedig hirtelen nevetni kezdtek. „Anya, rájuk mondjuk, hogy sárgák?” – folytatja a gyerek, kis kuncogás kíséri ezt is. Miután betekintettem a helyi humorba, egyre jobban sajnáltam, hogy nincs nálam se könyv, se oldalas, se egy film. Az itt már 80 km/órával száguldozó vonaton így csak az az egy dolog köt le, hogy honnan érzek időszakosan elképesztő erős macskapisiszagot. Mire Debrecenbe érek, kiderül ez is, valaki végig elektromos cigizett mellettem.
Időben érünk Debrecenbe, de így is ráérek gondolkozni. Késik az IC: pont, ahogy Zajtán megjósolták nekünk. Arra gondolok, hogy mennyire fel se tűnt az a pár óra, ami csak úgy elrepült a vonaton. Meg arra, hogy hiába féltem a keleti oldaltól, úgy néz ki, minden tökéletes itt, pedig hajnalban még attól rettegtem, hogy Fehérgyarmaton fogok ragadni. Ehhez képest olyan vonatokat láttam, amelyek pontosan indultak, ledolgozták a késésüket, vagy akár az utolsó esetében, nem is késtek. Tovább dicsérem ezt a vonalat magamban: pont amilyen egyszerű, annyira volt tökéletes. Semmi kiírás, csak a tömeget követtem minden vonatra, semmi időben indulás, megvárják egymást. A pusztában látott napfelkelte miatt pedig már amúgy is megérte felkelni.
Az optimizmusom hamar elszáll, nem jön a késő IC. Bemegyek az ügyfélszolgálatra, hátha tudnak segíteni nekem, hogy mi van, ha nem érek át a Keletibe. Megkapom az egyszerű, vasutashivatalnok-mogorvaságával a földre visszarántó választ: akkor új jegyet kéne vennem, de nem fogok tudni, mert a következő vonatokra már nincs. Kicsit meglepődöm, hogy nekem kéne a késő vonatom miatt új jegyet venni, de ezt már nem tárgyaljuk tovább. Megjön a segítség: ne érdekeljen, hogy a Nyugatiból a Keletibe küld a jegyem, szálljak le Zuglóban, akkor mindegy, mennyit kések. Elsőre nem értem, miért akar a MÁV algoritmusa akkor a Nyugatiba vinni, de erre már nem is kapok választ. A mérges ügyfélszolgálatos mellett érzem, nincs már maradásom.
A vonatom technikai okok miatt késik, így 9:10-re ígérték, de még azután sincs. Pár perc késés aztán már tényleg nem szokatlan a MÁV-tól, de karácsony van, mindenki jóval hamarabb lesz ideges. Le-föl járkálnak az emberek a peronon, kezükben bőröndökkel, karácsonyi ajándékokkal. Megjön, megnyugszunk, az emberek tülekedve felszállnak, hogy utána leüljenek a fix ülőhelyükre.
„Megkezdődött a szünet, tél van, karácsony van, mindenki utazik ilyenkor” – mondja a kalauz már a vonaton, amikor a telt házas járatról beszélgetünk. Kezdem azt érezni, hogy furcsa varázsuk van az IC-knek: a kis vonatokkal szemben itt újra mindenki egy nagy csapat, nevetgélünk, beszélgetünk. Nem messze tőlem két öregember megfejti, hogy régen a fiatalok mennyivel jobbak voltak. Gondolom, akkor, amikor ők voltak azok a fiatalok. Előttem arra panaszkodnak, hogy nem lehetett a jegypénztárban jegyet venni, akkora volt a sor. A szomszéd bácsi közvetlen, elmeséli nekünk, hogy konyakot vett az apukájának karácsonyra. Azt még nem tudja, hogy a fiának mit fog.
Ezen a vonaton van büfékocsi, úgyhogy berendelek mindenfélét, egy félig szikkadt kifliből készített amerikai hot-dogot 1090 forintért, egy 450 forintos porlevest, utasellátó szeletet és üdítőt. Az 1850 forintos lepényektől megriadok, a közel 2000 forintos Marlenkát sem merem desszertnek választani, de budapesti árakhoz nézve feleslegesen túlárazottnak sem mondanám a büfékocsit. Egy ebédnek teljesen jó, nincsenek is itt sokan, lehet is nézni a tájat addig, amíg vissza nem ülök a helyemre. Fel se tűnt amúgy, hogy már hat óra elszállt a napból.
Hiába az IC-t mondta az első kalauz a legnagyobb későnek, csak tíz perc késéssel érünk Kőbányára. „Itt szállnak le mindig a legtöbben” – tudom meg az egyik közelben ülőtől, bár az már nem derül ki, hogy miért. Boldog karácsonyozások mellett leszállnak eddigi vonatos padtársaim. Azt még megtudom az elköszönés előtt az egyik utastól, hogy „suli vége van, gyerekek mennek ide-oda, haza, külföldre, holnap még durvább lesz a vonatokon”.
Időbe érek Zuglóba is, a Keletibe is, az időben induló szombathelyi vonaton pedig olyan a hangulat, mintha mindenki más is velem utazott volna Zajtától idáig. A meleg vonaton pihengetünk, a keleti oldalhoz képest csak annyi változott, hogy itt rosszabb a mobilnet, illetve a konnektor sem működik. Rengetegen vagyunk, kényelmetlenül szorongunk az IC-kocsi asztala körül, de észre se veszem már. Az idő olyan relatív lett, hogy csak hagyom, történjen velem ez az örök vonat-élet.
Ahogy én, úgy az asztaltársaim se nagyon tudják, szoktak-e amúgy ennyien lenni ezen a vonalon. Ők is csak az ünnepek miatt ültek IC-re, amúgy személlyel szoktak Szombathelyig menni. Megnyugtatnak, hogy késni nem fogunk, és így is lesz. Időben érünk Szombathelyre, az első olyan állomásra, ahol van időm bemenni még a váróba is. De itt már nem is érdekel, mi történik, csak vegetálva várom a szentgotthárdi vonatot. Rájövök közben, hogy nem a vonatozással van a bajom, hanem a sok átszállással. Még ha késés híján el is értem a vonatokat, az út meg-megszakítása lefárasztott így a tizedik óra után.
Szentgotthárd így már jutalommenet a GYSEV-vel, a félosztrák vállalattal, amely a Rákosi-korszakot is túlélte, de úgy néz ki, Lázár Jánosét már nem biztos, hogy túl fogja. Itt is megkérdezem, számíthatunk-e késésre, de csak annyit mondanak az utasok, hogy nem szokott, ha meg átszállás miatt izgulok, szóljak a kalauznak. Nem izgulok én már semmin, ledőlök a meleg vonatra, kinyújtom a lábam, még a vécét is megnézem: sokkal tágasabbak, mint a MÁV szerelvényein. Időben gurulunk be Szentgotthárdra, ahol egy szivárvány vár minket a vonatok felett, most már biztos vagyok benne, hogy egy furcsa vonatos álomba kerültem.
Azt nem értem, hogy hogyan lehetett ennyi rossz tapasztalat után ilyen csodálatos napom a magyar vasúttal, de erre már a távolból támogató fotós kollégám adja meg a választ: „De hát ez ilyen, kifoghatod a napot, amikor a fűtést is bekapcsolják, meg azt is, amikor a fűtés miatt kigyullad a vonat, vagy amikor havazik, és ezért hat órát késel, de azt is akár, amikor minden jó. Tiszta lottó az egész.”
