Akinek rossz mondanivalója nincs, az bátran beszélhet a telefonon

1989 áprilisában a belső elhárítás arról jelentett, hogy két ellenzéki politikus, Tölgyessy Péter és Fodor Gábor mit beszélt egymással az MSZMP-vel folytatott tárgyalásokról. Az ekkor az SZDSZ-t és a Fideszt képviselő ellenzékiek többek között arról osztották meg benyomásaikat, hogy az MSZMP-nek láthatólag az Ellenzéki Kerekasztal belső ügyeiről is jó információi vannak.

Az állampárt ekkor már kétoldalú tárgyalásokat folytatott az ellenzékkel a békés átmenetről, de közben titokban továbbra is folytatódott az ellenzék intenzív megfigyelése. Tölgyessy és Fodor párbeszédét az állambiztonság is hallgatta: az erről szóló operatív jelentésen a TA jelzés szerepelt, ez a rövidítés a szakzsargonban a telefonlehallgatásra utalt.

A Magyar Népköztársaság állambiztonsága tömegesen hallgatta le állampolgárait. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) többezernyi olyan akta található, melyek jelentős részét a lehallgatott telefonbeszélgetések leiratai, összefoglalásai teszik ki. A bűnözők mellett a társadalomra különös veszélyt jelentő személyek és így a potenciális megfigyeltek közé tartoztak az „F” dossziésok is. Ők – azért „F”, mert figyelő dossziét nyitottak rájuk – voltak a politikai szempontból a rendszerre veszélyesnek bélyegzett emberek, akiknek jónak látták az állandó ellenőrzését, viselkedésük, környezetük és kapcsolataik több módon való dokumentálását.

A politikai alapú megfigyelések a demokratikus átalakulással hivatalosan a múlt részévé váltak. A minisztérium még 1989-ben megtiltotta a titkos operatív eszközök alapos gyanú nélküli használatát, az ellenzék titkos eszközökkel való megfigyelése alkotmányellenessé vált. A régi gyakorlat azonban fű alatt tovább élt. A rendszerváltás legnagyobb lehallgatási botránya, a Dunagate néven elhíresült ügy révén 1990 elején kiderült, hogy a hatalom folytatta az ellenzéki pártok megfigyelését, titkosszolgálati eszközökkel igyekszik bomlasztani őket, miközben a nyilvánosságtól félve nagyüzemben próbálják meg ledarálni a szolgálatokat kompromittáló, megfigyelésről árulkodó állambiztonsági iratokat.

A botrányba belebukott Horváth István akkori belügyminiszter, de a teljes aktanyilvánosság máig nem jött el. Már több mint harminc év telt el a rendszerváltás óta, de a korabeli állambiztonság teljes valósága még mindig el van rejtve a nyilvánosság elől, nem beszélve arról, hogy mennyire valósult meg ténylegesen a rendszerváltás utáni nemzetbiztonság működésének a civil kontrollja. A szocializmusban kiképzett titkosszolgák többsége a kilencvenes években is folytathatta a karrierjét, és politikai hátterű nemzetbiztonsági akciókra is időről időre fény derül azóta is, még ha ezeknek a közös vonása éppen az, hogy gyakorlatilag soha nem járnak érdemi jogi felelősségre vonással. Most, amikor a Pegasus-ügy kapcsán újra „magyar Watergate”-ről hallani, a lehallgatások hidegháborús történetei nem is tűnnek olyan távolinak.

Központi füles

Ami ma a Pegasus, a hetvenes években az volt az Ipoly:

a korszerűnek számító telefonlehallgatási rendszer, amivel hatékonyan lehet állambiztonsági eszközökkel nagyobb számú megfigyelt beszélgetéseit rögzíteni. Mai szemmel persze az Ipoly fedőnevű, 1975-ben bevezetett lehallgatási rendszer primitív, de azzal, hogy központosította és egyszerűsítette a fülelést, fontos szolgálatot tett a magyar állambiztonságnak.

A rendszer segítségével a legtöbb belföldi távbeszélő állomás, tartozzon magánlakáshoz, hivatalhoz vagy utcai fülkéhez, technikai értelemben központilag lehallgathatóvá vált, a lehallgatott vonalat elvileg akár közvetlenül az állambiztonság épületébe is be lehetett kapcsolni. Ez állambiztonsági szempontból előrelépés volt a korábbi lehetőségekhez képest, amikor erősebben meg kellett válogatni, hogy melyik vonalakat hallgatják le, arra is figyelve, hogy a célszemélyek semmiképpen ne szerezzenek tudomást arról, hogy más is van a vonalban.

A telefonlehallgatás az államszocializmusban is a lehető legtitkosabb művelet volt, aminél más operatív műveletekhez képest is fontosabbnak tartották a dekonspirálódás, magyarul a lebukás elkerülését. Alapvetően ez is, mint minden megfigyelés, kiegészítő eszköznek számított, elsődlegesnek ugyanis a hálózatok működését, a társadalmi kapcsolatok és ügynökök jelentéseit tartották, de a telefonok lehallgatása az állambiztonságnak több mindenre is jó lehetett: feltérképezhették a célszemély kapcsolatrendszerét, mozgását, hogy hova és mikor beszél meg találkozókat, megismerhették szokásait, szexuális irányultságát, és olyan bizalmas információkhoz juthattak, amelyek környezettanulmányhoz, beszervezéshez, felderítéshez egyaránt hasznosak lehettek. A lehallgatás szintén része volt az ügynökök ellenőrzésének. A telefon az állambiztonság számára ugyanúgy egyre lényegesebb lett, mint a társadalomnak, ahol egy ikervonalra is éveket, évtizedeket kellett várni a hiánygazdaságban.

Kéretik tudomásul venni

A telefonlehallgatások kis túlzással egyidősek a telefonálással, mindenesetre 1895-ben New Yorkban a rendőrség már ráfordult a korabeli csúcstechnikára. Nálunk előbb a katonai hírszerzés foglalkozott vele: az első világháborúban Pokorny Hermann önmagában 10 ezer szikratávíróval küldött orosz táviratot fogott el és fejtett meg, ami még a gorlicei áttörés sikeréhez is hozzájárult. Ekkoriban kezdhették a telefont civil megfigyelésre is igénybe venni. Pedig a távbeszélés őskorában Tisza Kálmán miniszterként még külön figyelmeztette a posta és távírdákat a kötelező titoktartásra, sőt 1888-ban törvénybe is iktatták, hogy a távbeszélő központokban „az üzemi okokból szükséges megfigyelést kivéve, tilos a személyzetnek a beszélgetést kihallgatni, a távbeszélőn hallott beszélgetés tartalmát mással közölni, vagy azt, hogy ki, kivel, mikor, miről beszélt, másnak elmondani”.

Az államra persze ez nem vonatkozik: Dobák Imre vonatkozó tanulmánya szerint 1924-ben a Belügyminisztérium már 80-100 telefonállomást tudott megfigyelni. A hamarosan kifejezetten erre a feladatra ráállított nyolc detektívvel a „telefoncenzúra” rendszeresen lehallgatta a teljes ellenzéki paletta mellett néhány kormánypárti képviselő telefonját is. A telefonellenőrzés tényét lényegében Bethlen István miniszterelnök is elismerte a nemzetgyűlésben:

„Ma is gyakorlatban van, azonban méltóztassék tudomásul venni, hogy sokkal liberálisabb színezetben tündöklő országokban ez szintén gyakorlatban van… mert hiszen akinek rossz mondanivalója nincs, az bátran beszélhet a telefonon.”

A „mindenhol csinálják” és a „csak az fél, akinek takargatnivalója van” két, azóta is gyakran visszatérő közkeletű érv/védekezés a titkos állami megfigyelésekkel kapcsolatban.

Gyanús külföldi kapcsolatok

A telefonellenőrzés azonban csak a 20. század második felére vált a titkos információgyűjtés igazán fontos eszközévé, addig technikailag sem volt elég hatékony a rendszer: bár 1947-re már több száz vonalat tudtak ellenőrizni, a kevésbé fontos vonalakon még sokáig gyorsírással rögzítették a beszélgetéseket. Az operatív technikát (fejlesztésében az ÁVH-nál eleinte Farkas Vladimir játszott kulcsszerepet) ekkoriban még Csehszlovákiától és Lengyelországtól próbálták beszerezni, de hamarosan ebben is a szovjet vonal lett meghatározó. Az államvédelmi szerveket 1955-re végül a saját kutatólaboratóriumban fejlesztett lehallgatóberendezésekkel látták el. Az eszközt a telefontársaság leellenőrzött munkatársai telepítették, ami után a vonal összes beszélgetését rögzíteni tudták, ezek később visszahallgathatók voltak. A beszélgetésekből – szigorúan kommentárok és értelmezés nélkül – írásos jelentések készültek, majd a hanganyagot törölték. 1956 után a lehallgatás időtartamát a belső rendelkezések szerint akár határozatlan ideig is meg lehetett hosszabbítani, a külföldi követségeket és munkatársaikat pedig eleve állandó jelleggel lehallgatták – áll Solti István a titkos információgyűjtésről írt doktori disszertációjában.

Az Ipoly rendszer hetvenes évekbeli bevezetése mellett a fő technikai előrelépést a „nemzetközi interlehallgatás” jelentette. Ez a gyanús külföldi telefonos kapcsolatok folyamatos figyelésére volt jó: szakzsargonban „előre figyelőztetésre” adtak meg külföldi kapcsolási számokat, az oda kimenő és onnan Magyarországra bejövő hívásokat pedig automatikusan rögzítették.

Telefonlehallgatásnál a lelepleződés esélye viszonylag kicsi volt, főleg a szobalehallgatás böhöm eszközeihez képest. A kisebb elemes lehallgatóknál folyamatosan cserélni kellett a telepet, az áramba kötött rádióadók és mikrofonok telepítéséhez pedig valamilyen trükkel be kellett hatolni a lakásba és ott falat bontani. A nagyobb gond a közelben lévő jelfogó volt. A szovjet szervektől eleinte asztalnyi, 35-40 kilós berendezések jöttek, aminek ráadásul az objektumhoz képest behatárolt távolságban kellett lennie.

Félelmes fejlett technika

A méret a hírszerzés számára is nehézséget okozott a komolyabb lehallgatóberendezéseknél is. Bonnban a nyolcvanas években egy bolgár kamion parkolt a Bundestag CDU-s elnökének háza előtt, a touloni francia tengeralattjáró-gyár mellett szintén bolgár kamionokat észleltek. Orbán-Schwarzkopf Balázs, az ÁBTL kutatójának tanulmánya szerint a kamionokban valószínűleg „Brumi” volt elrejtve a rakomány mögött, egy olyan nagy antennájú berendezés, amivel a környező épületek számítógépes adatforgalmát is rögzíteni tudták.

De a keleti blokk titkosszolgálatai ennél sokkal mélyebben is behatoltak a nyugati célpontokba. A diplomáciai védettséget élvező külképviseleteken szovjet lehallgatóközpontok működtek Washingtonban, New Yorkban és San Franciscóban, de Moszkvának volt halászhajónak álcázott lehallgatóflottája is az amerikai partok közelében. Az amerikai kontinens legnagyobb szovjet lehallgatóbázisa azonban Kubában volt, Havanna mellett: itt 1986-ban kétezren dolgoztak, és gyakorlatilag a fél USA telefonvonalait le tudták hallgatni.

A szocialista elhárításnak legalább ennyire kellett tartania az amerikai információszerző eszközök megjelenésétől. 1987-ben Viktor Csebrikov, a KGB vezetője a magyar belügyminisztert levélben figyelmeztette, hogy leleplezték az amerikai hírszerzés egy akcióját, amellyel egy föld alatti telefonkábelen próbáltak lehallgató berendezést telepíteni, és félő, hogy a titkos kapcsolattartási vonalakra máshol is megpróbáltak rámenni, a magyar szervek is legyenek résen.

Más esetekben attól tartottak, hogy az egyébként éppen megszerezni kívánt amerikai technológia a trójai faló, amin keresztül a CIA megpróbál behatolni a keleti blokk valamelyik országába – mondta Orbán-Schwarzkopf Balázs a Telexnek. Ekkoriban a fejlett amerikai technológiát hivatalosan elzárták a szocialista országoktól: a keleti exportot tiltó COCOM-listán szerepeltek többek között az elektronikus számítástechnikai rendszerek, az ipari folyamatok számítógépes vezérlése, a félvezetők, telekommunikációs rendszerek, a mikrohullám, a lézertechnológia és a vegyészet is. A kritikus ipari fejlesztéseket a gyakorlatban azonban kisebb mennyiségben és nagyobb költséggel, de mégiscsak be lehetett szerezni. Gyakran közvetítő vállalatok, például német fedőszervek exportálták tovább keletre a COCOM-listás termékeket, és ezt hallgatólagosan időnként az amerikai kormány is tűrte, ha az érdekei éppen úgy kívánták.

1985-ben osztrák közvetítéssel, a Kapsch cégen keresztül kötöttek titkos államközi megállapodást egy COCOM-listás amerikai digitális telefonközpont licenc megvásárlásáról. Magyar részről a BHG volt érintett az ügyben, és a telefonhiányos országban az akkor gyorsnak számító, 45 Mb/sec-nél nagyobb sebesség jól is jött volna. A digitalizációhoz ráadásul állambiztonsági érdek is kapcsolódott, hiszen a rendszer lehetővé tette a kapcsolatok ellenőrzését lehallgatás nélkül is – ekkor még újnak számított, hogy hívásnál kapásból megállapítható a hívó száma. A magyar elhárítás azonban megrettent: gyanús volt nekik, hogy az amerikaiak ideadják az exporttilalom alatt lévő modern rendszert, és a megállapodást látva attól tartottak, hogy egy behatolási kísérlet lehet a háttérben. Nagyjából ugyanez volt az aggodalom akkor is, amikor az egyik első magyarországi kereskedelmi bankként az amerikai CitiBank nyitott nálunk bankfiókot, és hozták a saját számítógépes rendszerüket. Rendben, de ki tudja, mit akarnak kivinni rajta keresztül?

Nyugat-Európában ekkor már polgári forgalomban is voltak olyan eszközök, amelyekkel közvetlen rákapcsolás nélkül számítógépeket, elektromos írógépeket, telexeket lehetett lehallgatni, sőt a monitorképet is egy-két kilométeres távolságból is fogni tudták. Hogy a konkrét esetben a magyar szolgálatok félelme megalapozott volt-e, nem tudjuk: ezeknek az aktáknak a titkosítását, hasonlóan különösen sok nyolcvanas évekbeli dossziéhoz, a rendszerváltás óta sem oldották fel, azokat a nemzetbiztonsági szervek nem tették megismerhetővé. A vonatkozó amerikai iratok sem kutathatók, igaz, náluk nem is volt olyan rendszerváltás, ami ezt különösebben indokolta volna. Hogy a felkínált telekommunikációs rendszerben volt-e beépített hírszerző hátsó ajtó, így nem tudhatjuk, ahogy ez a későbbi, külföldről vásárolt kémrendszerekkel kapcsolatban is nyitott kérdés. Az mindenesetre soha nem volt jellemző, hogy az Egyesült Államok akár a szövetségeseinek átadja a valóban legfejlettebb és legújabb kritikus technológiát. Kérdés, hogy az elismerten 45 országba eladott Pegasus esetében ez most máshogy van-e.