„Én itt nem vagyok a helyemen, ha ez megtörténhet”: Szász János elhagyta Magyarországot

Egészen meglepő felütéssel kezdődött Veiszer Alinda legújabb műsorában az interjú a Balázs Béla-díjas Szász János rendezővel, egyetemi tanárral, érdemes és kiváló művésszel. Ezekkel az első mondatokkal:

– Egész furcsa pillanatban beszélünk. Holnap elmész az országból.
– Igen.
– Amerikába mész?
– Igen.
– És mit fogsz csinálni?
– Nem tudom. Nem úgy megyek Amerikába, hogy nyitott ajtók várnak, és azon csak át kell menni, hanem egy ismeretlen világba megyek. (…) Sok barátom van, ismerőseim, ők visszavárnak, segítenek, ahol tudnak. De nincsenek szerződéseim, gyakorlatilag munkát keresni megyek.

Később elmondja, hogy „rohadt fájdalmas dolog” elmenni, búcsúzni, „ez rohadt nehéz”. Hogy miért megy el mégis Magyarországról? A kérdésre felidézi, hogy egyszer ő már hazajött Amerikából, hogy itthon lehessen, és „szeretem ezt a helyet még most is. De eljött az a pillanat, amikor elindulok.” Amikor Alinda ezután az okokról kérdezi, egy mondaton belül elhangzik az a két dolog, ami aztán a csaknem egyórás beszélgetést – amely ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében – meghatározza.

– Azért indulsz most, mert elég volt?
– Azért indulok most, mert... Mindennek az eredője ez a február 5-i dolog. Amit megelőzött az, hogy én eljöttem az SZFE-ről... A kettő nagyon szoros összefüggésben van...
– Ugye február 5-e az a nap, amikor a házkutatás zajlott nálatok. [Aki nem lenne tisztában az előzményekkel: a rendőrök a magyar orvosok által szétválasztott bangladesi ikerpárról készülő dokumentumfilm körüli konfliktus kapcsán szállták meg aznap Szász otthonát, a konfliktusról itt írtunk bővebben – Telex].
– Igen, és ebben megbocsáthatatlan dolgok vannak. Nem is az engem és a feleségemet ért inzultusról beszélek, nem is arról, hogy mindketten 40 fokos lázasak, covidosok voltunk. Hanem arról, hogy van egy 8 éves gyerekem, van egy 15 éves gyerekem, és azt a képet, amikor pisztollyal felmennek a két gyerekemhez a hátam mögött megbeszélni, hogy az apádnak hol vannak az eszközei, és azt a képet, amikor a kisebbik fiam az üvegajtó mögött nézi, hogy mi történik a szüleivel, azt én nem felejtem el. És nem is fogom, akarom, tudom megbocsátani – mondja, és nem kell túl érzékenynek lenni, hogy feltűnjön: az utolsó szavakra elcsuklik a hangja, a rátörő érzésekkel viaskodva fejezi be ezeket a mondatokat.

„A gyerekeimben olyan nyomot hagytak, amit nem tudok elmondani, és nem elfelejthető” – tér vissza a gyerekeire később is, ismét jól kihallható és kiérezhető feldúltsággal.

„Ahogy néztem a kisfiamat az üveg mögött, ott megfogalmazódott bennem, hogy én itt nem vagyok a helyemen, ha ez megtörténhet velem.”

Az akcióról azt mondta: „abszurd volt minden pillanata”. Azt hitte, azért mennek a rendőrök, hogy kiragasszák azt a bizonyos piros cédulát, amivel a covidosok karanténját jelezték. Majd „gyakorlatilag úgy jöttek be, hogy nem közölték velünk igazán, hogy mit keresnek”. És bár ő gyanította, és így elmondta, hogy az nincs ott, de megmondja, hol van, csak be ne jöjjenek, „ők bejöttek, nekik felhatalmazásuk volt”.

A rendőrök közül emlékszik olyanra, aki megértő és barátságos volt, összességében „végtelenül megalázó, megleckéztető és megfélemlítő volt az eljárás” – mondja, azzal zárva a gondolatmenetet: „én egy 63 éves, talpig becsületes állampolgára voltam ennek az országnak, és megvádoltak valamivel, amit nem is mondtak el. Mert nem is volt vádolás sem. Hanem valamit kerestek valamilyen bűnügyben, és ide lejöttek, és széttúrtak mindent.”

Azt gondolja, hogy a februári akció egy példastatuálás volt, „ez nem csak nekünk szólt, hanem másoknak is”, és amikor Alinda visszakérdez, hogy kinek, ezt válaszolja:
– Hát, ugye... hogy csendben kell maradni.
– Csendben kell maradni?
– Igen, azt gondolom, igen.
– De akkor most azt mondod, hogy ennek volt egy politikai indítéka a véleményed szerint?
– Hogy politikai indíték, nem is tudom, mit jelent pontosan.

A következő bő negyedórában az ominózus bangladesi ügyről mesél, kiderül az is, hogy miért tartja doktor Csókay Andrást a barátjának („ha azt akarnám nézni, ahogy akarják, hogy a világ most működjön Magyarországon, amit én nem fogadok el, hogy te másképp gondolkozol, és akkor én téged nem ölelhetlek a keblemre, és nem tudunk beszélgetni... hát hogyne tudnánk, mi nagyon közel vagyunk egymáshoz)”, és arról, hogy mi volt abban a történetben a konfliktus az ő olvasatában, és mi volt a történetben Pataki Gergelynek, a missziót szervező alapítvány alapítójának a szerepe. Ez utóbbi kapcsán arra a kérdésre, hogy Pataki tett-e az ügyben feljelentést, egy tévéműsort idézve azt mondja: amikor Patakinak egy tévéműsorban feltették a kérdést, rémülten nézett az ügyvédjére, hogy erre mit mondjon, Szász ezért is gondolja azt, hogy

„valami nem kóser ebben.”

A bangladesi iker-szétválasztásos történetről és a februári rendőrségi akcióról több mint húsz perce beszélgetnek már, amikor változik a téma, maga Szász vezeti át az egyik ügyet a másikba, amikor egy üzenetet idézve azt mondja:
– Nem kellett volna elmenni az SZFE-ről, ilyen üzenetet is kaptam.
– Ezt kitől kaptad? Érkezhet egy baráttól óvó szándékkal, érkezhet egy politikustól...
– Baráttól, aki egy politikustól.
– Egy politikus azt mondta egy barátodnak, hogy Szász Jánosnak nem kellett volna pampognia az SZFE miatt, és akkor ez az egész nem történik meg?
– Ezt a második részét nem rakta oda.

Az egyetemről azért ment el, derül ki később, mert bár először maradni akart, hogy másodéves osztályát osztályfőnök-helyettesként végigvigye, végül „úgy éreztem, hogy nincs már maradásom”. Nem azért, mert gyengének tartja magát, csak „végignéztem azt a honfoglalást, amiben a honfoglalók ugyanezeken az egyetemi helyeken tanultak, és minden nosztalgia nélkül döntötték le, taposták el ezt az egyemet”, és nem értette, hogy a „honfoglalók”, akik „katonai attakkal” foglalták el az egyetemet, hogyan érezhetnek erkölcsi alapot, hogy később itt fiatalokat tanítsanak.

Irtózatos mennyiségű etikai, morális dilemma elé kényszerítette ez a helyzet nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is. Úgy érezte, hogy ezek a fiatalok ebben a folyamatban tönkremennek, „ebben a pokoli dilemmában” összeomlottak. Amikor otthagyta az egyetemet, senki nem kereste, úgy érzi, hogy örültek az egyetem új urai annak, hogy megszabadultak tőle. Pedig Vidnyánszkyval ő beszélt is, de fölöslegesen, úgy érezte, hogy a másik oldal hiába beszél arról, hogy tárgyalni akar, nem akart tárgyalni, ő pedig úgy próbált középen állni, hogy két oldalról nyomták össze – és ekkor következett be a döntés, ahogyan ő fogalmaz:

A vasfüggöny lement a lelkemben.