Csizmadia Ervin: Nem elég, hogy az ellenzék együtt indul a választáson

2020. december 27. – 12:58

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Magyarországon szinte mindig egy párt jut kormányra, és az jellemzően hosszú évtizedeken át irányítani tudja az országot – írja Facebook-oldalán Csizmadia Ervin politológus, Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója. Emiatt szerinte a mostani ellenzéknek, ha hatalomra kerül, nagypárti imázst kell sugároznia, egyébként nem fog tudni sokáig kormányozni.

Kétrészes írásban tekinti át az ellenzéki pártok közös indulásával kialakult belpolitikai helyzetet Csizmadia Ervin a Facebook-oldalán. Az elsőben azzal foglalkozott, hogy milyen körülmények vezettek a 2022-es választásra létrejött ellenzéki együttműködéshez – elsősorban az, hogy sok év útkeresése után nyilvánvaló lett: az egyetlen pártba tömörülésre az ellenzék nincs felkészülve –, míg a most vasárnap publikált másodikban arról ír, hogy milyen is a kormánypárti oldal karakterisztikája.

Legfrissebb híreinkért kattintson ide >>>

Magyarországon „szinte mindig egy párt jut kormányra, és az irányítja az országot hosszú évtizedeken át” – írja a szakértő, aki szerint ennek két oka van. Az egyik az, hogy a geopolitikai helyzet nem tesz lehetővé alternatívákat, a másik pedig az a társadalom széles köreiben elfogadott ideológia, miszerint csak az épp hatalmon lévő nagypárt képes kormányozni az országot és biztosítani a fejlődést, mert „az ellenzék (épp szétaprózottsága és kormányképtelensége miatt) erre nem képes”.

Erre példákat is sorol a kiegyezésig visszamenőleg: 1867-től az első világháborúig a dualizmust menedzselni tudó, a status quót a maguk forradalmi hevével nem veszélyeztető politikának kellett hatalmon lennie. A nagy háború után a Horthy-rendszerben Trianon felülvizsgálata volt „a mindent felülíró ‘közjogi’ cél”, és „akkor még nem is beszéltem a Kádár-rendszerről, s annak geopolitikai kondícióiról”.

A helyzet csak 1990-ban változott, „mert a geopolitika tulajdonképpen zárójelbe került, s mert úgy tűnt, a demokráciát minden politikai erő egyformán akarja, ezért majdnem mindegy, ki van kormányon”. Csakhogy Csizmadia szerint már 1994-ben visszaköszönt a magyar múlt, amikor a választók „visszahoztak” egy nagy pártot, amely egy kisebbel (az MSZP az SZDSZ-szel) közösen 72%-os parlamenti többséget szerzett. (Igaz, az elméletét csorbítja, hogy 1998-ban ez a „nagypárti” modell, és a két kormánypárt elbukott, '98-ban és 2002-ban is kormányváltás volt, ráadásul az akkori nagypárt már a parlamentbe jutás szélén billeg.)

Csizmadia szerint ebből a logikából az következik, hogy

a mostani ellenzéknek, ha kormányra kerül, valamilyen módon nagypárti imázst kell sugároznia, máskülönben nem fog tudni sokáig kormányozni.

Nagypártot egyébként egyszer, az 1905-1906-os belpolitikai válság idején váltottak le ellenzéki pártok, de az akkor sikerük pünkösdi királyságnak bizonyult, az 1906-ban hivatalba lépett Wekerle-kormány az 1910-es választásokon megbukott (legyőzője az 1906-ig hatalmon lévő Szabadelvű Pártból újjászervezett Nemzeti Munkapárt lett, amely épp azt tudta kihasználni, hogy az általuk „szövetkezett ellenzéknek” nevezett politikai együttműködés addigra felbomlott.