A fiúk is lehetnek szexuális bántalmazás áldozatai

„Minden héten odamentem a tanárokhoz azzal, hogy rákos vagyok, vagy valami más halálos betegségem van, mégsem kérdezte meg senki, hogy mi van velem, pedig csak azt akartam, hogy valaki őszintén megkérdezze, minden rendben van-e” – emlékszik vissza már felnőtt fejjel egy férfi, akit gyerekkorában szexuálisan bántalmaztak, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány A fiúk nem sírnak címmel publikált friss jelentésében. Ebben az egy idézetben ott van a nemzetközi módszertan alapján elvégzett, úttörőnek számító hazai kutatás legfőbb tanulsága:

sokkal több figyelmet kellene fordítani a fiúkra ahhoz, hogy kiderüljön, ha szexuális visszaélések áldozataivá váltak.

„Más szinteken és más terheik vannak a fiúknak és a lányoknak, ha a szexuális erőszakról van szó, de ha azt nézzük, hogy a szexuális erőszak kapcsán miért veszélyeztetettek a fiúk, akkor nagyon kiemelkedő, hogy nem is feltételezzük, hogy ők is lehetnek áldozatok” – mondja Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója. Azzal, hogy most kifejezetten fiúkra fókuszált a kutatás, nem az volt a célja a gyermekjogok védelmével foglalkozó szervezetnek, hogy a lányokat érő bántalmazások súlyát és gyakoriságát elvitassa, hanem az, hogy a közös (társadalmi, szakmai, egyéni szintű) fókuszt tágítsák ebben a témában, hogy tudatosuljon: a fiúk is lehetnek áldozatok.

Ördögi kör

Magyarországon – a világ számos más országához hasonlóan – széles körben elterjedt nézet, hogy a szexuális bántalmazás és erőszak szinte kizárólag csak nőket és lányokat érint. Ez a hamis meggyőződés erősen gyökerezik abban, hogy nagyon ritkán kerülnek nyilvánosságra olyan esetek, ahol az áldozat fiú. Pedig ennek nem az az oka, hogy a jelenség nem létezik, sokkal inkább az, hogy a fiúk a társadalmi elvárások miatt sokkal nehezebben beszélnek róla, ha ilyesmi történik velük.

A korábbi statisztikák alapján az USA-ban 2013-ban arra készültek, hogy száz fiúból négyet bántalmazni fognak szexuálisan, mielőtt betöltik a tizennyolcat. Hazánkban nem érhető el ilyen általános statisztika vagy becslés. Azt mindenesetre lehet tudni, hogy 2020-ban a hivatalos bűnügyi statisztikákban 102 fiút regisztráltak szexuális bántalmazás és a kizsákmányolás különböző formáinak áldozataként, de a szexuális bántalmazások nagy része (az áldozat életkorától és nemétől függetlenül) látenciában marad. Gyurkó szerint

a gyerekek ellen elkövetett szexuális bántalmazásos esetek harmadában lehet fiú az áldozat, de amíg a lányok 56 százaléka beszél arról valakinek, ha szexuális bántalmazást élt át, addig a fiúknak csak a 15 százaléka teszi meg ugyanezt.

Az, hogy nagyon kevés ügy kerül nyilvánosságra, megerősíti azt a téves meggyőződést, hogy a fiúkat nem igazán fenyegeti a szexuális bántalmazás veszélye, és tovább nehezíti azt, hogy a fiúk beszéljenek, vagy segítséget kérjenek, ha ilyet élnek át. Ez egy nehezen megtörhető ördögi kör.

Miért beszélnek nehezebben a túlélő fiúk?

„A szégyenérzet, a megbélyegzettségtől való félelem, a gyerek mellől hiányzó bizalmi felnőttek, ezek sajnos általános jelenségek, amik a fiúkat és a lányokat egyaránt érintik. A kutatásból ugyanakkor kiderül, hogy a társadalmunkban vannak olyan meglévő üzenetek, narratívák, amik piszkosul akadályozzák azt, hogy a fiúk beszéljenek, segítséget kérjenek” – magyarázza Gyurkó.

Ilyen például, amikor azt mondjuk, hogy „a fiúk nem sírnak, a fiúk nem félnek” vagy később azt, hogy „a férfiak erősek, megoldják egyedül”.

A Hintalovon jelentését egy másfél éves kutatás előzte meg, amelynek a módszertanát a gyermekek szexuális kizsákmányolása ellen küzdő világszervezettel, az ECPAT Internationallel dolgozták ki. Eredetileg 180 intézményt (gyermekotthonokat, gyermekjóléti szolgálatokat, az állami és egyházi áldozatsegítő központokat, illetve civil szervezeteket) kerestek meg, így sikerült összesen 36 „gyermekvédelmi és szociális ellátás frontvonalában dolgozó” szakemberrel kitöltetniük a kérdőívüket. Rajtuk kívül négy olyan érintett, 27 és 36 év közötti felnőtt férfival tartottak egyéni, interaktív beszélgetéseket, akik gyermekkorukban ellenük elkövetett szexuális bántalmazás túlélői.

A szakemberek és a túlélők beszámolói alapján készült jelentésből többek között ezek derülnek ki:

• A lányokhoz hasonlóan a fiúk is 11–15 éves kor között vannak a legjobban kitéve a szexuális bántalmazás és kizsákmányolás veszélyének.
• A fiúk esetében még a lányoknál is gyakrabban fordul elő, hogy a szexuális visszaélést a szülő vagy más közeli hozzátartozó követi el (pedig a lányok esetében is ez a leggyakoribb).
• A szexuális kizsákmányolás társadalmi és gazdasági jellegű sérülékenységi faktorai (azaz azok az okok, amik miatt jobban ki van téve a visszaélés veszélyének egy gyerek) nagyon hasonlóak a fiúk és a lányok esetében. Ilyen például, ha extrém szegénységben, mélyszegénységben élnek, ha kimaradnak az iskolából, ha meleg vagy transz identitásúak és ha családon belüli erőszak áldozatai.
• A szexuális bántalmazás tünetei is nagyon hasonlóak mindkét nemnél gyerekkorban, de a fiúk esetében ezeket a tüneteket a hozzátartozók és a szakemberek is jóval nehezebben ismerik fel.
• A bántalmazást átélt fiúkra kevesebb figyelem jut, és az intézményrendszer hiányosságai miatt számukra kevesebb szolgáltatás elérhető, kevesebb a szakemberek tapasztalata, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy ritkábban kerülnek azonosításra a szexuális erőszak fiú érintettjei.

A jelentés külön kitér arra, hogy Magyarországon jelen van egy olyan káros társadalmi nézet is, amely szerint „a gyerekeket érintő szexuális kizsákmányolási és bántalmazási esetek a fiúk homoszexualitásának kifejeződéseként értékelendőek, és emiatt a társadalomnak nem feladata az áldozatok támogatása, segítése.” A melegellenessé eltérített pedofiltörvény ráadásul tovább gerjeszti a szakértők szerint ezt az ellenséges környezetet, ami ahhoz is hozzájárul, hogy ha férfi az elkövető (ami az esetek többségére igaz), akkor a szexuális bántalmazásnak áldozatul esett fiúk még nehezebben számolnak be a velük történtekről, mivel attól tartanak, hogy emiatt majd melegnek tartják és megbélyegzik őket.

Társadalmi tabu, hiányzó adatok

A Hintalovon fiúk szexuális bántalmazásáról szóló jelentésének fontosságát jól jelzi, hogy ebben a témában korábban még nem készült magyar nyelvű tanulmány a hazai helyzetről (korábban a CEU kutatása alapján jelent meg angolul hasonló témában tudományos munka a magyar helyzetről). A tabunak számító probléma ugyanakkor módszertani nehézségeket is okozott, mivel érintett megszólalókat és az időigényes kérdőív kitöltését vállaló szakembereket egyaránt nagyon nehéz volt találni.

Az, hogy a kutatásban dolgozók több hónapnyi munkával is csak 4 érintettet és 36 szakembert tudtak megszólaltatni, elsőre kevésnek is tűnhet. Azonban, ahogy arra Gyurkó Szilvia felhívja a figyelmet, „ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy ugyanezt a kutatást az 51 milliós Dél-Koreában például csak 2 érintett bevonásával tudták megcsinálni, akkor máris jobban látszik, mekkora eredmény az, hogy itthon legalább ennyien megszólaltak.”

A szakember emellett azt hangsúlyozza, hogy a társadalmi kutatásokban a hiányzó adatok is beszédesek, ebben az esetben leginkább azt jelzik, hogy nagyon sokat kell még tenni azért, hogy a fiúkat érő szexuális erőszakról is lehessen nyilvánosan beszélni, hogy ne számítson tabunak ez a téma.

Nem a hibást kell keresni

Arról, hogy az áldozatok miért beszélnek nehezen, már hosszan írtunk a jelentés alapján, de az is érdekes kérdés, hogy miért volt nehéz a szakemberek tapasztalatait, véleményeit, meglátásait begyűjtenie a Hintalovon kutatásának. Erről Gyurkó azt mondja, elsősorban nem a szándék hiányzik a szakemberekből ahhoz, hogy ezzel a témával érdemben lehessen foglalkozni, sokkal inkább arról van szó, hogy borzasztóan leterheltek. A Hintalovon alapítója szerint az, hogy eredetileg 140-en álltak neki kitölteni a kérdőívét, de csak 36-an jutottak el a nagyjából másfél órát igénylő digitális űrlap végére, épp ezt mutatja meg.

„Nem a gyermekvédelem és a szakemberek munkája felett szeretnénk pálcát törni a jelentéssel. Épp ellenkezőleg, megpróbáljuk felhívni a figyelmet arra, hogy már most is sokan próbálnak meg erejükön felül teljesítve helytállni”

– mondja Gyurkó, aki szerint a Hintalovon jelentéséből világosan kiderül, hogy a gyermekvédelem általános megerősítése (szakemberszám növelése, több szakmai képzés, támogatás, szupervízió, érzékenyítés stb.) a lányok és a fiúk ügyében is kulcskérdés. A Hintalovon szakértője úgy látja, hogy már az nagy előrelépés lenne, ha sikerülne lebontani azokat a mítoszokat, amik időnként a szakembereket is megakadályozzák abban, hogy a látottakat és hallottakat szexuális erőszakként azonosítsák fiú gyerekek esetében is. Ugyanis, ha ez a felismerés megtörténik, onnantól a szakemberek már pontosan tudják, mi a teendő.

A nyilvánosság ereje

Az elmúlt években elő-előfordult, hogy a magyar nyilvánosságot képesek voltak tematizálni olyan szexuális bántalmazási ügyek, amelyekben az áldozatok fiúk (is) voltak. Ilyen volt például az S. tanár úr áldozatainak beszámolói alapján 2014-ben megjelent, nagy hatású 444-cikk, amely után még az elkövető, Sipos Pál is részben elismerte a történteket, illetve a 2016-os RTL-riport, amelyben a bicskei gyermekotthon egykori lakói beszéltek arcukat és nevüket is vállalva arról, hogy az intézmény állami kitüntetést kapott igazgatója hogyan bántalmazta szexuálisan a rábízott gyerekeket. Az utóbbi ügyben jogerősen el is ítélték az áldozatok vallomásai után.

Volt hatása a 2017-ben indult, eredetileg inkább a nők által elszenvedett szexuális bántalmazással foglalkozó #MeToo mozgalomnak is ezen a téren. Ahogy külföldön, úgy Magyarországon is akadtak olyan híres emberek, akik ezután mesélték el a saját bántalmazásuk történetét. Nyáry Krisztián író például a Facebookon számolt be arról, mit élt át 17 évesen, Bukta Imre festő pedig egy 2019-es, 24.hu-nak adott interjúban mondta el, hogy gyerekkorában zaklatta egy pap.

Magyarországon egyébként Pető Attila volt az első olyan áldozat, aki arccal-névvel beszélt részletesen arról, hogy gyerekkorában egy katolikus pap molesztálta. Amikor ezzel kiállt a nyilvánosság elé, már 35 éves felnőtt volt. Az ő vallomása után többen előálltak hasonló történetekkel, köztük az újságíróként és slammerként is ismert Pion István is. Ugyanakkor az, hogy Petőt, miután követelte az ügye kivizsgálását, és hivatalos bocsánatkérést várt, az egyház vezetői beperelték zaklatás miatt, nyilván nem hat abba az irányba, hogy más áldozatok könnyebben merjenek segítséget kérni.

A fent idézett esetek jellemző közös vonása, hogy olyan környezetben történtek meg, amelynek biztonságot kellett volna nyújtania az áldozatoknak, az elkövetők pedig olyan felnőttek lehettek, akikre tanárokként, intézményi vagy vallási vezetőkként bízták sokan a gyerekeket. Gyurkó Szilvia szerint fontos szerepe van az ilyen, nagy nyilvánosságot kapott történeteknek. „Ez is egy folyamat. Minél többen beszélünk róla, hogy ilyen van, annál többen ismerik föl, hogy ennek áldozatává válhattak” – véli a Hintalovon szakmai tanácsadója.

A Hintalovon kutatásában részt vevő egyik túlélő is azt nyilatkozta, hogy a #MeToo mozgalom volt annak a katalizátora, hogy felismerje: gyerekkorában szexuális abúzus áldozata volt. Egy másik férfi számára pedig a médiába került más esetek segítették ezt a felismerést, ahogy ő fogalmazott:

„olvastam és hallottam a történetekről, és akkor ugrott be, hasonló dolgok velem is történtek”.

Gyurkó a kutatás és saját szakmai tapasztalata alapján azt mondja, az ördögi kör megtöréséhez egy komplex megközelítésre lenne szükség. „Például arra, hogy a kisfiúknak már a születésüktől fogva legyen több lehetőségük az érzéseik kifejezésére, megélésére úgy, hogy azt a felnőtt társadalom is elfogadja. Ne rakjunk társadalmilag szükségtelen terheket a fiúk vállára a tekintetben, hogy ők nem válhatnak áldozattá, vagy hogy ők minden helyzetben meg kell tudják védeni magukat. Ezzel párhuzamosan az is fontos lenne, hogy a tüneteket, amik a fiúk esetében nagyon hasonlóak, mint a lányoknál, jól azonosítsák be a felnőttek, és ne rosszalkodásnak vagy figyelemhajhászásnak bélyegezzék.

Az erőszak úgy roncsolja a gyermekkort, hogy később nagyon komoly erőforrásokat kell mozgósítania a gyereknek, hogy ezzel az élménnyel valahogy mégis együtt tudjon élni. Ehhez szükség van arra, hogy mi – mint felnőtt társadalom – felelősséget vállaljunk azért, hogy egyetlen gyerek se maradjon magára a bántalmazás fájdalmával. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha nem zárunk ki eleve különböző csoportokat a potenciális áldozatok közül.”

A kutatás alapján készült teljes, 82 oldalas jelentést magyarul itt, angolul pedig itt lehet elolvasni.