13 év után otthagyta a tanári pályát, szülők fizettek is volna érte, ha marad

Lendvai Dorottya már hatéves korában tudta, hogy tanár szeretne lenni. Már az általános iskolában segítette, korrepetálta az osztálytársait, házi feladatot adott nekik, kijavította azokat. Az első tanári zsebkönyvét 16 évesen vette, beszélgetésünk közben az idei volt mellette az asztalon. Ez azért is különleges neki, mert a kollégáitól kapta júniusban búcsúajándékként, miután 13 év után otthagyta a közoktatást. Kollégái a könyvbe előre bejelölték neki a tanév fontos dátumait, és néhány kedves, személyes megjegyzést írtak hozzájuk:

• „Valamikor ilyenkor nem jössz a 12.B-vel kirándulni?”
• „Hogy lesznek a szóbeli felvételi bizottságok, nem vagyunk elegen, kérdezzük meg Lendvai Dorkát, hátha?”
• „Talán ez lesz a fizikatábor hete, ugye meglátogatsz minket? Nélküled mi lesz?”

Lendvai 2009-ben végzett matematika–fizika tanári szakon az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és pályája kezdetétől a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban tanított. Egy volt diákja energiabombaként jellemezte, és ez nem is meglepő, ha megnézzük, mennyi mindent csinált ez idő alatt. Két osztálynak összesen hét éven át volt osztályfőnöke. Minden évben részt vett az iskolai fizikatábor szervezésében, tehetséggondozást és fakultációt tartott. Fizikaversenyekre készített fel gyerekeket, és mindemellett az ELTE Fizika Doktori Iskolájának PhD-hallgatója.

Az én 36 gyerekem

Hiába figyelmeztették korábban, hogy pedagógusként talán nem fog eleget keresni, és nagyon sok lesz a munkája, neki más szakma meg sem fordult a fejében, mindig is ezt akarta csinálni. Pályája elején éjjel-nappal készült az óráira, minden pluszfeladatot, iskolai programszervezést bevállalt, mert fejlődni akart, és részese szeretett volna lenni az iskolai életnek. Szerinte azért is vállal be sok tanár pluszmunkát annak ellenére, hogy nem jár érte több pénz, mert ezek adják az extra boldogságot, mint például a táborszervezés.

A Berzsenyiben szinte egyből a mély vízbe került: harmadik éve tanított, amikor egy végzős osztály osztályfőnöke lett. Ez nemcsak azért volt kihívás, mert még szaktanárként sem volt túl sok tapasztalata, hanem azért is, mert mindössze nyolc év volt a korkülönbség közte és a speciális matematika tagozatos, javarészt fiúkból álló osztálya között. Mégis sikerült nagyon erős kapcsolatot kiépítenie velük, és ma élete egyik legjobb döntésének tartja, hogy elvállalta őket. Az első osztályát az első szerelemhez hasonlította. Most nyáron volt a tízéves osztálytalálkozójuk, ahol üzeneteket írtak egymásnak arról, mi lesz velük újabb tíz év múlva. Neki több diák is azt írta: remélik, akkor már újra a pályán lesz.

A második osztályának hat évig volt az osztályfőnöke, a gyerekek mindössze 12-13 évesek voltak, amikor hozzákerültek. Szerinte olyan kapcsolata az embernek sose lesz, mint amilyen osztályfőnökként van a diákokkal. „Az én 36 gyerekem – végig így hivatkozott rájuk az interjú alatt. – Szoktam nekik mondani, amikor találkozunk így felnőttként, hogy ti mindig a gyerekeim maradtok.”

Rengeteg pluszmunka járt az osztályfőnökséggel. Például a szalagavató-szervezés, ami egy osztályfőnökség alatt ugyan csak egyszer van, de már hónapokkal előbb el kell kezdeni vele foglalkozni.

Körülbelül 80-100 órát töltött ezzel, amiért semmilyen pluszpénzt nem kapott.

Neki könnyebb volt beosztani az idejét, mert nincs saját gyereke, de ha lenne, ez a mennyiségű pluszmunka egész egyszerűen nem férne bele. Ebben az esetben döntenie kéne, hogy kivel tud időt tölteni: a „36 gyerekével” vagy a sajátjaival.

A munkaterhek növekedéséhez tartozik, hogy évek óta minimum 22, maximum 26 kötelező szakórája van egy tanárnak, de ugyanannyi pénz jár a 22 óráért, mint a 26-ért. Szerinte ez frusztrációt tud okozni sok emberben, és az sem lényegtelen, hogy mekkora létszámú osztályt tanít valaki. Ő volt, hogy fél osztályt vitt, máskor 36 diáknak tartott egyszerre órát ugyanannyi pénzért.

Szerinte sokan gondolják, hogy a tanár nyolctól délután kettőig dolgozik, aztán nincs semmi dolga. Ehhez képest rendszeres volt, hogy ha hajnali egy-kettő körül beírt egy tanári csoportba, mindenki ébren volt, mert még mindenki dolgozott.

Régen fizettek a szakkörökért, tehetséggondozásért, néha a táborok szervezéséért is legalább órakedvezményt kaptak, most már lassan mindent szerelemből csinálnak.

13 év tapasztalattal, pedagógus I. fokozatban egy 45 perces tanórára nettó 2400 forintot kapott. Ez egy heti 40 órás munkahéttel számolva havonta nettó 230 ezer forintra jön ki. Ebből a pénzből albérletet fizetni vagy családot fenntartani szinte kivitelezhetetlen. Ő ilyen szempontból még mindig jobb helyzetben volt, mert csak magáról kellett gondoskodnia, és nem kellett albérletet fizetnie.

Nem tudunk úgy működni, mint a BKV-sztrájk

Áprilisban döntötte el, hogy elhagyja a pályát. Amikor az idáig vezető útról kérdeztük, több pontot is említett, ahol még meggondolhatta volna magát, ha végül máshogy alakulnak a körülmények. Végig reménykedett a változásban, annak ellenére, hogy 2013 óta folyamatosan érezte, itt valami nem stimmel, és nemhogy javulna a helyzet, egyre csak romlik.

Azt mondta:

amíg ott volt a Covid, végig az volt bennünk, hogy oké, most ez van, de ha ennek vége, utána valami jobb fog jönni.

Sokszor kapták meg azt is, hogy mennyire keveset kellett dolgozniuk a járvány alatt. Ehhez képest ő nagyjából másfélszer annyit dolgozott, mint korábban, napi 14 órákat ült a gépnél. Volt olyan, hogy hajnali négyre lett kész a másnapi feladataival, és reggel nyolckor már órát tartott.

Aztán tavaly ősszel az egyik kolléganőjük veszélyeztetett terhes lett, nekik kellett megoldani a helyettesítését. A gyakorlat az, hogy ezért sem fizetnek pluszban, ha valaki teljes állásban van. Pedig szerinte ha fizetnének, már több százezer forint járna évekre visszamenőleg minden pedagógusnak. Mivel ő akkor már részállásban dolgozott a doktorija miatt, elvileg neki szerződésmódosítással tudtak volna hivatalosan fizetni a helyettesítésért.

December elejétől öt héten át két osztályban, heti egy-egy órában helyettesített, de decemberre mégsem írták át a szerződését. Végül januárban egy hétre kétórányi fizetést kapott azért, hogy öt héten át dolgozott pluszban. Még az utolsó, félévzárás előtti héten is nagyságrendileg 140 dolgozatot és beadandót javított ki.

Aztán egyre több lett az ilyen jellegű pluszfeladat, és már úgy érezte, nem tudja ezeket egyszerre csinálni.

Idővel mégis túllendült ezen, amin segített, hogy jött az első figyelmeztető sztrájk január végén, és innentől egyre gyakoribbá váltak a polgári engedetlenségi akciók. Ő személy szerint bízott a sztrájkban, mert azt érezte, ők is sokkal lelkesebbek lettek, elhitték, hogy itt tényleg lehet változás. A polgári engedetlenségi akciók szerinte az elején jól működtek, de aztán elkezdték feladni az emberek, ők is kifulladtak.

„Nem tudunk úgy működni, mint a BKV-sztrájk. A BKV-sok a sztrájkjukkal olyanokat bántanak, akiket nem ismernek. A pedagógusok egyrészt szabálykövetőek, másrészt a sztrájkunkkal a diákokat, a szülőket, a helyettesíteni köteles kollégákat bántjuk. Csupa olyan embert, akiket szeretünk.”

Azt mondta: volt olyan, aki papírforma szerint a polgári engedetlenséget választotta, nem kapott érte fizetést, de megtartotta az óráit, mert nem bírta ki a lelke, hogy a végzős osztályainak ne tartson órákat.

Neki például a részmunkaidős állás miatt hétfőnként nem lett volna órája, de bement 7:50-re, hogy aláírja a papírt a polgári engedetlenségről. Így néha többet volt bent a tiltakozás alatt az iskolában, mint egyébként kellett volna.

Persze szerinte mindenkinek a saját döntése, hogy tudja-e vállalni a munkabeszüntetés következményeit, hiszen ezekért a napokért nem jár fizetés. Ő egyedül van, nincs saját gyermeke, ott vannak a szülei, ha támogatásra szorulna, de szerinte aki például háromgyerekes szülő, már nehezebben teheti ezt meg.

„A Berzsenyiben a tanárok nagy százaléka azért taníthat, mert a férje jól keres, vagy támogatja a családja, vagy ki van adva a lakása, amit örökölt, de nem a tanári fizetéséből tud félrerakni. (...) A legtöbb tanár ismerősöm nem ebből él, hanem ez a hobbijuk.”

A legnehezebb része: elmondani a diákoknak

A polgári engedetlenség azért is vesztette értelmét egy idő után, mert április 3-án jöttek a választások, és a kormány kijelentette: addig már nem fog ezzel az üggyel foglalkozni. Azt mondta, egyszerre volt csalódott, és közben reménykedett, hogy a választások eredményétől függetlenül lesz változás.

Még az eredmények után is várt két-három hetet, hátha kapnak valamilyen visszajelzést. Miután ez sem történt meg, nem látott más kiutat, meghozta a döntést: 13 év után otthagyja a közoktatást.

„Azóta a kormány napról napra csak megerősített abban, hogy jól döntöttem.”

Valószínűleg a döntés megszületésekor még ő sem fogta fel igazán, hogy ennek tényleg vége. Sose gondolta, hogy otthagyja a közoktatást, de azt érezte, folyamatosan csak szenved. Elmesélte, hogy bármikor beszélgetett a kollégáival, szinte mindenkinek csak a negatív dolgok jutottak az eszébe. Mindenki fejvesztve rohant csinálni a feladatait, nem maradt két óra között idejük egymásra, mert a következő órákra készültek, hiszen arra otthon már nem volt elég idő.

„Vannak nálunk is a lelkes pályakezdők, akik még hisznek a csodákban, hogy egyszer jobb lesz, csak meg kell várni. Én viszont tudom, mi volt korábban, ebben éltem évekig, láttam, mi történik szépen lassan az egész oktatási rendszerrel, és úgy érzem, semmi nem változik, csak egyre nehezebb lesz.”

Nem tudta, mikor mondja el a döntését a diákjainak, de kezdte rosszul érezni magát amiatt, hogy titkolóznia kell, amikor a tanulók a jövő évi közös terveiket emlegették. Az elején több kollégája próbálta lebeszélni arról, hogy hamar elmondja nekik, mondván: akkor a gyerekek talán nem fognak ugyanúgy tanulni, ha tudják, már nem ő lesz a tanáruk jövőre. Ő erre azt mondta: „Nem ilyen a kapcsolatom a gyerekeimmel.”

Végül direkt olyan napot választott, amikor minden osztállyal volt órája, április utolsó hetében, egy keddi napon. Mikor erről a napról kérdeztük, elsírta magát, pedig saját bevallása szerint már hónapok óta nem sírt a felmondása miatt.

Azt mondta, a gyerekek közül volt, aki sírt, más lesokkolódott, többen kérdeztek is, a legtöbbször azt: tervez-e még visszajönni tanítani.

„Úgy kezdtem, hogy nem miattuk, és nem azért, mert nem szeretem őket vagy a szüleiket vagy a kollégáimat, de úgy döntöttem, nem szeretnék tovább asszisztálni a rendszer látszólagos működéséhez. Inkább elősegítem a rendszer összeomlását, hogy hátha egyszer jobb lesz. És remélem, nem végleg távozok, hanem csak ideiglenesen.”

A szülők pénzt ajánlottak, ha marad

A bejelentést utáni hetekben több kedves, mégis kissé csalódott szülői emailt és személyes megkeresést is kapott. Talán azt, hogy mennyire szerették őt az iskolában a gyerekek és a szülők, jól szemlélteti, ami a bejelentés másnapján történt. Szerdán reggel kapott egy emailt az egyik szülőtől, hogy szeretne vele beszélni.

Kiderült, hogy a diákja nem is tudott róla, de a szülei milliós nagyságrendű összeggel akarták támogatni a fizika munkaközösség eszközbeszerzését és a fizika önképzőkörét saját munkahelyi alapítványukon keresztül cserébe azért, hogy Lendvai maradjon az iskolában tanítani. Az ajánlatot nagylelkűnek tartotta, de nem fogadta el. Úgy érezte, ezzel nem oldódik meg a rendszer valódi problémája.

Miután bejelentette a felmondását, még június közepéig órái voltak. Mikor arról kérdeztük, hogy élte meg ezt a másfél hónapot, azt mondta:

„Megkönnyebbültem.”

Úgy érezte, felszabadult attól, hogy meghozta élete egyik nehéz döntését, és azt elmondta a diákjainak is.

Az utolsó órája matematika volt egy pénteki napon, ekkor kimentek a gyerekekkel a kertbe. Fontosnak tartotta tisztázni, hogy ő soha nem szokott beáldozni szakórát, még karácsony előtt sem. Azt mondta, „legfeljebb viccesen fizikázunk vagy matekozunk”, de most mégis kivételt tett. Azon az órán csak kint beszélgettek, és megnyugtatta a diákokat, hogy nem fogják teljesen elveszíteni, ha szükségük lesz rá, továbbra is kereshetik bizalommal.

Megláttam a nevemet az ajtón, és elbőgtem magam

És teljesen nem is veszítették el, mert nem tudott egyik napról a másikra elszakadni az iskolától és a gyerekektől. Szeptemberben volt közös berzsenyis összejövetel, oda is elment, és mai napig beszélget a kollégáival a fizikatáborról. Felajánlotta a gyerekeknek azt is, hogy fordulhatnak hozzá segítségért a fizikaverseny miatt.

Természetesen vannak még nehezebb pillanatok.

„Csak megláttam a nevemet az ajtón az iskolában, és attól elbőgtem magamat, hogy úristen, nem lesz itt a nevem többé.”

Felmondása után kiírta gondolatait a Facebookra, korábban nem csinált ilyet. Ebben azt írta, kilépésének egyik oka, hogy szeretne még tükörbe nézni. Úgy érzi, ő nem akart úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, és azzal, hogy ha ott marad és nem tesz érdemben semmit, ezt erősítette volna. Talán még a polgári engedetlenségben bízik: „Én csak remélem, hogy ez újra felerősödik, de nekem azt már nem volt kedvem kivárni.” Van az a pont, hogy most vagy soha, és ez a pont tavasszal jött el.

És hogy minek kéne történnie, hogy visszamenjen a közoktatásba? A válasz: „dupla fizetés és 18 szakóra hetente”. Legjobban az fog neki hiányozni, hogy annyira a részesévé tudott válni a gyerekek életének, és fordítva, ami nincs máshol, maximum egy egész éves gyerektáborban.

„Én is formálom őket, ők is formálnak engem. Én is hibázom, ők is hibáznak. Tanítunk, megbocsátunk, közösen fejlődünk.”

A tanítástól nem szakad el teljesen, magántanítványai lesznek, és befejezi a doktoriját. Így feleannyi munkával háromszor annyi pénzt fog keresni. Ajánlata van bőven, naponta keresik meg cégek, és hívják más munkakörbe dolgozni a reál tudásának köszönhetően. De ő mindig azt mondja, abból szeretne megélni, amiből „papírja” van, és amit szeret csinálni. De persze megfordult a fejében, hogy ha egy pénzügyi szakot végzett volna el a Corvinuson, mennyiben lenne más az élete.

„Vannak ezek a filmek, amikor visszamész az időben, egy dolgot megváltoztatsz, és máshogy alakul a jövőd. Nem tudom, hogy mit kellene megváltoztatnom ahhoz, hogy ne csak az legyen bennem: tanítani akarok. 18 évesen el sem tudtam képzelni, hogy milyen munkák vannak még, csak a tanári pálya létezett. Jelenleg nincs arra igényem, hogy valami másból újra fel kelljen építenem a kis váramat, mert ez a vár már megvan, és azt is tudom, hogyan épül tovább.”