Pankotai Lili: Ha kirúgnának sem bánnám meg, hogy kimondtam a véleményem, pont az elnémítás ellen küzdünk

Hogyan kerültél a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumból egy több tízezres budapesti tüntetés színpadára?

Úgy volt, hogy márciusban részt vettem egy Slam Poetry esten, és azon előadtam ugyanazt a beszédet, mint amit a vasárnapi demonstráción. Amikor idén ősszel elindultak a tanártüntetések, úgy éreztem, itt van az ideje, hogy megosszam a márciusban készült videót az oldalamon. De nem gondoltam, hogy emiatt megkeresnének vagy bármi hasonló. Szimplán ezzel akartam kifejezni, hogy én is a pedagógusok mellett állok. Ez a videó eljutott Molnár Áronhoz, a noÁr Mozgalom alapítójához. Ő keresett meg, hogy lenne-e kedvem a 23-ai tüntetésen fellépni, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam.

Miért volt neked fontos, hogy részt vegyél ezen az eseményen?

Úgy éreztem, van helye a véleményemnek, és esélyt kaptam arra, hogy megosszam a gondolataimat másokkal is. Szerintem minden benne volt abban az írásomban, és érdemesnek gondoltam arra, hogy hallják az emberek.

Milyen érzés volt ennyi ember elé kiállni? Mennyire izgultál előtte?

Alapvetően egy nagyon lámpalázas ember vagyok, úgyhogy ez abszolút a komfortzónámon kívül esett. Viszont az ottani hangulat elfeledtette velem ezt az egészet, úgyhogy túl tudtam rajta lendülni. És hát, nyilván nyolcvanezer ember előtt még a jártas felszólalóknak is megremeg a keze. Én korábban körülbelül 50 ember előtt léptem fel a Slam Poetry színpadán.

Eddig mennyire voltál aktív a tiltakozásokban?

Pécsen eddig egy-két nagyobb megmozdulás volt, abból az egyiken ott voltam, de amúgy nem járok gyakran tüntetésekre. Pestre ezért nem mentem korábban, úgyhogy vasárnap volt az első, hogy ilyen nagy tömegben voltam.

Miért tartod fontosnak, hogy ilyen eseményeken részt vegyél?

Mert elegem van, és szerintem már egyre több ember érez hasonlóan. Úgy gondolom, hogy mi próbáltuk nagyon szépen is csinálni ezt az egészet, de már úgy érezzük, nincs más eszköz, csak az, ha utcára megyünk, és felhívjuk magunkra a figyelmet. Ez már nem egy-két embert érint, ez egész Magyarországot érinti, sőt, a most születendő gyermekek jövőjét is érinti, ezért kimondottan fontos az oktatásért kiállni.

Megvan az a pillanat, amikor eljött benned ez az „elegem van” érzés?

Talán akkor, amikor úgy éreztem, hogy azok a pedagógusok is kiállnak az ügy mellett, akiknek ebből bajuk lehet. Akkor én miért ne vállalnám ezeket a következményeket!?

A nagy port kavart vasárnapi beszédedben érintőlegesen írtál Európa és Oroszország viszonyáról, név szerint említetted Putyint, és kiemelted a jobb- és baloldal ellentétét is. Ezek mind olyan témák, amik nagyon megosztók a társadalomban. Tudatosan írtál ilyenekről?

Szerintem fontos először belátni, hogy probléma van. Én kimondottan szeretem azt, hogyha látok magamon egy problémát, mert onnantól kezdve tudok rajta változtatni. De a szőnyeg alá söprés egyik esetben sem jó megoldás. A most jelen lévő jobb- és baloldal közötti megosztottságot én arra szeretném használni, hogy beszélgessünk minél színesebb emberekkel, több cikket olvassunk, ne csak egy helyről informálódjunk. És nem értek egyet azzal, hogy a két oldal egymásnak ugrik.

Azt is írtad, hogy a rendszerváltás kudarca után tőled, tőletek, a fiataloktól várják magát a megváltást. Szerinted ez baj vagy ez jó? És ha baj, akkor miért baj?

Addig a pontig, ameddig az eszközöket megadják nekünk, hogy változtatni tudjunk, nem probléma. De ha csak a Pitagorasz-tételt tanítják meg, és kitörlik a kritikus gondolkodást, akkor az probléma.

És a szöveg megírásában segített valaki?

Egyedül írtam, fel is idegesített, mikor azt mondták, másoltam. Volt, aki azt írta, hogy biztosan Molnár Áron írta, vagy a szavakat a számba rágták, meg ilyesmik. Erről szó sincsen.

Azt mondtad, hogy a beszédet nem kimondottan a tüntetésre írtad. Mikor először előadtad márciusban, milyen hatást váltott ki, és most számítottál-e ekkora visszhangra?

Lényegében ott is hasonló megnyilvánulások voltak, akár ha a nagy tapsra gondolok, de akkor nyilván nem indult el utána ekkora médiafigyelem. Csak az ismerősök reagáltak rá, és ők abszolút pozitívan fogadták. Volt olyan, aki azt mondta, igen, ez túl erős volt, de egyébként benne van a lényeg, viszont szélsőségesen negatív vélemény egyáltalán nem volt akkor. A vasárnapi után úgy fogalmaznék, hogy ennyire szélsőséges reakciókra nem számítottam.

Szélsőséges alatt mit értesz?

A kormányoldalról arra nem számítottam, hogy ennyire durván szélsőségesek lesznek a kommentek és levelek. Nyilván azért nem lepődtem meg bizonyos újságírókon és bizonyos hírportálok véleményén. Persze a szélsőséges vélemény pozitív visszajelzést is jelent, mert arra sem számítottam, hogy ennyien mellém állnak. Negatív oldalról pedig arra nem számítottam, hogy ennyire mocskosak lesznek a kommentelők.

Ez miben nyilvánult meg?

Hát, még le sem jöttem a színpadról, de már teljesen ismeretlenek a Facebook-oldalamat szétszedték. És akkor elgondolkodtam, hogyha ez ennyi idő alatt így elkezdett felpörögni, akkor ebből valami nagyon nagy dolog lesz. Utána jött az, hogy az iskolámnak a Facebook-oldalát is elárasztották a kommentek, ott már éreztem, hogy ez el fog durvulni.

És miket írtak neked a kommentelők?

Hogy nem szabad csúnyán beszélnem. Mondjuk úgy, hogy sokkal csúnyábbakat írtak, mint amiket én a színpadon mondtam. Annál a hat trágár szónál milliószor csúnyábbakat.

Nem akarsz példát mondani?

A kedvencem az volt, hogy „apád lompos faszával kéne kiszappanozni a szádat, te alpári ribanc, miért beszélsz ennyire csúnyán?” A negatív kommentek 75 százaléka körülbelül ilyen volt. Az egész teljesen paradox. Hogyha valaki dühös, akkor beszélhet így. Ha én dühös vagyok, nem beszélhetek így, tehát valakinek az a baja, hogy én csúnyán beszélek, de közben ugyanezt csinálja. Szerintem az a különbség, hogy én nyomatékosításra használtam a durva szavakat, nem pedig egy adott ember ellen. Ezek a negatív kommentek viszont mind az én személyem ellen irányultak.

És az iskolának az oldalára is ilyen, téged támadó személyes kommenteket írtak?

Igen, ott az iskolára szálltak rá nagyon, meg persze rám is. Az iskolát azzal vádolták, hogy biztos engem ilyenekre tanítanak. Hát ez abszolút nem igaz. Azért, mert hat káromkodást elmondok tizennyolc évesen, nem tanított engem erre senki.

Azt mondtad, te nyomatékosításnak szántad ezeket a csúnya szavakat. A hétköznapokban egyébként nem szoktál így beszélni?

Nagyon függ attól, hogy kivel beszélek. Alapvetően pont mostanában szoktam le a csúnya beszédről. Alapból nem is nagyon beszéltem már csúnyán, és most látom a médiában, hogy én csúnyán beszélek, és tudat alatt már automatikusan elkezdem ezt átvenni. Tehát ha mindenhol ezt látom, akkor a végén tényleg csúnyábban beszélek, ez ilyen pszichológia. De soha eszembe se jutna, hogy én felnőttekkel trágár módon beszéljek, vagy olyan emberekkel, akikkel nem ápolok közeli kapcsolatot. Nyilván akiket gyerekkorom óta ismerek, vagy a legjobb barátaim, ott egy teljesen normális dolog szerintem, hogy elhangzanak ilyen szavak, nem szeretnék hipokrita lenni, néha szoktam alapból is csúnyán beszélni.

Megmutattad az írást a felszólalásod előtt valakinek, ha igen, ők mit szóltak hozzá?

A barátaimnak fölolvastam, mielőtt márciusban előadtam. Ők azt mondták, hogy benne van a lényeg. A szüleim is ugyanezt mondták. Nagyon sok problémát megemlítek benne, a visszajelzések alapján átjött belőle ez a düh, amit a diákok, és amúgy nem csak a diákok éreznek.

És a környezted most mit mond? Hogy fogadták azt, ami történt veled az elmúlt napokban?

Rosszabbul bírják, mint én, mert rólam tényleg nagyon durván lepereg ez az egész, viszont róluk annyira nem. Van olyan barátom, akinek rosszul esik, és „fáj” neki, hogy ilyeneket visszaolvas rólam. Van barátom, aki azt mondja, hogy ezt így kell csinálni, ha csak ebből értenek. De hát ez nyilván az ő véleményük, értük nem tudok felelni.

És a családod?

Hát, nyugtatgatom őket. Úgy érzem, hogy bennük is én tartom a lelket. De nincs gyerekem, és elképzelni sem tudom azt, hogy mit élhet át egy szülő, amikor ilyeneket hall a saját gyerekéről, akit feltétel nélkül szeret. Indulatokat vált ki ez az egész bennük, amit teljesen meg tudok érteni.

És a tanáraid mit szóltak?

Nem nagyon mondtam senkinek, hogy én föl fogok lépni. A tanáraim nem mondanak semmit.

De te személyesen beszéltél erről velük?

Senki nem hozta föl. Volt egy alkalom, amikor a tudtomra adták, hogy tudják. Annyit mondtak, hogy ha a jövőben lesz valami, és esetleg behívna az igazgató, akkor szólni fognak.

És hogyan adták a tudtodra, hogy tudják?

Hát elég volt egymás szemébe nézni, mondjuk úgy. Elmondták, hogy látták a beszédemet, hallották, tudnak róla, és értesítenek, hogyha van valami.

Az iskola igazgatója másnap kiadott egy közleményt, hogy ő az iskola nevében is elhatárolódik a felszólalásodtól. Arra hivatkozott, hogy egyházi iskolaként elutasítják a beszéded keresztény értékekkel össze nem egyeztethető részét. Erről mit gondolsz?

Teljesen érthető, hogy ezt a döntést hozták. Nem kell mindenkinek azt gondolnia, amit nekem, én mindenesetre egyáltalán nem határolódok el tőlük. Én értük is csináltam ezt az egészet, hiszen tanárok, és attól függetlenül, hogy a szöveg bizonyos vagy akár egész tartalmával nem értenek egyet, szeretném, ha nekik is jobb lenne a jövőben. Úgyhogy ezt nagyon szeretném tisztázni, hogy ez egyáltalán nem az iskola ellen irányult, ez csak az oktatás helyzetéről szólt.

Hogy esett, mikor ezt először megláttad a Facebookon?

Fel voltam rá készülve, hogy ezt a döntést fogják meghozni, úgyhogy nem lepődtem meg rajta.

Úgy érezted, hogy ez a döntés a szöveg ellen irányul vagy ezzel együtt a személyed ellen is?

Szerintem abszolút nem a személyem ellen. Ez egy mélyen vallásos iskola, és az apátság a fenntartó, így azért itt nem csak a tanárok döntenek. Lehet, hogy azért nem esett rosszul, mert fel voltam rá készülve. Az is lehet, hogy azért nem esett rosszul, mert alapvetően tudtam, nem értünk egyet.

És te egyébként vallásosnak tartod magad?

Nem tartom magamat vallásosnak, de én teljes mértékben elfogadom, ha valaki vallásos, vagy ha nem, mindenkinek a saját dolga eldönteni ezt.

Szerinted mik lehettek a beszédednek azok a részei, amik nem összeegyeztethetőek a keresztény értékekkel?

Trágárkodás, az biztos. A többiről fogalmam sincs. Ugyanis a személyes véleményem az, hogy például az LMBTQ része a szövegnek, összeegyeztethető a vallással az elfogadás tekintetében. Tehát oké, nem azt mondom, hogy itt a vallásnak támogatnia kéne a melegeket, mert abszolút nincs erről szó, de maga az elfogadás a kereszténységnek és a vallásoknak a legalapabb gondolata. És itt nem azt mondtam, hogy most akkor támogassuk a melegeket, vagy bármelyik LMBTQ-közösséget, hanem szimplán azt, hogy fogadjuk el őket.

Gondoltál arra, hogy beszélsz az igazgatóval?

Én úgy gondolom, hogy szabadidőmben, iskolán kívül elmondtam a véleményemet. Ennek nincs lényegesen vagy mélyebben köze az iskolához. Ha ők szeretnének valamit, akkor biztos, hogy keresnek. Azt sajnálom, hogy az igazgató úr és az iskola ennyire csúnya szavakat kap. Nem én irányítom a médiát, nem én irányítom az embereket, úgyhogy remélem, ezt megértik.

Milyen volt másnap reggel bemenni a suliba?

Nem tudom, ugyanolyan volt, mert én önazonos döntéseket hoztam. Tehát számomra egyértelmű az, hogy ki merem mondani a véleményemet. Eszméletlen sokan mondják, hogy én mennyire bátor vagyok pont azért, mert ki mertem mondani a véleményem. Szerintem szomorú, hogy azért, mert valakinek van ehhez bátorsága, megdicsérik, ennek alapnak kellene lennie. Ha meg akarnám fogalmazni egy mondatban, hogy mi megy a fejemben, a kedvenc előadóm sora jut eszembe: én betörtem tiszta szívvel és mocskos aggyal jöttem ki.

Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, megbántad, hogy elvállaltad a felszólalást?

Egyszer sem. Szerintem nincs olyan dolog, amiért én meg tudnám bánni azt, hogy elmondom a véleményem. Azt viszont lehet, egyszer ki fogom mondani, hogy ezt nem így kellett volna. De én abban a pillanatban a színpadon tisztán azt éreztem, hogy ezt kell tennem.

Mi lehet az, ami miatt egyszer kimondanád, hogy ezt nem így kellett volna?

Jelenleg nem tudom ezt elképzelni. Nem tudom, mit tudnék ezen megbánni. Talán lehet, hogy máshogy kellett volna csinálni, lehet, hogy nem. Én úgy gondolom, hogy ha a múltban valamit elkövettél, amit nem kellett volna, akkor azzal, hogy megbánást érzel, nem változtatsz rajta.

És nem félsz attól, hogy bármilyen retorzió érhet téged a kiállásod miatt?

Nem félek, mert szerintem csak az fél, aki fölött hatalom van. Én úgy gondolom, hogy senkinek nincs hatalma fölöttem. Szerintem természetes, hogy nincs embernek ember fölött hatalma. Nyilvánvalóan egy intézmény megtehet bizonyos dolgokat, kirúghatnak például, az ő döntésük. De a gondolataim fölött nincs hatalmuk, szerintem a szabadság az, hogy azt gondolok, amit akarok és azt mondok, amit akarok. És ilyen szempontból abszolút nem félek.

Érkezett hozzád bármilyen visszajelzés a várható retorziókról?

Én semmit nem tudok, nekem semmit nem mondanak, vannak dolgok, amiket visszahallok, de nem nekem mondják, és addig nem is tudok ezzel mit kezdeni. Úgyhogy csend van és ridegség és elhatárolódás, de bírom a strapát.

Érezted az iskolában ezt az elhatárolódást? Ha igen, kinek a részéről?

Maga a hangulat is ilyen, a tanárok részéről legfőképp. Érződik a nézéseken, az összesúgásokon. Nyilván ők erről nem tehetnek. Sajnálom a tanárokat, mert nem valószínű, hogy ők döntik el, mi lesz velem.

El tudod képzelni, hogy ennek az lehet a vége, hogy téged kirúgnak az iskolából?

Nem szeretek annyira elképzelni dolgokat. Én kíváncsian várom, hogy mi lesz. Biztos vagyok benne, hogy ők a számukra, az iskola számára, vagy akár számomra is legjobb döntést szeretnék meghozni, én ezt nem is vonom kétségbe. Úgyhogy nyilván ezek szerint fognak dönteni, ha egyáltalán dönteni fognak valamiről. Én csak várom, hogy mi lesz.

Érettségi előtt állsz, mit szólnál hozzá, ha most kirúgnának?

Hát, átmennék egy másik iskolába. Nyilván nagyon szomorú lennék amiatt, hogy a barátaimat ott kell hagynom. Meg azt a mindennapi megszokást, hogy velük ott vagyok, mellettük ülök, beszélgetünk, egy összeszokott kis banda vagyunk. De ugyanúgy tudnám tartani velük a kapcsolatot, úgyhogy nem omlanék tőle össze. Mindenre van megoldás.

Te megértenéd ezt a döntést is?

Nem, mert szabad akaratomat érvényesítettem. Tehát semmi köze nincs ehhez az iskolának ilyen szempontból. Azzal abszolút nem értenék egyet, de hát az ő dolguk.

És hogyha ez megtörténne, akkor se bánnád meg, hogy felszólaltál a tüntetésen?

Nem. Pont ezek a dolgok azok, amikkel el akarják némítani az embereket, hogy na, majd ha ezt megteszed, akkor ki leszel rúgva. Ha ezt vagy azt kimondod, akkor ilyen-olyan retorziók fognak érni, hát pont ezek ellen küzdünk, nehogy már azt mondjam, hogy ha kirúgnak, akkor megbánnám. Nem, nem, nem, pont ez ellen küzdök.

Hétfőn volt egy akció itt Pécsen azért, hogy kifejezhessék szolidaritásukat feléd az emberek. Ez hogyan érintett téged?

Akkor éreztem először az érzelmi vonatkozását ennek. Addig kőfejjel mentem, hogy jó, oké, tudjuk kezelni ezt az egészet, minden rendben van, és mikor kimentem, egy pillanatra elérzékenyültem. Azért, mert láttam egy helyen az iskolát, meg az összegyűlt embereket. Hátra néztem a sulira, majd ránéztem az emberekre, végigfutott minden a fejemen, és az jutott eszembe, mennyire szomorú, hogy ez történik. Mennyire szomorú az, hogy nekem azon kell gondolkodnom, kirúgnak-e, vagy mi lesz a jövőben, hány ember áll mellettem. Kijöttek azért emberek, hogy támogassanak, leveleket írtak nekem, mindezt csak azért, mert kimondta valaki a véleményét. És ez nagyon durva, ez az, ami miatt én szomorú vagyok. Ez olyan dolog szerintem, amit ha valahol máshol elmondanánk bárkinek, nem tudná ép ésszel felfogni.

Milyen üzeneteket írtak neked?

Hogy büszkék rám, amiért ezt meg mertem tenni, mert ezt nagyon sokan nem merik. Ezek nagyon jólesnek.

Te is azt érzed, hogy büszke vagy magadra?

Kimondtam a véleményem, szerintem ez természetes. Ez nem feltétlenül büszkeség, szeretném, ha ez mindenkinek természetes lenne. Nyilván nem mondom mindenkinek azt, hogy 80 ezer ember előtt élje meg, de természetesnek kéne lennie.

Ha legközelebb felkérnek, hogy megint mondj beszédet tüntetésen, szívesen elmennél?

Igen, mindenképp. Szeretném jó célra fordítani azt a figyelmet, amit most kaptam, de nem szeretném, hogyha ez a történet a Pankotai Liliről szólna. Inkább a problémákra hívjuk fel a figyelmet, és nem feltétlenül csak az oktatásban lévő problémákra, hanem minden másra is.