Miért hajolnak meg önként Orbánnak?

2020. november 27. – 16:33

frissítve

Miért hajolnak meg önként Orbánnak?
Orbán Viktor érkezik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Rendészettudományi Karának és Katasztrófavédelmi Intézetének tisztavatási ünnepségére a budavári Kapisztrán téren 2020. június 27-én. – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Alkotmányos monarchiában az uralkodó is köteles betartani az ország törvényeit, köztársaságban az ellenkezője elvileg fel sem merülhet. Ezért ha a vezért rajtakapják, hogy nem is nagyon titkolva aranyakat dugdos rokonai, barátai és üzletfelei zsebébe, piramist építtet a hátsókertbe, látványosan fittyet hány a másokra kötelező alapszabályokra, azt gondolják, a leleplezett zsarnok hamar bukni fog. A gyakorlat azonban ennek sokszor az ellenkezőjét mutatja, a politikai vezető kikacsintva mintha még kérkedne is vele, hogy megteheti azt, amit más soha nem engedhetne meg magának. Vajon megette józan eszét a hatalmi gőg? Vagy lehet észszerű is a kérkedés? És hogy érdemes reagálniuk az alattvalóknak, mikor hasznos a hangos diktátorozás?

Az alkalmazkodás, kollaboráció, meghúzódás és a harcias ellenállás magatartásmintáiból sok tapasztalat gyűlt össze Magyarországon a Bach-rendszertől a nyilas uralmon át a kommunizmusig. A közbeszéd színvonalának javítását célul tűző Eötvös Csoport (meghatározó alakjai között több, a kormányoldaltól eltávolodó mérsékelt, konzervatív-liberális értelmiségivel) szerdai vitája, az „Erkölcsi dilemmák autokráciákban” nem a történeti példákat vette sorra, hanem filozófiai és főként racionális döntéselméleti szempontból vizsgálta a zsarnokságot, illetve azt, hogy mit lehet és mit érdemes tennie az egyes embernek, ha nem akar örökké alattvaló maradni.

Nem egyszerű, hiszen egyénileg behatárolt a mozgásterünk, ugrálni ritkán éri meg, és könnyen lehet, hogy társadalmi értelemben még eredménytelen is: a magányos hős mártírrá válhat, de a rendszer attól még marad. A hallgatás viszont biztosan hozzájárul a hatalom fennmaradásához. „Az autokráciákat a demokráciáktól az különbözteti meg, hogy a hatalommal szembeni fellépés súlyos veszélyekkel járhat. Autokráciákban a szabályok csupán a közemberekre és nem a hatalomra érvényesek. A politikai részvétel kockázatos, a félelem a rendszer szerves tartozéka. Ilyen rendszerekben mindenki számára folyamatos dilemmát jelent az, hogyan viszonyuljon a hatalomhoz” – mondta felvezetőjében Győrffy Dóra, a Corvinus és a Pázmány politológus docense.

Ez reális helyzetleírás lehet, de érdemes lehet vigyázni vele: minél többet mondogatjuk, hogy az emberek félelemben élnek, hogy a hatalommal szembemenni veszélyes, annál erősebb lesz a félelem, jellemzőbb a meghunyászkodás.

A diktatúrát kiáltó politikai diagnózisok könnyen önbeteljesítő jóslattá válhatnak.

Ez az egyik kulcsmondata Janky Bélának, aki most az Eötvös Csoport főelőadója volt. Janky szociológus, a BME docense, de a magyar szociológia főáramán kívül, a racionális döntéselmélet felől közelíti meg a társadalmi kérdéseket, például a morális viselkedés gyökereit, a közvélemény manipulálását, vagy a politikai polarizációt. Bár ezekre jó néhány magyar példát lehetne hozni, itt ő ezekkel visszafogottan élt. Előadása azonban félig kimondatlanul is az Orbán-rendszer játékelméleti magyarázatát adta: azt, hogy mitől működik, és adott esetben mivel lenne megtörhető a NER tekintélyelvű mintázata.

>>>Legfrissebb híreinket itt olvashatja>>>

A császár régi-új ruhája

Megelőlegezve: ehhez nem feltétlenül magányos hősökre, magukat fáklyaként elégető mártírokra van szükség, hanem racionális cselekvőkre, akik nem fogadják el maguk is a rendszer magáról sugárzott mítoszát. De jöjjön a mese.

„Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson. Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: Most éppen az ország dolgairól tanácskozik – erről a császárról mást se mondtak: Most éppen öltözködik.”

A császár új ruhája egyik jelenete egy 1915-ös illusztráción – Forrás: Heritage Art / Heritage Images / Getty Images

A császár új ruháját, és főleg a király meztelenségét világgá kiáltó kisfiú történetét régóta szeretik idézni a politikai tanmesékben, mint a hatalom leleplezését. És a kollektív önbecsapásét, illetve annak a színlelését. Hiszen a császárról az alattvalói addig sem hitték el igazából, hogy fel van öltözve, amíg úgy tettek, sőt az is lehet, hogy az emberek egymásról sem hitték el, hogy a többiek részesei az illúziónak. Mégis így viselkedtek, mert „nem kell hinni benne, hogy tényleg van ruhája, de azt el kell hinni, hogy mások is eszerint fognak viselkedni. Ha már nem hiszik, a rendszer pillanatok alatt össze tud omlani” – foglalta össze Janky Béla Andersen alapján a tekintélyelvű rendszerek játékelméleti jellegét, amiben egyszerre van benne ezeknek a rezsimeknek az ereje és a bizonytalansága.

„A diktatúrában a hierarchia egy egyszerű mítosz, de ha az emberek hisznek benne, vagy úgy viselkednek, mintha hinnének, akkor valósággá teszik.”

A hatalmi struktúra eszerint alapvetően nem objektív módon, hanem mentálisan, az emberek fejében létezik, egy közös hittel arról, hogy mások hisznek a hatalom erejében. Harari, az állítólag Orbán Viktor által is kedvelt izraeli filozófus és világmagyarázó szerint a társadalom mítoszoktól függ – egy rendszer fennmaradása például a politikai hatalom és a kollektív engedelmeskedés mítoszától.

Mutasd meg nékem a te dicsőségedet

Ezért lehet, hogy autokráciában a vezetők az erejüket nagyobbnak próbálják mutatni a valóságosnál, hiszen ezzel tarthatják fenn a mítoszt, mely létszükségletük: hatalmuk addig tart, amíg az emberek hisznek a hatalmukban. Pontosabban hajlandóak eljátszani, hogy hisznek benne, mert túl költségesnek látszik kilépni a színjátékból.

„A hatalmi szimbólumok nem pusztán a zsarnokok játékszerei, hanem manipulációs eszközök” – mondta Janky, a piramisépítéseket hozva példának, melyek egyik funkciója esetleg maga a hatalmas engedelmeskedési rendszer működtetése, és ezáltal annak kinyilvánítása lehetett. Ugyanerre lehetnek jók az olyan monomániás, látszólag teljesen értelmetlen politikai projektek, mint Ceaușescu idején a grandiózus bukaresti Kultúrpalota felhúzása, mely (észak-koreai mintára) azt mutatta, hogy a rendszer stabil, és a vezető mindent megtehet.

„Tegyük fel, hogy létezne egy olyan ország, ahol egy vezető azzal kérkedne, hogy ő nagyon szereti a focit, és a falusi háza mellé építene egy akkora stadiont, amibe több ember fér, mint amekkora az egész falu. Ez ugyan nem egy demokratikus jelzés, de racionális: azt láttatja, hogy ezt is megteheti, keresztül tudja nyomni a saját pártján, a hatalmi gépezeten, és így tovább”

- hozott egy közelebbi példát előadásában Janky.

Egy másik, az előadásban nem említett eset Orbán Viktor emlékezetes humorizálása Patyi Andrással, a Nemzeti Választási Bizottság elnökével, amin a kormányfő „bírság-bajnoknak” titulálva alázza a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektorát, amiért 2018-ban megbüntették a Fideszt az óvodai kampányolásokért.

A felvételnek nem is a tartalma volt érdekes (bár a formális-informális kavarodás, az erőviszonyokat kifejező gesztusok elég sokatmondóak), hanem hogy ezt kitették Orbán Facebook-oldalára, vagyis a kormányfő politikai kommunikációjának részévé tették a jelképesen kiosztott kokit.

Tudatos sallerek

Ennyiben a hatalom kinyilvánítása politikailag racionális taktika lehet a tekintélyelvű vezető részéről. A római diadalívek, a tüntetések számháborúja, vagy csak önmagában az engedelmeskedés felmutatása egyértelmű haszonnal kecsegtet, megerősítheti a mítoszt, hogy a hatalom kikezdhetetlen, az önalávetésnek nincs társadalmi léptékben alternatívája.

Ennek volt sokkoló történelmi példája az ‘56-os forradalom leverése utáni első május elseje, ahol még a rezsim tagjait is meglepte, hogy hány százezren mentek ki az emberek integetni az új hatalomnak, jelezve, hogy itt tömegek állnak készen a kompromisszumkötésre – a megtorlást ezután a rendszer gyorsan fel is pörgette. Ha az „erkölcstelen erkölcs” érvényesül, az értelmetlen engedelmesség válhat kizárólagos erénnyé – szélsőségesebb, de bizonyos elemeiben hasonló jelenség a Sorstalanságban nagyon erősen megrajzolt kép az Auschwitzban a halált szabályos sorban állva várókról.

A politikai szociológia egyik alapkérdése a lent lévők, a rendszertől legfeljebb csak szimbolikus pótlékokat kapó kisemmizettek önkéntes engedelmessége, ami Magyarországon is tetten érhető: éppen a legszegényebb településeken, ahol a legnagyobb elégedetlenséget lehetne várni, különösen erős a kormánypárt. Az egymáshoz igazodó, mások várható cselekvésével kalkuláló emberek feltételezéséből kiinduló játékelmélet ezt a kölcsönös hitből próbálja megmagyarázni: mindenki azért engedelmeskedik, mert elhiszi, hogy mások is engedelmeskedni fognak. Mindenki úgy viselkedik, mintha lenne a császárnak ruhája.

„Magyarországon jól látszik, hogy sok intézmény akkor is próbál megfelelni a hatalom elvárásainak, amikor nem kellene, akkor is, ha a hatalmat nem is érdekli különösebben, hogy mi történik ott”

- mondta előadása után a Telex kérdésére a szociológus, a választási bizottságot, a médiahatóságot és a számvevőszéket hozva példaként. „Egyetemeken is lehetett látni, hogy rektorok és dékánok is elkezdenek becsicskulni ott is, ahová talán el sem ér a hatalom keze” – emlékeztet. Szerinte az, hogy beadják a derekukat, sokszor abból a hamis optikából fakad, hogy a valóságosnál is erősebbnek látják a hatalmat.

Hisztérikus önsallerek

„A zsarnoknak mindig érdeke a saját hatalmát kicsit nagyobbnak mutatni, mint amekkora az valójában. Ha egy autokrata vezető azt kiabálja, hogy én autokrata vezető vagyok, és mi ezt felerősítjük azzal, hogy kiabálunk, hogy ez egy autokrata vezető, akkor csak hozzájárulunk a rendszerhez.”

Orbán Viktor a 2018-as miniszterelnöki eskütétele után fogalmazta meg nyilvánosan, hogy 2030-ig szeretné vezetni az országot – a jelzés szólhat azoknak is, akik alternatívát keresnének, hogy nem érdemes megkockáztatniuk az engedetlenséget; a hatalom tartós és stabil. De paradox módon az ellenzék Orbán-fóbiája is erősítheti a rendszert – hangsúlyozza a kutató: azzal, hogy folyamatosan diktátort kiáltanak, hozzájárulhatnak a leválthatatlanság és az „úgyis mindenki engedelmeskedik” mítoszához. „Ennek betonozó hatása van, kisvállalkozóktól a közigazgatásig nagyon sokan függnek az államtól, amit erősít az Orbántól való félelem. Ha mindig csak azt mondják, hogy itt nagy diktatúra van, attól nem merik jobban kirakni az ellenzéki újságot a pultra, vagy meghívni Alföldi Róbertet a helyi művelődési házba. Ha diktatúra van, akkor ahhoz ugye alkalmazkodni kell.”

A racionális számításoktól független folyamatos diktátorozás Janky szerint nem egy politikai cél elérésére jó, hanem a diktátorozók egyéni érdeke: a látványos tiltakozások hozhatnak ugyan népszerűséget például ellenzéki értelmiségi körökben, de „ha ez kimerül egy önfeláldozó élcsapat lázadásperformanszában, akkor az csak az ő státuszukat erősíti” – minél erősebb diktatúrát tudnak felmutatni, annál inkább. Így előfordulhat, hogy a tiltakozók valójában nem is érdekeltek egy autoriter rendszer megdöntésében.

Zsarnokra süketek

Ha a látványos lázadásnak nincs társadalmi esélye a sikerre, mert nem fogják elegendő számban követni, akkor – hangsúlyozza a játékelméleti kutató – sokkal racionálisabban járunk el, „ha úgy viselkedünk, mint az ember, aki a maffiózó fenyegetőzésére süketnek tetteti magát.”

Hogy ezt hogy kell csinálni? Janky a rendszerváltás előtti ellenzék, Lech Walesa és a lengyel Szolidaritás taktikáját hozza fel, akik tudatosították, hogy úgysem lehet mindenki mellé rendőrt állítani, nem kell beszarni. A diktatúra ellenére ragaszkodtak a gyakorlatban nem létező állampolgári jogaikhoz, úgy tettek, mintha azok valóságosak lennének. A lengyel ellenzék taktikáját importálta a kisebb hatókörű magyar demokratikus ellenzék és a korai Fidesz is (Orbán Viktor a szakdolgozatát éppen a lengyel ellenzéki mozgalmakból írta). Ez a „tegyünk úgy, mintha demokratikus szabályok szerint működne a társadalmunk” taktikája: bár a vezető azt jelzi, hogy a szabályok felett áll, ha az alattvalók erről nem tesznek tudomást, talán fenn tudják tartani a demokratikus rendet.

A hatalom nem a tényleges erőn vagy az egyéni félelmen alapul, hanem a hatalom mítoszának az erején. Ez azonban törékeny egyensúly: ha megtörik a hit abban, hogy mások hisznek a többiek engedelmeskedésében, a rendszer váratlan krízisbe kerülhet – mondja Janky.

„XX. századi fordulatok is mutatják, hogy kártyavárként omolhatnak össze rendszerek, mert pillanatok alatt olvadhat el ez a hit, ha megszakad az engedelmességi láncolat. Időnként egyetlen láncszem kiesése is elég.”

Az értelmes ellenállásra Janky a közelmúltból a Telex példáját, a médianyomásnak való engedés helyett a felállást hozza, valamint az SZFE-t – ezek a látványosabb esetek szerinte másoknak is megmutatták, hogy lehet alternatívája a hallgatásnak. Ha közhírré teszik, hogy a hatalom erőfitogtatásai hiteltelen jelzések, akkor van esély rá, hogy egyre kevesebb ember hiszi el, hogy a hatalom kikezdhetetlen – hangsúlyozza. „Így önbeteljesítő jóslatként lehet megtörni az autokrata rendszerek hatalmát.”

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!