Politikai korrektség: ideológiai terror vagy civilizációs vívmány?

Január 6-án „Politikai korrektség: ideológiai terror vagy civilizációs vívmány?” címmel rendezett vitát a közbeszéd javítását zászlajára tűző Eötvös Csoport. Bár Barát Erzsébet nyelvész, az egyik szakértő előadó úgy fogalmazott, hogy ő éppen a címben felvetett eldöntendő kérdést szeretné átírni, illetve Pál Gábor politológus, a másik előadó is éppen attól óvott a legjobban, hogy a politikai korrektség kérdését valamilyen szélsőséges végpontok közötti választásnak éljük meg, a rendkívül érdekes vita összefoglalóját kezdjük mégis a címből kiinduló értelmezéssel!

Írásunk korántsem csak az előadók mondatait tartalmazza, viszont nem tartalmazhatja a kétórás eseményen elhangzó összes érdekes kérdést sem – akik szívesen végigkövetnék a teljes eseményt, az Eötvös Csoport FB-oldalán, illetve itt megtekinthetik az eseményt.

Civilizációs vívmány

A beszélgetés egyik fontos tanulsága az volt, hogy a politikai korrektség igenis mindenképpen civilizációs vívmány, csak ezt a kifejezést így nem kedveljük. Ám ha azzal helyettesítjük a pc-t, hogy elemi udvariasság, empátia, jófejség, valójában ugyanarról beszélünk.

Kezdjük egy remek és tanulságos párhuzammal! Évszázadok alatt megtanultuk, hogy zsebkendőt használjunk, ne az utcán végezzük el a kis és nagy dolgunkat, mosakszunk, nem vagyunk büdösek, nem rántunk kést minden apróságért, nem húzzuk a hajánál fogva végig az utcán a társunkat.

Ugyanígy verbálisan sem jó, ha „fikázunk”, mocskolódunk, beszólunk vagy agressziót követünk el, mert ezek nélkül jobb lesz együtt élni.

A jóérzésű emberek aligha szeretnének megbántani sértő, megbélyegző és általánosító kifejezésekkel más, sokszor hátrányos helyzetben levő társadalmi csoportokat. A magyar lakosság zöme, amikor híradót néz, Benjámin Netanjahu láttán nem sóhajt fel, hogy „nézd, a zsidrák!”, amikor akadálymentesítésről jön tudósítás, nem mondja azt, hogy „na, pénzt kapnak a nyomik”, a sporthírekben egy NBA-meccsnél nem úgy kommentál, hogy „egész ügyes ez a bantu”.

Legfrissebb híreinkért kattintson ide>>>

Egyfajta természetességgel használ a legtöbb ember „politikailag korrekt” nyelvezetet.

De akkor miért emlegethetünk egyáltalán a nyitókérdésben terrort, miért van rossz érzésünk azzal szemben, ami természetes is lehetne?

Amikor szóba kerül a politikai korrektség, vagy rövidítve a pc (a píszí) fogalma, valamiért szinte mindenki kicsit feszeng, idegenkedik, inkább csak ironikusan használja ezt a kifejezést, sokszor próbálja azt szélsőségesen értelmezni, kifigurázni, nevetségessé tenni.

• Van, aki valóban empatikus mások érzékenysége, problémái iránt, de szerinte a pc-beszéd triviális, kár róla beszélni.
• Más, például baloldali politikai megfontolásból „pótcselekvésnek” tartja azt. E vélemény szerint akárhogy hívjuk a fekete amerikaiakat, ha a rendőr gyakrabban használ velük szemben fegyvert, akkor a valódi problémát nem kezeli a nyelvészkedés. Nem az a fontos, hogy miként beszélünk a szegényekről, hanem az, hogy el tudunk-e indítani egy gazdasági újraelosztást a szegények, a kirekesztettek javára.
• Akad, aki teoretikus liberális, és tényleg zavarja a szólásszabadság korlátozása, a nyelvi tabusítás, a cenzúrajelleg.
• És persze sokan azért kezdik ki a pc-t, mert valójában gyűlölködni szeretnének, de mivel ezt nyíltan nem merik megtenni, inkább próbálják nevetségessé tenni a píszíséget, például azzal, hogy a korábban korrektnek javasolt kifejezéseket ironikusan használnak („kisebbségi”, „etnikum”).
• Szintén gyakori, hogy a szélsőséges túlkapásokkal azonosítják a politikai korrektséget. Amikor azon szörnyülködünk, hogy a hollandok „Fekete Péter” helyett bevezetik a „Kéményes Péter” kifejezést, vagy amikor egy brit egyetemi diákszervezet nem hajlandó elítélni azt, ahogyan az Iszlám Állam lemészárolja a civileket, nehogy megsértse az iskola szunnita diákjait, akkor nem a „pc-séget” tesszük margóra, hanem csak egyedi történeteket, értelmezéseket emelünk ki. De a szélsőérték általánosítása hiba, hiszen minden közösségben van ostoba, agresszív, deviáns vagy más okból kellemetlen tag, történet, ha ezt kivetítjük az egész ügyre, népre, közösségre, az igazságtalan ellenségképzés.

Sportos példák

A bevezető gondolatok után, térjünk rá az eseményre! Tóth István György házigazda három tavalyi, igen vitatott sportpéldával „melegített be”.

Greg Clarke brit futballvezető coloured playersről (színes játékosokról) beszélt, Edinson Cavani uruguayi focista „negrito”-nak szólított egy neki gratuláló szurkolót, Sebastian Colţescu román futballbíró pedig „negrunak” (románul feketének) titulált egy kameruni másodedzőt.

Bármelyikük rasszista volt, vagy csak elvétették a politikailag korrekt egyenbeszéd legfrissebb követelményeit? Mindegyikük megbűnhődött meggondolatlansága miatt, sokak szemében meg is szégyenültek. A történetekben közös, hogy értelmezhetőek a politikai korrektség túlkapásainak is, de az talán pozitívum, hogy tematizáltak, vitát indítottak.

Egy történetet, a román bírósat mutassuk be részletesebben is, mert azzal rögtön világossá válik, hogy milyen összetett egy-egy pc-séggel kapcsolatos helyzet!

2020. december 8-án a francia Paris Saint Germain és a török Basaksehir Bajnokok Ligája-focimérkőzésén a török csapat franciául jól beszélő, kameruni másodedzője, Pierre Webo a partvonalról szidalmazta a neki háttal álló román játékvezetőt. A bíró piros lapot akart felmutatni a magáról megfeledkező szitkozódónak, ezért románul megkérdezte a pálya szélén álló segítőjét, Sebastian Colţescut, hogy ki kiabált. Mire Colţescu azt válaszolta:

„Ăla negru” (az a fekete), és Pierre Webóra mutogatott.

A játékvezető kiállította Webót, aki a negru szó hallatán vélhetően sértést, megbélyegzést érzett (a negró, negritó valóban sértően hangzik több latin nyelvben is), felháborodásához a francia csapat labdarúgói is csatlakoztak. A román bírók hiába érveltek azzal, hogy a használt kifejezés mindössze annyit tesz románul, hogy „fekete”, a focisták levonultak, nem folytatták a játékot.

Pró és kontra

Az eset videón is látható volt, és igencsak megosztotta a közvéleményt.

Nézzük először azt, hogy miért támadták a bírót!

A legtisztábban Demba Ba, a törökök szenegáli focistája fogalmazta meg kifogásait. A videón jól hallhatóan magyarázza a bíróknak: „Figyelj rám! Miért mondod azt, hogy a fekete fickó, miért nem úgy mondod, hogy az a fickó?”

Mások azzal érveltek, hogy egy nemzetközi meccsen illik angolul kommunikálni, azt többen értik, ezzel elkerülhette volna a két bíró a felháborodást.

Többen kifejtették, hogy indokolatlan volt a bőrszín emlegetése, lehetett volna valami másra rámutatni, mezszámra, ruházatra, és így azonosítani a „tettest”, ráadásul három fekete is ült a török kispadon, így nem is volt pontos a bőrszínalapú meghatározás.

Voltak persze olyanok is, akik megvédték a bírót. Szerintük:

A román bíró szóhasználata nem volt szerencsés, de nem is volt rasszista. A franciára hasonlító, de azért attól eltérő román nyelv fokozta a bajt. Ha a bírói négyes magyar lett volna, senki nem érti, és senki nem akad fenn a „fekete” szó hallatán. E vélemény szerint tényleg jobb mezszámmal, névvel azonosítani az elkövetőt, de a kispadon mindenki nyakig bevackolva, ugyanolyan kabátban üldögélt, az edzői gárda esetében nem működtek volna ezek az azonosítók.

A „fekete” szó ingerült ismételgetése nem volt elegáns, de románul a negru nem bántó, ráadásul az afroamerikaiakkal szembeni egyenlő bánásmódért harcoló ismert mozgalom maga is a „black lives matter”, vagyis „a fekete életek számítanak” nevet adta magának, akkor most ezért miért kellett kikezdeni a játékvezetőt?

Próbáljunk meg beszélni róla!

Eddig a mintatörténet, nem is vitás, nehéz eset. Az est első előadója, Pál Gábor politológus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója szerint a politikai korrektségről általában sem könnyű beszélni.

Egyrészt a távolság miatt, a kifejezés ugyanis „messziről jött”, eredetét és jellegét tekintve sajátosan amerikai, nálunk olykor hiányozhat a kontextus, nem biztos, hogy a fordítások után ugyanúgy érezzük a hangulatokat.

Másrészt a probléma összetett, bonyolult, nem könnyű lehatárolni. Mi, magyarok főleg nyelvhasználatot értünk alatta, de a kifejezés többértelmű, és az ezzel lefedni kívánt jelenségkörök igen szerteágazóak. Az amerikai kontextusban például fontos összetevőnek számít a pozitív diszkrimináció, a történelem és az irodalom utólagos átalakítása, az elmúlt hónapokban is hangos szobordöntögetési kényszer.

Harmadrészt a politikai korrektség hamar átpolitizálttá válhat, mert a különböző értelmezések és definíciók jellemző politikai álláspontokat tükröznek.

Fussunk neki!

Magyarországon az Egyesült Államokkal szemben nem olyan mélyen gyökerezik a szólás szabadsága, nem olyan erős a társadalmi kontroll, és persze Trianon után sokkal homogénebb a lakosság is. Nemcsak az Egyesült Államokban, de Kanadában vagy Ausztráliában is jobban értik a politikai korrektséget, nálunk olykor kicsit találgatóssá válik ez a vita. A politológus szerint mindent összevetve

• némi óvatossággal,
• kellő alapossággal,
• (ön)reflexivitással

érdemes foglalkozni a kérdéssel.

Mi ez a fogalom?

A politikai korrektség jellemzője, hogy mindig csak ott értelmezhető, ahol felmerül az ellentettje. A fogalom első, szűkebb értelmezési szintje szerint a pc a különböző társadalmi csoportokkal kapcsolatos kirekesztő, sértő, megalázó, megfélemlítő, uszító kifejezések („gyűlöletbeszédek”) ellentéte, semlegesítése. Vagyis ezen értelmezés szerint az a politikailag korrekt, ami nem gyűlöletbeszéd.

Van azonban egy ennél szélesebb megfogalmazás is, amely szerint a pc-ség célja ennél több, a címkéző, az általánosító, a sablonos, a társadalmi előítéleteket kifejező (negatív) sztereotípiákat alkalmazó beszéd kerülése, különösen a rasszista és szexista logikát alkalmazó megnyilvánulásoktól való tartózkodás.

Amit helyette javasol az az óvatos, semleges, negatív konnotációktól mentes, inkluzív megnevezések alkalmazása.

A beszédmód

Ahogy Pál Gábor mondja, a nyelv nemcsak leírja, hanem konstruálja is a valóságot, megalkotja a személyek és csoportok identitását. Morális elv, hogy a méltánytalanságtól, a sértéstől, a bántástól, a megalázástól tartózkodjunk, tettekben és beszédben is.

Ez közben egy politikai elv is, a hátrányos megkülönböztetéstől, elnyomástól és erőszaktól mentes, egyenlő(bb) közéleti viszonyok megteremtése; a különösen „sérülékeny”, hátrányos helyzetű, gyenge érdekérvényesítési képességekkel rendelkező, önvédelemre képtelen csoportok esetében.

Mi, magyarok főleg etnikumokkal kapcsolatban értelmezzük a kifejezést, nem annyira értjük bele azt, ahogyan a szegényekről, az idősekről, a fogyatékkal élőkről beszélünk. Egy példával: a hazai közbeszédben a menekült, a „migráns” nem annyira szegény emberként, hanem más származású emberként jelenik meg.

Az angol „ageism” és „ableism” kifejezéseknek nincs is magyar megfelelőjük (a ‚jóléti sovinizmus’ elnevezés mintájára fiatalságsovinizmus, épségsovinizmus kreálható, de ezek nem bevett fogalmak, alig van rájuk Google-találat).

Felmerülhet persze a kérdés az előbbi fogalomhasználat mentén, hogy a koralapú kirekesztés csak az idősek ellen irányulhat-e. Pál Gábor szerint történelmileg volt olyan időszak, hogy a „zöldfülű, taknyos, tejfelesszájú” volt a megbélyegzett, ő jutott nehezen pozícióba, a fiatalokat hitelteleníthette a közbeszéd, de ma a közösségi média és a szépségipar korában fiatalságkultusz van napirenden. „Szavazzon már a 16 éves is, de ne szavazzanak a nyuggerek, mert ők nem dolgoznak” – merül fel.

Terror?

Miért éli meg sok ember valami negatívumként, ideológiai terrornak a politikai korrektséget? – teszi fel a kérdést Pál Gábor.

Akkor értelmezzük annak, ha a túlhajtásokra redukáljuk a jelenséget, mintha valami hóbort elfoglalná, cenzúrázná a világot. Ez a retorikai fogás jellemző a politikában, bármilyen közösségben van szélsőség, deviancia, agresszió, de avval azonosítani, homogenizálni a csoportot, csak egy bevett ellenségképző technológia.

Aki ezt teszi, ő terrornak élheti meg a pc-ség követelményét, mert az ebben a kontextusban elhallgattatás, kitaszítás, feketelistázás, tabusítás, nyilvános megkövezés, de nem ez a fogalom lényege.

Norbert Elias

És itt érkezünk el a bevezetőben már idézett gondolatmenethez. Norbert Elias német társadalomtudós a civilizálódás folyamatáról írt közel százéves munkája nagyon megelőzte a korát.

Elmélete szerint a civilizálódás folyamata a középkortól, a XX. századig folyamatosan zajlott, teljesen átírta az emberi együttélés, az egyéni viselkedés és társadalmi-politikai szerveződés szabályait. Hirtelen már nem volt dicsőség, ha a lovagok egymásra rontottak, ciki lett a nyilvános kivégzés, az államok monopolizálták az erőszakot, az egyén szintjén pedig megbüntették azt. A növekvő népesség, a fokozódó munkamegosztás, a szorosabb kommunikációs kapcsolatok, az erősödő kölcsönös egymásra utaltság ugyanis ezt kívánta meg.

Rájöttünk, hogy akkor tudunk együtt élni, ha mosdunk, zsebkendőt használunk, ha privát a vécéhasználatunk.

A politikai korrektségben már nemcsak a fizikai agresszióról mondtunk le, de a verbális frusztrálásról is. Sem ököllel, sem szavakkal nem ütjük-verjük már egymást. Már nem csak a koszos test, de a mocskos beszéd sem oké. Egyszerre vágytunk a tisztább és higiénikusabb életre, de a tisztább és higiénikusabb beszédre is. Ahogy a betegségeket nem szeretnénk terjeszteni, úgy a káros gondolatokat sem.

Elias erről így fogalmazott:

„A probléma lényege, hogyan tudják az emberek elemi, animális szükségleteiket az együttélés során úgy kielégíteni, hogy e szükségletek kielégítése során ne pusztítsák el, ne frusztrálják, ne alázzák meg egymást, és semmilyen módon ne okozzanak kárt egymásnak, tehát hogy az egyes ember vagy csoport elemi igényeinek kielégítése ne egy másik ember vagy csoport hátrányára történjen.”

A hazai politikában

Barát Erzsébet szerint a nyelv nem csupán beszámol a politikai korrektség küzdelméről, hanem magának a küzdelemnek az alkotóeleme is. Az előadó felidézte, hogy Magyarországon 2010-től erősödött fel a vita a politikai korrektségről. Orbán Viktor egymást követő évekből származó idézeteiből az is kiderül, hogy a miniszterelnök gyakran mint valami legyőzendő ellenségről, ránk erőltetett idegen huncutságként beszél a politikai korrektségről.

A következő négy idézet megmutatja a bevett értelmezési keretet, miközben nyolc évet ível át.

• „Mi azonban lemondunk arról az erőről, ami abból a tényből fakad, hogy ez a keresztény kultúra világa. A politikai korrektség fenntartása érdekében egyáltalán nem is beszélünk már azokról a dolgokról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy meghatározó civilizáció maradjunk”. (2012)
• „Vagyis egy átmeneti visszaeséssel van-e dolgunk, vagy pedig egy olyan világgazdasági, világpolitikai és világhatalmi átrendeződéssel van dolgunk, amely hosszabb távon is folyamatosan hanyatló pályán tartja Európát? Erről a kérdésről ilyen nyíltan nem szokás beszélni, mert valamilyen módon a politikai korrektség olyan mértékig elharapódzott, hogy a kérdések értelmes föltevése is nehézzé vált.” (2013)
• „Be kell mondanunk, meg kell vallanunk, egyenesen ki kell mondanunk, hogy a politikai korrektség, ami a régi politikai világot meghatározta, valójában egy olyan taburendszer, amely megfoszt bennünket az őszinte, innovatív gondolkodás lehetőségétől és az őszinte beszéd lehetőségétől is.” (2014)
• „Magyarország jócskán felértékelődött, hírünk, ismertségünk és befolyásunk nagyobb, mint azt az ország mérete vagy a gazdasági súlyunk indokolná. Minek is köszönhetjük ezt? Elsősorban annak, hogy a Fidesz és a KDNP Magyarországon nyolc éve szünetelteti a politikai korrektséget. Süllyesztőbe került az euro-blabla, a liberális szépelgés, a korrekt semmit mondás.” (2018)

A fekete amerikaiak

Barát Erzsébet felidézte, hogy például a világszerte talán legjobban ismert nyelvi változás, vagyis az, hogy a feketét hogyan nevezik az Egyesült Államokban miként változott a negro, black, african-american kifejezések mentén, de még a legújabb elfogadott kifejezés is vita tárgya.

Az african american, a latino american, az asian american kifejezésekben pozitívum, hogy elismerést nyer az „amerikaiság”, de a viszonyítási pont, a jelző nélküli amerikai továbbra is az európai származású, a fehér amerikai maradt, egyfajta relatív előnye továbbra is az európai amerikainak rögzült.

Stigmatizált szavak

A politikai korrektség ráadásul egy finom játék, amely mindig a kontextus, a közlő személy ismeretében értelmezhető. Lehetünk kirekesztők úgy is, ha nem használjuk a stigmatizáló kifejezéseket, de lehetünk nem kirekesztők azokat használva is, szó szerinti idézettel, iróniával, ma már túlhaladott kifejezésekkel.

Aki azt mondja, hogy „búzavirág”, lehet homofób, de az is lehet, hogy a homofóbiát határozottan elítélő, azt kigúnyoló ember, aki az első közlőt parodizálva idézi a kifejezést.

A „néger” ma biztosan stigmatizáltabb kifejezés, mint az „etnikum”. De azért nem kell kidobnunk azokat a szépirodalmi műveket, ahol még teljes természetességgel használta az író a néger kifejezést. Vagy nem kell rasszistának gondolni azt a 70 éves nagymamát, aki ezt a szót szokta meg, és lelkesen felkiált, hogy „milyen jó, hogy Ferenc pápa megint néger bíborosokat nevezett ki”.

Érezzük, hogy a nagyi nem haladt ugyan a korral, de biztosan kevesebb rasszizmust észlelünk, mintha valaki azt mondaná, hogy „Borsodban sötétedés után már nem engedem ki az utcára a gyerekeimet, mert akkor már az etnikum az úr”. Pedig utóbbi nem használt üldözendő kifejezést.

Vagy egy másik példával,

Hegedűs Lórándot 2001-ben be is perelték, amikor a következőket írta:

„De még ezt is kivédte volna a keresztyén magyar állam, ha nem jön a kiegyezéses önfeladás következtében a galíciai jöttmentek hada, kik megtestesült óemberként rágták és rágják szét a romjaiban, a hősök csontjain mégis, csak azért is, mindig, újra meg újra feltámadásra képes hont.”

A feljelentésre, nyomozást megszüntető, felmentő határozat érkezett, mert az indokolás szerint a lelkész szövegében nem voltak gyűlöletbeszéd-kifejezések. Vagyis, ha kicsit kikarikírozzuk ezt a végzést, ha ezt a szöveget az olvasó antiszemita szövegként értelmezte, akkor benne van a hiba, „rossz az, aki rosszra gondol”.

PC-hibák

Azt természetesen korlátoltság lenne tagadni, hogy van, amikor a pc-ség, akár jó szándékból is, de furcsa eredményekhez vezet, de még az ilyen torz helyzeteknek is lehet pozitív hozadéka.

Amikor a sportriporterek körében bejött az afroamerikai szó használata, akkor angol, de még afrikai sportolókra is lelkesen használták ezt a kifejezést.

Máskor rosszindulatú emberek visszaélnek, idézőjelbe teszik a politikailag korrektnek tartott kifejezéseket, és azoknak adnak ironikus használatot, de azért így is lehet haszna, ha kikopnak különösen bántó kifejezések.

Olykor nem elvárható, hogy egy amúgy nem rossz szándékú mesélő életidegen kifejezéssel meséljen el egy történetet: „Toltam az ikerbabakocsit, és a szűk járdán pont akkor szembejött velem egy tolókocsis” – mondjuk, és nem úgy fogalmazunk, hogy „Toltam az ikerbabakocsit, és a szűk járdán szembejött egy tolókocsit használó ember.”

Sok kifejezésnél a legtöbb ember nem is érzi a különbséget, túlzott elvárás lehet a nem rosszindulatú szóhasználatok kiirtása. Vélhetően túl sokan nem tudják a süket, a siketnéma és a siket kifejezéseket skálázni, de az sem egyértelmű, hogy a fogyatékos, a fogyatékkal élő és a fogyatékossággal élő közül melyik cseng jobban, vagy rosszabbul.

Barát Erzsébet példájában azt a hetvenes évekbeli brit esetet is felidézte, amikor a Mr.-ként aposztrofált urak mintájára a nők is a Ms. politikailag korrektebb, vagyis a családi állapotot nem részletező megjelölést javasolták. Látszólag felesleges volt az erőfeszítés, az attitűd nem változott meg, a Ms. kifejezést őszintétlennek tartotta a közvélemény, nem terjedt el igazán, de még ennek az akciónak is volt értelme, az ugyanis lelepleződött, hogy a Miss és a Mrs. kifejezés tényleg nem értéksemleges.

Máskor pedig mintha éppen azzal hibáznánk, hogy szitokszóvá teszünk, démonizálunk kifejezéseket, Magyarországon például a cigány és a zsidó kifejezések tabusító, óvatoskodó kerülésével. A kereskedelmi tévék délutáni talk show-jainak egyikében láttam egyszer például egy erősen elfajuló vitát. A vitatkozó pár egymáshoz vágott válogatott szidalmait minden korlátozás nélkül hallgathattuk, de amikor a nő azt mondta, hogy „akkor fogsz visszajönni hozzám, amikor cigánygyerekek potyognak az égből”, a tévé a „cigány” szót kisípolta.