Le kellett tennem a szert, a munkát, hogy gyógyulhassak

Hogyan kell elképzelni a munkamentes életet, mit csinált ebben az időszakban? Voltak nagy felismerések?

Nagyon fáradtan vágtam bele a sabbaticalba, az elején sok idő ment el a rekreációval: alvással, semmittevéssel, olvasással, tehát csupa olyasmivel, amire a munka mellett addig nem volt sok időm. Kiüresedettséget is éreztem, ami szintén azt mutatta, hogy túl sokat dolgoztam addig. Hozzá kellett szoknom, hogy lassabban csináljam a dolgaim, nem kell állandóan sietnem, van időm rendesen enni, találkozni a barátaimmal. Talán az volt a legnagyobb felismerésem, hogy nem lehet mindent egyszerre jól csinálni, sokat dolgozni és közben elég jó szülőnek is lenni. Eleve rossz a sorrend, hogy munka-magánélet egyensúlyra figyelünk. Fordítva kellene lennie, a magánélet köré szerveződő munkával. Az volt a legfájdalmasabb része, amikor szembesültem azzal, hogy mi mindent mulasztottam el azzal, hogy nem voltam elérhető a családom számára. Emiatt nehezen hitték el az elején, hogy én ezt tényleg fogom csinálni, volt bennük egyfajta bizalmatlanság. Újra fel kellett építeni azt, hogyan tudunk családként együtt lenni, mit jelent az, hogy mindig ott leszek nekik.

Mik voltak az első jelek, hogy problémája van a munkával?

Nem voltam mindig függő, nekem is egy folyamat volt ebbe belecsúszni. A testi-fizikai tünetek nagyon erősek voltak: fájt a nyakam és a vállam, nem tudtam aludni, vagy a végkimerültségig dolgoztam, és csak beájultam az ágyba, összevissza ettem. Az is kijózanító volt, amikor rádöbbentem, hogy a családommal való kommunikáció kimerül a praktikus dolgok megbeszélésében. Ritkák az igazán mély, tartalmi beszélgetések, és azoknak is vita a vége. De ez már bőven a munkafüggőségemről szóló cikk után volt. Az egészben vastagon benne volt a Covid is, az alapítványnak is rettentő nehéz volt a 2020-as év, hirtelen ránk ömlött egy csomó probléma. Biztos, hogy ez is sokat dobott a fáradtsági szintemen.

A munkafüggőségről szóló vallomás és a sabbatical kezdete között majdnem két év telt el. Mi történt ezalatt?

Folyamatosan próbáltam változtatni, de akarattal nem sikerült túljutnom a problémán. Hiába fogadtam meg, hogy máshogyan csinálom a dolgokat, kudarcot vallottam. Kifelé azt tudtam mondani, hogy munkafüggő vagyok, de magamat nem kezeltem úgy. A sabbatical volt a végső eszköz, teljesen le kellett tennem a szert, az én esetemben a munkát, hogy gyógyulhassak.

Nehéz volt kimondani, felvállalni a munkafüggőséget?

Inkább felismerni volt nehéz. Nem az volt a szándékom, hogy ettől legyek ismert, de azt éreztem, nem korrekt, hogy mindenki csak a sikereket látja, és azt nem, hogy ennek ára van, amit nem csak én fizetek meg, hanem a családom is. A környezetemben azt látták, hogy nagyon szenvedélyesen dolgozom, hogy amit csinálok, az fontos nekem, örömömet lelem benne, a függőség része viszont nem volt látható. Sokáig nem kapcsolták össze, hogy ez nekem nem jó. A függőséggel kapcsolatos stigmák miatt is fontosnak éreztem, hogy a nyilvánosság előtt vállaljam a munkafüggőségem. Rengeteg előítélet és félreértés övezi a problémát, a társadalom is normálisnak állítja be a túlzott munkát, miközben nem az.

A munkafüggőségéről szóló cikke nagyot szólt két éve, ami talán elsősorban annak tudható be, hogy egyértelműen negatív kontextusban beszélt a munkafüggőségről. Számított rá, hogy lesz visszhangja a WMN-en megjelent írásnak?

Nagyobbat szólt mint, vártam, de persze a minket körülvevő véleménybuborék miatt nehéz reálisan felmérni, mekkora hatása volt. Nem szokványos dolog, hogy valaki függőnek nevezi saját magát, mert valahol a sérülékenység felvállalása. Inkább az volt megerősítő, hogy a tágabb környezetemből is kaptam visszajelzéseket, hogy hasonló problémákkal küzdenek, és azóta azt is látom, hogy a példámon felbuzdulva próbálnak hosszabb-rövidebb szünetet tartani.

A sabbatical alatt mikor érezte először, hogy hiányzik a munka? Az elmúlt egy év fényében hogyan tekint a munkára, fél, hogy visszaesik a visszatérés után?

Az első négy-öt hónapban még vágyam sem volt, hogy szakmai dolgokon gondolkozzak. Nem követtem az alapítvány munkáját, a munkatársaim is tartották, hogy nem keresnek. November környékén éreztem először, hogy jólesik ötletelni, és jó lenne olyan emberekkel is találkozni, akik a munkához kötődnek. Ez is azt üzeni, hogy nagyon a kiégés határán lehettem már, és valószínűleg a munkám minőségén is meglátszott volna, ha nem tartok szünetet. A munkafüggőséggel az is együtt jár, hogy a munka az elsődleges örömforrás. A sabbaticallal ez is változott, nagyon sok egyéb örömforrást is hozott ez az év. Csak triviális dolgokat tudok mondani, mint hogy sokkal többet olvasok és sportolok, több időt töltök a barátaimmal. Van bennem félelem a visszaesés miatt, szerintem az lenne a baj, ha nem így lenne, de nem ez tölti ki a mindennapjaimat. Bízom abban, hogy a környezetem is támogat, és jelzik, ha elkezdek visszacsúszni.

Hogyan fogadták a döntést az alapítványnál? Hogyan hatott a szervezet működésére, hogy elment a vezető?

Mindenki tudta, hogy problémám van a túlmunkával, és azt is végigkövették, hogy próbálok lassítani, keretek közé szorítani a munkavégzést. Mégis meglepődtek, amikor bejelentettem, hogy elmegyek, ami talán annak szólt, hogy tényleg meglépem ezt. Nagyon rövid idő alatt kellett átadnom a feladataimat, novemberben mondtam, hogy szünetet tartok, és január első hetében dolgoztam utoljára. Külső segítséget vettünk igénybe, hogy ezt jól tudjuk levezényelni, ne legyenek nagy törések, ne érezzék azt a munkatársaim, hogy cserben hagyták őket. Addig az alapítvány minden ügyére ráláttam, abnormálisan sok feladatom volt.

Az okozhatott némi félelmet, hogyan boldogulnak majd nélkülem. Utólag azt gondolom, hogy jól sült el a dolog, a távollétemmel erősebb lett szervezetileg az alapítvány, önállóbbá váltak a kollégák, elkezdtek jobban felelősséget vállalni, amit a visszatérésem után is meg kell őrizni. Nem akartam visszatérni a vezetői pozícióba, mert az eleve egy csapdahelyzet volt. Az elmúlt egy évben az is kiderült, hogy a kollégáim sokkal ügyesebbek az alapítvány vezetésében. Én a szakmai tudásommal tudok igazán segíteni, ezért most hivatalosan tanácsadóként dolgozom az alapítványnál. (A kisfiúk szexuális bántalmazásáról készült kutatásuk kapcsán Gyurkó Szilvia nyilatkozott a Telexnek – a szerk.)

Ez azért visszalépés, nem? A Hintalovon gyakorlatilag egyet jelentett Gyurkó Szilvia nevével, mindig ön nyilatkozott a sajtóban. Utólag ezt sem tartja egészségesnek?

Persze, hogy visszalépés, de azt gondolom, hogy egy idő után a vezető gátja lehet a szervezet fejlődésének. Az önkéntesekkel együtt ma már 100-120 ember dolgozik nálunk, túlnőtt rajtam az alapítvány. Szükségszerűen alakult úgy, hogy mindenhol én szerepeltem, nyilatkoztam, hiszen amikor létrehoztam az alapítványt, én voltam a hívónév, engem ismertek. Viszont most már dolgoznak nálunk olyan szakemberek, akiknek van saját hangjuk, szakmai látásmódjuk. Azzal, hogy én hátrébb léptem, ők is sokkal több teret kaphatnak.

Ahogy az elmúlt egy év mutatja, nem vagyok pótolhatatlan, nem omlott össze nélkülem az alapítvány, és mennyivel jobb, hogy nem csak egy ember közvetíti a Hintalovon álláspontját. Egyébként is problémának látom, hogy Magyarországon a civil szervezetek többsége one man show: van egy húzónév, egy ismert arc, aki köré szerveződik minden. Ami óhatatlanul is azzal jár, hogy ezek az emberek rengeteget dolgoznak. A másik árnyoldala ennek, hogy nehezen nő fel mellettük a következő generáció, nem tudnak érvényesülni a szervezeten belül. Bízom benne, hogy a Hintalovon ebből a szempontból is más lesz.

Milyen érzés, hogy nem pótolhatatlan?

Nagyon felszabadító. Volt bennem egy feszítő érzés, hogy mindig reagálnom, nyilatkoznom kell, mert ha én nem mondom el, mit gondolok az adott ügyről, akkor az hiányozni fog a közbeszédből. De rájöttem, hogy ez egy illúzió. Azt gondolom, hogy a munkafüggőség ugyanolyan függőség, mint a drog- vagy alkoholfüggőség. Nekem nem okoz nehézséget megállni egy pohár bornál, a munkában viszont sosem tudtam megállni egy email megválaszolásánál vagy egy anyag megírásánál. A sabbatical nélkül nem tudtam volna kigyógyulni ebből, nem véletlen, hogy más függőségek kezelésére is léteznek hasonló elvonuláson alapuló módszerek.

Az alapítványnál mennyire volt kirívó, hogy sokat dolgozik? Felmerült valaha is, hogy ez nincs rendben? Mit tesznek azért szervezeti szinten, hogy ez ne ismétlődjön meg?

A Hintalovonnál olyan szervezeti kultúra épült ki, ami támogatta a sok munkát, és az én munkafüggőségemet is. Nem kérdőjeleződött meg, hogy miért dolgozunk gyakran éjszakába nyúlóan. Nem véletlenül, mivel hasonló mentalitású szakembereket válogattam magam köré. A túlmunka volt a sztenderd, teljesen természetes volt, hogy éjszaka és hétvégén is dolgozunk. Becsültük és tiszteltük, aki határokat tudott szabni, de saját magunk számára általában nem ez volt az elfogadott. Úgy látom, hogy ebből a szempontból is jobb lett az alapítvány működése az elmúlt évben. Nekem most az a dolgom, hogy végre jó példával járjak elöl. A szülők számára is hitelesebben tudjuk kommunikálni, hogy legyenek jelen a gyerekek életében, ha nekünk is van időnk erre.

Magyarországon a munkavállalók 7-8 százalékát érintheti a munkafüggőség, és kutatások azt mutatják, hogy a civil szférában dolgozók mintha különösen veszélyeztetettek lennének. Mi lehet az oka ennek?

A küldetéstudat és a segítőszándék biztosan szerepet játszik ebben. A segítésben nehéz nemet mondani, főleg a gyermekvédelemben, ahol folyamatosan vannak ügyek, újabb és újabb problémák kerülnek elő.

Ugyanakkor nincs annál motiválóbb dolog, mint amikor gyerekeknek és családoknak segítesz. Erről a drogról nagyon nehéz lejönni.

Anyagi oldala is van ennek, a civil szférában nagyon alacsonyak a fizetések, a szakemberek jelentős részének több állása van, hogy meg tudjon élni. Szerintem ezért is ennyire elfogadott a túlmunka a civil szektorban. Kijózanító volt, hogy senki nem kérdőjelezte meg, miért tartok szünetet, mindenki számára evidens volt, hogy aki gyermekvédelemben dolgozik, annak szüksége van pihenésre. Mégis elenyésző azoknak a száma, akik ezt megtehetik, kevesen vannak olyan szerencsés helyzetben, mint én, hogy át tudják adni a feladataikat.

Hogyan tudta megoldani, hogy egy évig ne kelljen dolgoznia?

Ez úgy nézett ki, mint Nyugat-Európában a sabbatical: kaptam egy alacsonyabb összegű alapbért, tehát nálam sem volt kérdés, hogy miből fogom kifizetni a rezsimet. Ettől még persze ment a matekozás, faragtam a kiadásaimon. Nagy felismerés volt, hogy a lassabb élet olcsóbb is: volt időm főzni és kevesebbszer ültem kocsiba, ha valahová el akartam menni.

A függőséget hajlamosak vagyunk jellemhibának vagy akaratgyengeségnek tartani, holott legtöbbször ennél sokkal komplexebb okok állnak a probléma mögött: a szülői minta, a gyerekkori élmények, az átélt traumák. Önnél ez hogyan néz ki?

Néhány éve elkezdtem pszichológushoz járni, a terápiának köszönhetően jobban rálátok a probléma gyerekkori beágyazottságára. A családunkban mindenki sokat dolgozott, úgy nőttem fel, hogy dolgozni jó, nem igazán volt kultúrája a pihenésnek. A sabbatical alatt arra is rájöttem, hogy a pihenés elengedhetetlen ahhoz, hogy a munkában is a maximumot tudjam nyújtani. A maximalizmus és a perfekcionizmus is fontos része volt az én munkafüggőségemnek. Nem elég csak jól megcsinálni az adott feladatot, nekem kell a legjobban megcsinálnom. A túlteljesítés mögött az alacsony önértékelés és az önbizalomhiány állt. Az az érzés, hogy nem vagyok szerethető, ha nemet mondok egy felkérésre vagy munkára. Generációs problémának is tartom a munka–magánélet egyensúly felborulását, nagyon sokan lehetnek hozzám hasonló helyzetben a negyvenes korosztályból.

Érintettként mit gondol, miért lehet ennyire elfogadott társadalmilag a túlmunka?

Van egy éthosza a túlmunkának, és a fogyasztói társadalom nagyon erősen tolja a munka felé az embereket. Ha megkérdezték is tőlem, hogy bírok ennyit dolgozni, az is inkább az elismerésnek szólt, hiszen csak azt látták, hogy mennyire hasznos, amit csinálok. Paraszti családból származom, az őseimnek nem volt kérdés, hogy reggeltől estig dolgozni kell. Viszont máshogyan dolgoztak, mint én, volt egy természetes ritmusa az életüknek. A modern társadalom nagyon eltávolodott ettől, eltűntek azok a természetes keretek, amelyek szabályoznák, hogy mennyit dolgozunk. Szükségünk van a munkára, arra az érzésre, hogy hasznosak vagyunk, de erre sem lehet mindig hivatkozni.