Ami most még szélsőségesnek számít, tíz éven belül kormánypolitika lesz

Miután az utóbbi években a Fidesz rájött, kevés olyan szélsőséges politikai téma van, amit ne vállalhatna be, és baloldali elődjeinél sokkal könnyebben kordában tudja tartani az igazán kemény radikálisokat, ezért manapság kevésbé vannak szem előtt a „hagyományos” szélsőjobboldali szervezetek. A Political Capital kutatóintézet (PC) azonban már több mint egy évtizede folyamatosan monitorozza az igen képlékeny radikális jobboldali szcénát, és a 2017-es áttekintés (pdf) után a Heinrich Böll Alapítvánnyal együttműködve 2020. december elején újabb nagyszabású kutatást publikált. Ennek értékét növeli, hogy a szokásos elemzői alapanyagba (nyilvános megszólalások, médiaelemzések stb.) Budaházy Eddától Tyirityán Zsoltig számos interjút is sikerült belegyúrni – a dagasztás azonban túl jól sikerült, mert az amúgy is terjedelmes tanulmányban jó húsz oldalt kapott két, a fő témához csak lazán kapcsolódó kutatás is a Trianon-emlékév jobboldali médiamegjelenítéséről, illetve a 2020-ban bevezetett új Nemzeti alaptanterv radikalizációmegelőzési képességéről.

És talán a három az egyben-nek köszönhető a tanulmány alcíme, „A magyar (szélső)jobb 100 évvel Trianon után”, ami talán túlságosan provokatívan köti a nemzeti traumához a szélsőjobboldalt, miközben annak eszméi, irányzatai, konteós gondolkodásmódja bőven 1918 előttre nyúlik vissza.

Orbán, a kellemes meglepetés

A PC tanulmányának egyik fő megállapítása, hogy a szélsőjobboldalon is nagy elégedettséggel figyelik, ahogy a Fidesz végre elismeri, a magyarság ellen világ-összeesküvés folyik, melynek irányítói migránsokkal és melegekkel akarják megtörni a magyar etnikum egységét. Ahogy a melegek diszkriminációjának Alaptörvénybe foglalása (illetve a kodifikációra érkező diadalmas szélsőjobboldali reakciók) kapcsán a tanulmány megállapítja:

„Azt látjuk tehát, hogy amikor egy téma, amelyet a szélsőjobb felépített, egy aktuális ügy miatt a nyilvánosság fókuszába kerül, azt a Fidesz gátlás nélkül átveszi, és beépíti nemcsak retorikájába, de intézkedéseibe is.”

Tyirityán Zsolt, a szélsőjobboldali „önvédelmi” (értsd: félkatonai ambíciókat dédelgető) szervezet, a Betyársereg vezetője saját bevallása szerint például korábban nem gondolta volna, hogy Orbán Viktor is etnikai homogenitásról fog beszélni, „mintha a Horthy-érában egy revíziós nagygyűlésen” lett volna, melynek hatására elégedetten jegyezte meg:

„ami most még szélsőségesnek számít, tíz éven belül a kormányzati narratíva része lesz”.

A szélsőjobboldal ezért alapvetően elégedetten figyeli, ahogy a kormány megvalósítja régi követeléseit – a PC ilyen példaként említi a Toroczkai László által elsőként követelt határkerítést –, és esetleg a közbeszéd fősodrába emel korábban szalonképtelen témákat, mint a melegellenesség.

A kormány radikalizációjának a 2015-ös menekültválsággal történő felgyorsulását a szélsőjobboldali szervezetek saját katalizátorszerepük sikereként tudják megélni – miközben a kormányzati lépésekben valószínűleg nagyobb szerepe van a társadalmi fogadókészség előzetes szondázásának és a kipróbált nemzetközi mintáknak, mint mondjuk a nacionalistazona.org vezércikkének. Budaházy Edda szerint azért is van szükség az ő „Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalmához” hasonló radikális szervezetekre, mert bár a fideszesek is „nemzeti érzelműek”, mégis bátortalanabbak, szükség van az általuk kifejtett nyomásra annak érdekében, hogy a kormányzat lépni merjen.

Tyirityán Zsolt is úgy véli, hogy szükség van „erős, markáns szélsőjobbra, ami jobbról tudja tolni a kormányt minél jobbra, minél jobban, és mindig ott lesz koalíciós partnerként”. Azért van erre szükség, mert „a kormányt olyan erőknek kell vinni, amik értékrendbelileg jobboldaliak, de tudják, hogy az adott politikai helyzetben meddig lehet elmenni, meddig lehet kitolni a határokat”.

A szervezetek ugyanakkor épp ebben a katalizátorszerepben látják a rájuk leselkedő veszélyt; Barcsa-Turner Gábor és Kónyi-Kiss Botond, a PC szerint a kormánnyal szemben legkritikusabb Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) vezetői úgy látják, a Fidesz „kicsemegézi” az általuk bedobott témákat, és emlékeznek még arra, hogy a Fidesz ezt a taktikát követte a Jobbikkal szemben is. A HVIM emellett azt is kifogásolja, hogy a kormány olyan primitív szinten érvel, hogy minden témát, amihez hozzányúl, „összefideszesez”, azaz az érdemi vitára alkalmatlanná tesz.

A kormánnyal való elégedettség a radikálisok között nemcsak ideológiai szinten jelenik meg, hanem amiatt is hálásak, hogy a hatóságok nem igazán zargatják őket. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom exjobbikos szervezet vezetője elégedetten jegyzi meg, hogy 2010 előtthöz képest „adminisztratív értelemben már békén hagyják” őket, a kormány nem akarja őket vegzálni, nyugodtan végzik „nemzetépítő munkájukat”, már „nincsenek azok a parancsok kiadva”, mint korábban. Tyirityán szerint is a rendőrséggel a „nem hivatalos viszony” baráti, kölcsönös tiszteleten alapul, szemben a 2009–2010-es időszakkal.

Jobbik-árváktól az européer fajvédőkig

Na de kik is azok a magyar radikálisok? A tanulmány alapján a Fidesztől is jobbra található politikai mezőt (vagyis már inkább csak nadrágszíjparcellát) sűrű bozótos növi be. Még mindig megvannak az olyan, a 2006-os zavargások során elhíresült szervezetek, mint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, él egy militánsabb vonal is, amit például a Betyársereg képvisel, de felbukkannak a Morvai Krisztina-féle „nemzeti jogvédők” olyan túlélői is, mint az euroszkeptikus erőkkel uniós szinten összefogni kívánó European Patriots Unite (EPU) színeiben politizáló Gaudi-Nagy Tamás. Sőt, 2014-től már az új generációs (sokszor alt-rightnak nevezett) szélsőjobbnak, a páneurópai „identitárius mozgalomnak” is van hazai képviselője, az Identitás Generáció (IG). Ezek a szervezetek – melyek közül a tanulmány csak a nyolc legnagyobbat tárgyalja részletesen, kihagyva a szkinhedeken kívül az olyan mikrocsoportokat, mint a „Szent László Aranyos Szegellete Egyesület” – szoros kapcsolatban állnak egymással, és a mozgalom többek szerint olyan, mint egy „nagy család, hiába vannak különböző szervezetek”.

A tanulmány oldalakon keresztül ismerteti a szervezetek ideológiáját, vízióit, melyek között a külső szemlélő számára valóban csak hangsúlybeli, illetve regionális eltérések látszanak: vannak köztük politikusabbak, ideologikusabbak, militánsabbak, mások pedig a közösségépítésre helyezik a hangsúlyt – a posztgárdista Magyar Önvédelmi Mozgalom például igen aktív az alföldi kistelepüléseken, ahol a rendteremtő vonulásokon túl gyerektábort, véradást, ruha-, bútor-, tűzifa-, pénzgyűjtést is szerveznek. A teljes képhez csak az hiányzott, hogy a tanulmány képbe helyezzen az ismertetett szervezetek tagságának/szimpatizánsainak számával; akár csak önbevallások, Facebook-interakciók szintjén is.

Ahogy az a szélsőjobboldalra (meg úgy általában a helyüket kereső politikai szerveződésekre) mindig is jellemző volt, a szélsőjobboldalon belül gyakoriak a konfliktusok is, amelyek a PC által megszólaltatott vezetők szerint is főleg személyes ellentétekre és érdekkonfliktusokra és kevésbé ideológiai különbségekre vezethetők vissza. A közös ellenség azonban gyakran ha nem is egy táborba, de egy akciócsoportba szólítja őket; a Meseország mindenkié című, toleranciára tanító mesekönyv képében jelentkező, nyilvánvalóan csak a tatár vagy török betöréshez mérhető fenyegetés ellen például a HVIM, Budaházy Edda és Gaudi-Nagy Tamás is összefogott, hogy azután történelmi győzelmet arassanak az Átriumba tartó budai kisgyerekes családok felett.

A szélsőjobboldali szervezetekben az is közös, hogy miután 2016-ra leváltak a néppártosodó Jobbikról, szinte mindegyik beállt a Fidesz ellenzékmenedzselési stratégiájához idomuló, a közmédia segítségével felfuttatott Mi Hazánk mögé – ami annyiban logikus lépésnek tekinthető, hogy a HVIM és a Betyársereg mindig is jó viszonyt ápolt a Mi Hazánk elnökével, Toroczkai Lászlóval (aki egyébként nem adott interjút a PC kutatóinak). A Mi Hazánk médiahátszele néha egy-egy periferikusabb szerveződésen is lendíteni tud; a tanulmány megemlíti, hogy a közmédia 2020-ban a „becsület napjának” napközbeni eseményeiről (ami konkrétan egy neonáci találkozó)

legjobb esetben is semlegesen, de többször inkább pozitívan számolt be, bagatellizálva annak szélsőséges jellegét, az esti túrát pedig, amelynek szervezői között szoros fideszes kapcsolatokkal rendelkezőket is találunk, izgalmas és ideológiamentes programként mutatták be.

Mémek az Európa Erődben

Ahogy azt az elmúlt évek fehér fajvédő terrorcselekményeinek hátterénél alaposan feltárták, az amerikai és európai szélsőjobboldal is hihetetlenül globalizálódott, a szereplők ismerik egymást, követik egymás tevékenységét, átveszik a tapasztalatokat, a szimbólumokat, a gyűlöletbeszédet ironikus köntösbe burkoló mémeket. A nemzetközi kapcsolatépítésben a Légió Hungária a legaktívabb, amely tagja a bolgár, cseh, francia, lengyel és német szervezetekből álló, sokatmondóan „Európa Erőd Szövetség”-re keresztelt tömörülésnek.

A tanulmány egyik tanulságos megállapítása, hogy a szélsőjobb globalizációja miatt a nacionalizmusok rivalizálása helyett egyre nagyobb a hangsúly a fehér faj védelmén és/vagy egy igen kilúgozott értelemben felfogott európai keresztény civilizáció megőrzésén. A PC megállapítása szerint a nemzetközi szélsőjobb számára konzervativizmusa, Nyugat-ellenessége és erőt mutató külpolitikai megnyilvánulásai miatt fontos viszonyítási pont a putyini Oroszország, és ezt az imázst Moszkva tudatosan, gyakran titkosszolgálati eszközökkel erősíti, mivel olcsó és hatékony eszköznek tartja az európai országok meg úgy általában az EU destabilizálására.

Nem elég, hogy muszlimok jönnek, abból is a rosszabb fajta

Az interjúk, programok és hitvallások alapján a legszélsőbb jobboldalt ugyanaz a nehezen megfogható, mégis mindenütt felismerhető Ellenség izgatja, mint amit a Fidesz agytrösztje állít a kormánypárt szavazói elé. Jelentős különbség, hogy ezt az Ellenséget a szélsőjobboldali szervezek néha explicit módon azonosítják a (nyilván) zsidó világ-összeesküvőkkel. A konteós gondolkodás logikája szerint azután a különféle fenyegetéseket mind be lehet illeszteni a Nagy Összeesküvésbe. A két legnagyobb fenyegetésnek a migrációt és az „melegpropagandát” tartják.

A bevándorláshoz legerősebben az iszlamizálódástól és az európai értékek, kultúra és népesség eltűnésétől való félelem kapcsolódik – ami Nyugat-Európát már közvetlenül fenyegeti, de a megszólaltatott vezetők szerint lassan Magyarországon is aktuális lesz. A tanulmány érdekes megállapítása, hogy a nemzeti radikalizmus szótára ugyanolyan dehumanizáló jelzőket és vonásokat tartogat a migránsokra, mint jó egy évtizede a romákra. A HVIM vezetőinek megfogalmazásában

nem elég, hogy muszlimok jönnek, de még abból is a rosszabb fajta, egyenesen az arab világ szennye.

A gondolatmenet szerint ugyanis aki valóban vallásos, követi az előírásokat, az jól érzi magát a saját hagyománykörében. Azok jönnek tehát, akik nem tartják be a vallási törvényeket, mert tetszik nekik a liberális kultúra, szőke nőket akarnak hajkurászni, és „mert az iPhone fontosabb nekik, mint Allah”.

A tanulmány a radikálisok másik fő fenyegetésnek az egységesnek vélt identitást belülről marcangoló „genderideológiá”-t jelöli meg:

a nemzetközi és számos országban – például Lengyelországban – megfigyelhető trendekhez hasonlóan, Magyarországon is a gender és az LMBTQ-téma vált a populista, radikális és szélsőjobboldal szimbolikus kötőanyagává.

Azért a szexuális preferenciák alapján történő nyílt megkülönböztetés – a biológiai rasszizmushoz hasonlóan – van akkora tabu, hogy a szélsőjobbos vezetők soha nem a „melegek” elleni harcról beszélnek, csak a „meleglobbival”, a „homoszexuális/LMBTQ propagandával”, netán a „melegmérgezéssel” szembeni fellépést szorgalmazzák. Amikor azonban bővebben elkezdik fejtegetni, konkrétan mire is gondolnak, gyorsan kiderül, hogy a melegeket „segítségre szoruló”, beteg, sőt bűnös embereknek (az, „aki meleg, az pedofil” alapon) tartják. Diszkriminációjuk szükségességét pedig részben a „normalitás” védelmével, illetve Magyarország demográfiai érdekeivel magyarázzák .

A harmadik fenyegetés a Jobbikot 2010-ben még parlamenti frakcióhoz segítő „cigánykérdés”, mely bár az utóbbi években hátrébb szorult (a radikálisok Fidesszel szemben általánosan megfogalmazott kritikája, hogy a kormánypárt nagyon szőrmentén, például a gyöngyöspatai romáknak fizetendő kártérésekkel kapcsolatban merte elővenni), ma is a szélsőjobb megkerülhetetlen témája. Abban azonban nincs egyetértés, mi is pontosan a „cigánykérdés”; a PC kutatóinak erről beszélő mozgalmi vezetők válaszai a rasszista általánosítások és a létező társadalmi problémák (romákon belüli egyenlőtlenségek vagy munkanélküliség) között csaponganak.

Bár 2020-ban a koronavírusról is mindenkinek kell hogy legyen mondanivalója, a radikális jobboldali vezetők meglehetősen szűkszavúak voltak a világjárvány témájában; mégpedig azért, mert a vírus nagyon megosztó téma a nemzeti radikális közösségben: a vírus- és maszktagadók állnak szemben a védekezést elfogadókkal. Előbbiek körében azért már megjelent a vírusháborús konteó, mely szerint voltaképp egy burkolt biológiai háború zajlik, melynek célja a társadalom szétzilálása. A zavart jelzi, hogy mások viszont a liberális világrend bukásának nyitányaként tekintenek a koronavírusra.

A radikalizmus kutatásánál mindig kulcskérdés az erőszakra való hajlandóság. Miután a Gyurcsány-kormány bukásával, illetve egy „nemzeti” kormány hatalomra kerülésével a 2006-os lendület már a múlté, célpont híján az erőszakos rendszerváltási törekvések is háttérbe szorultak. Jellemző például a HVIM vezetőinek dodonai megfogalmazása, mely szerint ugyan az erőszak állami monopólium, de általános alapelvük szerint erőszakra (sőt, még a becsület megsértésére is) erőszakkal kell válaszolni, és még jellemzőbb az, hogy a köntörfalazást a legbátrabban a migránsok ellen lehet mellőzni: Budaházy Edda a magyar határon, de még a Földközi-tengeren átkelni akaró migránsok ellen is kiadná a tűzparancsot.

Ha fontosnak tartja a független sajtót, kattintson ide, és támogassa a Telexet!