A korábbi évek száraz őszeihez és teleihez képest jelentős mennyiségű csapadék hullott le Magyarországon, és a nyáron átélt brutális aszály után joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon fel tudunk-e készülni egy hasonlóan száraz időszakra, ha most okosan tárazzuk be a többletvizet.
Kajner Péter, a WWF Magyarország Élő folyók programjának szakértője szerint pozitív és negatív változásokat egyaránt hozott az elmúlt időszak.
„Pozitív változás, hogy az aszály és a hőhullám ráirányította a figyelmet a szárazodásra és a vízhiányra. Sokan megértették, hogy a vízvisszatartás a csapadéktöbbletből, belvizekből, árhullámokból kulcskérdés az aszály elleni védekezésben. Úgy látom, hogy ez a szemlélet és az erről szóló kommunikáció a hivatalos szerveknél is megjelent. Érdemi előrelépést azonban az jelenthetne, ha minél több helyet biztosítanánk a táji léptékű vízvisszatartásnak természetközeli gazdálkodással, területhasználattal” – mondta.
Kajner szerint nagy eredmény, hogy a Közös Agrárpolitika (KAP) és a magyar támogatások rendszerében az idei évtől már nem „büntetik” a víz visszatartását, így várhatóan a belvízre sem tekint majd mindenki problémaként. „Ha egy szántó mélyebb részén rendszeresen megáll a víz, akkor az ilyen területeket észszerűbb lenne inkább a nedvesség beszivárogtatására használni. A korábbi szabályok szerint, ha hosszabb időre megállt egy szántón a víz, le kellett vonni a támogatható területből. A gazda ezért vagy maga vezette el a vizet, vagy a vízügytől követelte, hogy tegye meg ezt. Idéntől már nem kell földvédelmi bírságot fizetni vagy átminősíttetni a vízállásos területet, ami a beszivárogtatás és a mikroklíma javítása szempontjából is hasznos.”
Egy újabb leckét kaptunk, amiből azért már tanultunk is
Szilágyi Sándor építőmérnök is azt tapasztalta, hogy egyre több település, mezőgazdasági vállalkozás és intézményi szereplő is arra hajlik, hogy költsenek a víz megtartására, és annak területet is biztosítsanak.
„A szárazság utáni, januári néhány nagyobb csapadékesemény még több érintettnek nyitotta fel a szemét, hogy ha most lett volna kialakított kapacitása, akkor hol mennyi vize lehetne. Vonatkozik ez öntözőrendszerek potenciális puffertározóira, amelyek szép számban kerülnek elő. Vagy csak belvízcsatornákra, ahol azért nem foglalkoztak például az Alföldön vízmegtartást segítő művekkel, mert »úgysincs víz«. Hát most van, de folyik is szépen tovább, és kevesebb marad a területükön, mint amennyit a terület földrajzilag, műszakilag tudna. Ez egy újabb lecke, amiből most még többen tanulnak, de rengeteg még a tennivaló” – mondta Szilágyi.
Az építőmérnök úgy látja, hogy adminisztratív oldalról is nagyobb lett a nyitottság, sokan jöttek rá, hogy a „természettel nehezebb szembemenni, mint a papírmunkával”, így együttműködőbbek az érintettek és az önkormányzati szereplők is.
A Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) azt írta nekünk, hogy úgy érzékelik, a gazdálkodók még inkább tőlük várják a vízkészletek nagyobb arányú visszatartását a vízügy által üzemeltetett vizeken (víztározók, holtágak, csatornák, kisvízfolyások), kevéssé jellemző, hogy maguk teremtik meg a visszatartás lehetőségét. A szervezet szerint akkor érzékelhető majd igazi fordulat, ha a támogatási rendszer még inkább erre tereli majd a gazdálkodókat.
A szemünk előtt van egy csomó természetes víztározó, mégsem használjuk
A WWF több mintaterületen is foglalkozik a táji léptékű vízvisszatartással. A Homokhátságon fekvő Jászszentlászló, Szank, Móricgát környékén a Dongér-Kelőér Vize Egyesület munkáját segítik. A helyi gazdák itt a belvízcsatornák oldalágait zárták le kicsi és olcsón elkészíthető megoldásokkal, hogy megfogják a vizet. A homokos tájon viszont egyelőre még vízfelület nem jelent meg, az előző három év aszályát a januári rekordmennyiségű eső sem tudta kompenzálni, még csak töltődnek a talajok. A Homokhátságon a vizek elvezetése helyett ma már inkább mindenhol a visszatartásra kellene koncentrálni, de ehhez a gazdák együttműködése is kell.
Kajner jó példaként említette a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság működési területén fekvő Beregi tározót is, ahol január végén egy kisebb árhullámból tudtak betárazni vizet. Az árhullámok levonulása ezen a Tisza-szakaszon nagyon gyors, ráadásul a műtárgyak védelme és a jelenlegi területhasználat miatt óvatosságból csak néhány napig lehet ereszteni a vizet, nem használják ki a teljes kapacitást. A szakértő úgy véli, hogy ha a hasonló adottságú tározók elő lennének készítve a nagyobb mennyiségek befogadására, az hasznos lehetne. Ezen dolgozik most többek között a WWF a Beregben. Van, ahol már kifejezetten úgy építették meg a tározót, hogy azt ne csak vészhelyzetben mint egy „kád lefolyóját” lehessen használni az árvízi katasztrófák elkerülésére, hanem a tájgazdálkodási célú vízvisszatartásra is alkalmas legyen. Példaként a Tisza-Túr-tározót említette, de akkor lehetne igazi sikerként beszélni az ilyenekről, ha a tájhasználat a víz fogadására alkalmas lenne.
„Ha csak a tiszai alföldet nézzük, a hajdani mélyártér kínálkozik természetes víztárózóként, a táji infrastruktúra mondhatni adott. Legalább 150 ezer hektárnyi gyengébb minőségű területre lehetne kivezetni a vizet viszonylag olcsón és egyszerűen, de a területhasználatot, gazdálkodási módokat ehhez kellene igazítani. Az ország egészét tekintve egyébként 3-400 ezer hektáron ésszerűtlen szántóföldi gazdálkodást folytatni, mert ez aránytalan környezeti károkat okoz a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület felmérése szerint. Gyeptelepítés, vízvisszatartás, fasorok, mezsgyék vagy őshonos faállományú erdők telepítése lenne indokolt az ilyen területeken. Nemzetgazdasági kulcskérdés, hogy ebbe az irányba induljunk el, erre a Közös Agrárpolitika új pénzügyi ösztönzőit, támogatásait ki lehetne használni” – mondta Kajner.
Amikor víztározásról beszélünk, a legtöbbször nyílt vízfelületek, medencék, csatornák jutnak az eszünkbe, pedig az igazán nagy kapacitások nem is ezekben vannak. Ahogy Kajner Péter mondta, az ország legnagyobb víztározója maga a talaj lehetne. A rá hullott csapadék kétharmadát be tudná fogadni, de a legtöbb helyen az intenzív szántóművelés a nehézgépekkel és vegyszerekkel már annyira lerontotta a talajok szerkezetét, hogy ennek csak töredékét képes tárolni. Így egy gazdálkodó már azzal is sokat segíthet magán, ha növeli földjeinek szervesanyag-tartalmát vagy talajregeneráló művelésre tér át.
Kajner az elmúlt időszak negatív tapasztalatának azt látja, hogy újra megjelent a duzzasztás és a vízlépcsők iránti igény, amitől sokan azt remélik, hogy aszályos időszakban öntözővizet biztosít. A WWF szakembere szerint a duzzasztás csak a problémák egy szűk részét tudná kezelni, és jobbára csak lokális hatásai vannak egy-egy duzzasztónak, legalább annyi problémát felvet egy ilyen létesítmény, mint amennyit megold. A vízhiány, szárazodás, medermélyülés kérdésének megoldására több alternatívát kell megvizsgálni és kiemelt figyelmet fordítani a természetközeli, táji léptékű vízvisszatartásnak.
Harmincszor több víz a tárolókban
„Eddig 33 millió köbméter belvizet tudtak holtágakban, medrekben, tározókban visszafogni a vízügyes szakemberek, ennek kétharmada a Közép-Tisza-vidéki és a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság területére esik, de az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság is jelentős mennyiségű vizet tudott kormányozni a tározóiba” – tájékoztatott az OVF február első hetének végén.
A 33 millió köbméter tavalyhoz képest hatalmas ugrás, hiszen 2022-ben összesen 1-2 milliót tudott visszatartani az OVF, de a 2010-es rekordévhez, az akkori 150 millióhoz képest még ez is elenyésző.
Az országban 179 belvíztározó van, ezek összkapacitása 243 millió köbméter. A vízügy azt írta, hogy ezeket mindig igyekeznek maximálisan feltölteni, de az mindig kérdéses, hogy fel tudják-e használni ezt öntözővízként is. A belvízcsatornákba tisztított szennyvizeket is bevezetnek, a sekélyebb síkvidéki tározókban pedig az idő előrehaladtával amúgy is romlik a vízminőség. Ezzel együtt így is jó hatása van a tározásnak, mert a környező területek vízháztartása javul, hiszen megemeli a talajvízszintet, ahogy elszivárog oldalra a víz, emellett pedig a párolgás is kedvező lehet az ökoszisztéma szempontjából.
A vízügy szinte csak a saját kezelésű területein tud vizet megfogni, mert itt nem kell mezőgazdasági kártérítést fizetni. Nagyobb belvizek esetén azért előfordul, hogy idegen tulajdonban lévő tározóterületeket is elöntenek.
Mi lesz a Velencei tóval?
2022 nyarán a Velencei-tónál is rekordalacsony, 53 centiméteres vízállást mértek, miközben az ideális vízszintnek a 130 centimétert tartják. Vannak olyan szakértők, akik szerint a tó képes az önregenerációra, és nem is szükséges új vízpótlást kitalálni hozzá, csak kellően csapadékos évre, évekre van szükség. Az ősz és a tél adhat okot némi optimizmusra, mert a tavat tápláló Pátkai-víztározóban jelentősen emelkedett a vízszint.
A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság január 23-án kezdte meg a Velencei-tó feltöltését, amelynek ekkor 87 centiméteres volt a vízszintje. Másodpercenként fél köbméter víz folyik a tóba, és a vízeresztés addig tart, míg el nem érik a Pátkai-tározó 370 centis minimális üzemvízszintjét. Február 7-ig körülbelül 700 ezer köbméter vizet eresztettek le, és a tározó akkori vízállását alapul véve még 1,2 millió köbmétert tudnak beleengedni a tóba.
Még ez is kevés a látványos vízszintemelkedéshez, hiszen 250 ezer köbméternyi mennyiség tud egy centit emelni, összesen tehát 8 centis emelkedésre lehet számítani, amit még a lehulló csapadék növelheti. Február 7-én már 92 centis volt a tó vízszintje, és az ötcentis emelkedés fele a csapadék és az intenzívebb esőzés miatti természetes hozzáfolyásokból jött össze a szakemberek szerint, február 16-án az agárdi vízmérce már 96 centit mutatott.
Miután több száraz év követte egymást, egyre nagyobb vízmennyiséget kell pótolni a tóban, hogy az optimális vízállást egyáltalán meg tudják közelíteni. A vízügy sokéves hidrológiai adatokból és a vízeresztés számításaiból azt várja, hogy a tó eléri a 110 centis szintet. „De mi, vízügyi szakemberek bízunk abban, hogy a vízgyűjtő területre megérkezik majd a tavaszi csapadék is, ami a számításainkat további pozitív irányba billenti” – írták.