Új hidegháború kezdődik Kína és Amerika között, de még nem kell ásni az atombunkert

A Nyugat és Kína vetélkedése és ennek magyar vonatkozása akár az áprilisi választáson is meghatározó lehet, úgyhogy érdemes lenne megtanulnunk árnyaltabban gondolkodni róla – mondta Feledy Botond külpolitikai elemző, a vita egyik házigazdája felvezetőjében. A Fudan Egyetem budapesti kampuszának tervei, a kínai hitelezésű Budapest–Belgrád-vasútvonal, az Európai Unió Kína-politikájában a magyar különutasság (több alkalommal is Magyarország bojkottálta az emberijog-sértésekkel kapcsolatos, Kínával szembeni uniós nyilatkozatokat) valamennyire itthon is belpolitikai témává tették a magyar kormányzati helyezkedést a Nyugat és Kína meccsében, de a külpolitikában legalább ilyen karakteres a kép – Biden a Kínával és Oroszországgal szembeni nyugati front erősítését is szolgáló decemberi demokráciacsúcsára egyedül Magyarországot nem hívták meg az uniós tagállamok közül.

„Erősödnek a kapcsolataink autoriter országokkal, és romlanak a kapcsolatok a hanyatlónak nevezett Nyugattal” – mondta az Eötvös Csoport eseményén Győrffy Dóra, és bevezetésképpen két, Magyarország külpolitikáján ezt számon kérő nemzetközi biztonságpolitikai elemzést idézett. A prágai European Values Center for Security Policy kutatóintézet elemzése szerint Magyarország hét területen jelent stratégiai fenyegetést a Nyugat számára, és ezek közül három Kínával kapcsolatos (a többi Oroszországgal és a Balkánnal). Az értékelés készítői azt állítják, hogy Magyarország Kína gazdasági, politikai és titkosszolgálati igényeit szolgálja ki a nyugati érdekek rovására – erre részben a már idézett példákat hozzák fel: a Huawei beruházásainak támogatását, valamint a Budapest–Belgrád-vasútvonal és a Fudan Egyetem terveit. A jelentés egyenesen Magyarország elszigetelésére hív fel mindaddig, amíg nem válik ismét megbízható szövetségessé – mondta Győrffy Dóra. A washingtoni Center for European Policy Analysis elemzése arról, hogy Magyarország Kína trójai falova-e a transzatlanti szövetségben, valamivel óvatosabban fogalmaz. Ők diplomáciai nyomásgyakorlást javasolnak, hogy Magyarország feladja a mostani Kína-politikáját, de szerintük a magyar kormány legalább a saját szakállára cselekszik: nem Kína közvetlen megbízásából jár el, hanem saját érdekei alapján gondolja úgy, hogy érdemes Kínánál jó pontokat szerezni.

Nyugati think-tankek Kínával kapcsolatos kritikáit ugyanakkor páran óvatosan fogadnák. Az Eötvös Csoport estjén Salát Gergely sinológus, a Pázmány tanszékvezetője és egy telexes szerző, a Tokióban nemzetközi politikai gazdaságtani témában doktoráló Mészáros Tamás beszélt a jelenlegi szuperhatalmi geopolitikáról, és Salát csak „Chuck Norris-inak” nevezte a domináns nyugati narratívát Kínával kapcsolatban, ami szerinte rendkívül egyoldalú. Jellemzése szerint ez nagyjából abban merül ki, hogy vannak az Amerika vezette jók és „a csúnya kínaiak”. Ő úgy látja, ez a magyar médiában szinte kizárólagos, a hazai cikkek zöme már-már karikaturisztikusan démonizálja Kínát. Az ő érzése szerint ez ugyanannyira propagandisztikus, mint a kínai narratíva arról, hogy Kína egy cuki panda, ami csak akkor harap, ha bántják, egyébként pedig a panda megerősödése a világnak is főnyeremény.

Ezekkel szemben Salát realisztikus megközelítést és provokatív állításokat ígért, és azzal folytatta, hogy két egyaránt gátlástalan szereplőről van szó: egyikük munkatáborba zár embereket, a másik hamis indokokkal támad meg országokat. „Az amerikaiak a saját indiánjaikat már kiirtották, a kínaiak még nem, ők most vannak ebben a szakaszban” – utalt az ujgur helyzetre, és arra, hogy szerinte csak „fáziseltérés van”, és nem annyira minőségi különbség.

„Azt látjuk, hogy egyre élesedik a helyzet az amerikai szövetségi rendszer és a talán formálódó kínai között” – mondta, és a gyakran idézett thuküdidészi csapdát említette: az ókori történetírónak azt az állítását, hogy a két legerősebb városállam vetélkedése szükségszerű volt, mert a hatalmát féltő Spártának nem nagyon volt más választása, mint háborúba kezdeni a felemelkedő Athénnal. Az analógiában most Amerika játssza Spárta szerepét, a gazdaságilag felemelkedő Kína pedig természetesen Athén. „A nyugati hübrisz a történelem végéről a 2008-as válsággal ért véget, ami Kínát nem igazán érintette meg. Ezután kezdték nyugaton megérteni, hogy Kína felemelkedése kihívás lesz az amerikai dominanciával szemben, addig azt hitték, Kína olyan lesz, mint egy nagy Japán, aki összességében jól illeszkedik a nyugati világrendszerbe” – mondta nagyjából Salát Gergely.

„Egyfajta új hidegháború legelején vagyunk. Az biztos, hogy a nemzetközi rendnek egyfajta bipolarizációja megkezdődött.”

Az Egyesült Államok vezette szövetségi rendszert nagyjából ismerjük, a kínai azonban egyelőre kevésbé körvonalazott: Salát szerint Kína és Oroszország tényleges közeledését az is erősíti, hogy őket a Nyugat összetereli, mint a „gonosz fő hatalmait”. A birodalmak ereje azon fog múlni, hogy rá tudják-e venni potenciális szövetségeseiket a csatlakozásra (a közbülső országok nem annyira szeretnének egy új hidegháborút), de a küzdelem végső kimenetele elsősorban azon, hogy a 21. század két szuperhatalma hogy lesz képes kezelni egyaránt súlyos belső problémáikat. „Aki nem tudja a belső társadalmi gondjait kezelni, az veszíteni fog, talán már a mi életünkben” – fogalmazott a sinológus.

Nem feltétlenül van előre megírva a történet, a thuküdidészi csapda addig létezik, amíg a döntéshozók hisznek benne, hogy elkerülhetetlen. Én még nem ásom az atombunkert – reagált Mészáros Tamás. A Telexen rendszeresen megjelenő nemzetközi elemzéseiből is ismert kutató egy japán egyetemen PhD-zik a nemzetközi termelési láncok politikai gazdaságtanából, és részben éppen a világgazdasági hálózatok összekapcsoltsága miatt látja óvatosabban a kérdést, hogy valóban az egyre durvább polarizáció felé vezet-e az amerikai–kínai rivalizálás.

„A hatalmi tényezők nemzetközi termelési és gazdasági-pénzügyi hálózatokban tömörülnek. Kínát kereskedelmi háborúval már nem igazán tudta Amerika megleckéztetni. A hatalom ilyen porózus dologgá vált”

– mondta, és többek között azt hozta fel példának, hogy bár papíron nagyon komoly amerikai szankciókat hoztak a kínai chipgyártókkal szemben, a Kínába irányuló amerikai félvezető-export így is nagyon jelentősen nőtt az elmúlt években. Az amerikai cégek aktívan lobbiztak könnyítésekért, a washingtoni külügy pedig 280 milliárd dollár értékben adott ki az elmúlt években is exportengedélyeket, vagyis nem szakadtak szét a piacok. „Ha valóban bojkott lenne, akkor nem tudnák legyártani Kínában a chipeket, és azokat visszaexportálni Nyugatra” – mondta.

Kína gazdasági jövőjéről két ellentétes narratíva is tartósan forgalomban van, de Mészáros sem az erőteljes örök növekedésben nem hisz, sem abban, hogy a kínai gazdaság mindjárt összeomlik, mert homokvárra épült. A nagykép azt mutatja, hogy mostanra jutottak az összeszerelőüzem-szintről az alkatrészbeszállító szerepig, egyre nagyobb a kínai hozzáadott érték, és komoly minőségi fejlődésről lehet beszélni elsősorban az elektronikában, másodsorban pedig a gépgyártásban és autóiparban. Kínának nagy piaci részesedése azonban még mindig az alacsony hozzáadott értékű szektorokban van, és a „kínai növekedési csoda” is relatív: kisebb, mint egykor Dél-Korea vagy Tajvan növekedése volt, és 2012 óta már nem is sokkal közeledik Kína gazdasága az amerikaihoz, a termelékenységi mutatókban például egyre lassabb a felzárkózás.

Azon kívül, hogy Kína nagyon erősen össze van fonódva az amerikai gazdasággal, az is a konfliktus eszkalációja ellen hathat, hogy a középhatalmak és a kisebb ázsiai országok próbálják képviselni a saját érdekeiket, és az Európai Unió sem vakon követi Amerikát.

A magyar kormány sokkal inkább Kína-barát hangot üt meg, miközben Amerikából a magyar választások befolyásolásától tart, a sokat hangoztatott keleti nyitás azonban nagyrészt megmaradt politikai retorikának: abban Salát és Mészáros is egyetértett, hogy a keleti nyitásnak lényegében nem volt gazdasági haszna Magyarországon. Salát szerint nem is ez volt a cél, inkább a politikai befolyásszerzés, de mint mondta, jelentős kínai befektetés Magyarországon nem volt az elmúlt tíz évben. Ezt Mészáros számokkal is alátámasztotta: a Kínába irányuló magyar export elhanyagolható, 2020-ban 2,5 százalékos volt a magyar külkereskedelmen belül, és bár a kínai befektetések valamennyit nőttek, így is csak 2,9 százalékot tesznek ki. „Magyarország nagyrészt a német gazdaságon keresztül kapcsolódik Kínához” – utalt az autóiparra.

„A nemzetközi termelési láncokat nem a magyar külpolitika mozgatja, az, hogy Szijjártó Péter hova repülget, olyan sok dolgot nem befolyásol a külgazdaságban.”

És menyire kell tartani az ideológiai befolyástól, a soft powertől, szeretné-e Kína exportálni az otthoni cenzúrát? – kérdezte végül Feledy Botond. Salát Gergely erre határozott nemmel felelt: washingtoni konszenzus van, de pekingi konszenzus nincsen, nem mondják, hogy mindenkinek a kínai utat kellene járnia. Kínában Hszi Csin-Ping alatt valóban van visszakeményedés, de azért „nem kell attól félni, hogy visszatér a kulturális forradalom”: a párt erősíti a nacionalista ideológiáját és növeli a társadalom feletti kontrollt, de szerinte a nyugati médiában egy logikára felfűzött ügyek között egy csomó van (a nagy techcégek elleni lépéseket, a közösségi médiában a celebeket érő gigabüntetéseket és az Alibaba elleni eljárást említette konkrétan), amelyek szerinte valójában nem is igazán politikai logikát követnek. „Kínával ellenséges tudósokat azért nem engednek be az országba, ne felejtsük, hogy ez egy diktatúra” – mondta a vita végén a sinológus.