A melegek lehetnek az új migránsok

Szivárványos zászló kitűzése, letépkedése. Könyvdarálás az egyik oldalon, protestvásárlás a másikon. Egymásnak ugró pszichológusok, aláírásgyűjtés pró és kontra. A nők elleni erőszak visszaszorítását célzó egyezmény politikai besározása. Nemváltoztatást ellehetetlenítő törvény, melegek pedofilozása.

Ha úgy érzi, lassan gender és LMBTQI folyik a csapból is, nincs egyedül ezzel:

a nemi szerepek és szexuális kisebbségek témája a közéleti diskurzus középpontja felé araszol az utóbbi időben. Bár sokszor láttunk már olyat, hogy különböző pártok és csoportok politikai haszonszerzés céljából negatív irányból tematizálják ezeket a kérdéseket, több jel is arra utal, hogy ezúttal nem egy csak marginális szereplők által megtolt és pár hét alatt lecsengő sztoriról van szó.

A jobboldali populizmus világszerte gyümölcsözőnek találja ezt a terepet szavazatszerzéshez, legutóbb az éppen az orbáni politikához közel álló lengyel Jog és Igazságosság kampányában kapott kiemelt szerepet a szexuális kisebbségek elleni nyílt támadás. A 2022-es magyar országgyűlési választás egyre közelebb van, és a 2018-ban mindent vivő migráció után a Fidesznek szüksége lehet egy újabb „mi és ők” típusú szembeállításra. Erre a célra remekül felhasználhatók a „genderideológia” ernyője alá jobbról betuszkolt – egyébként rendkívül sokféle – világnézetek és társadalmi mozgalmak.

Sokasodnak a balhék

A mesekönyvdarálás és annak utóélete csak az egyike a nagy médiafigyelemmel kísért LMBTQI-ügyeknek, amelyek mentén durván polarizálódik a társadalom.

A meleg- és a gendertéma legújabb kori közéleti ralija Kövér László elhíresült mondásával kezdődött tavaly, amikor a házelnök azt fejtegette, a gyereket örökbe fogadni kívánó homoszexuális párok erkölcsi értelemben olyanok, mint a pedofilok. Alig telt el egy kis idő, és jött Boldog István fideszes képviselő nemzetközi szinten ismertté vált Coca-Cola-bojkottja, amiért a cég meleg párokat is szerepeltetett a plakátjain.

Idén év elején a Varga Judit igazságügyi miniszter politikai hisztériának minősítette a párkapcsolati erőszak elleni Isztambuli Egyezményt, amelyet fideszes körökben „a genderideológia trójai falovaként” tartanak számon, és a kormánynak egy ideje már eszében sincs ratifikálni. A koronavírus első hullámának kellős közepén az keltett általános megütközést, hogy az Országgyűlés a transzneműeket ellehetetlenítő törvényt szavazott meg, mintha nem is lett volna fontosabb dolga az ország irányítóinak annál, hogy kiszúrjanak egy maximum pár ezer fős szexuális kisebbséggel.

Nyáron a Pride támogatásaként ellenzéki polgármesterek közül többen kitűzték a hivatalukra a szivárványos zászlót, amit aztán a mi hazánkos Novák Előd és egy fradista csoport tagjai leszedtek – fideszes véleményvezérek nemhogy nem határolódtak el a dologtól, egyenesen sztárolták Novákot az akció után. Kormánypárti politikusok ennyire nem mentek messzire (bár jelzésértékű, hogy Kövér László botrányosnak minősítette Karácsony gesztusát), de szimbolikus szinten azért beemelődött a közéletbe egyfajta ellenzászló-programként egy eredetileg 2011-ben indított kezdeményezés: a hagyományos családmodellt, gyerekvállalást népszerűsítő Három Királyfi Három Királylány Mozgalom alapítója, Skrabski Fruzsina a „babazászló” kitűzésére buzdított. „A zászlót eredetileg akkor tesszük ki, ha gyerek születik, de most tegye ki mindenki, aki egyetért a céljainkkal!” – kérte a polgármestereket Skrabski, a gyerekszületés miatt érzett öröm kifejezésére szolgáló jelképet a Pride üzeneteinek ellenpontozására használva. A kezdeményezéséhez rögtön csatlakozott több fideszes polgármester, később Karácsony Gergely is megígérte, hogy szeptemberben kitűzi a babazászlót – a homofób apropó ellenére valószínűleg politikailag viszonylag kellemetlen lett volna abba a szerepbe kényszerülni, hogy „az ellenzéki főpolgármester nem örül a magyar kisbabák születésének”.

Ősszel aztán jött a kisebbségi és hátrányos helyzetű (többek között LMBTQ identitású) hősöket szerepeltető Meseország mindenkié körül kialakult botrány.

A mi hazánkos Dúró Dóra ledarálta a könyv egy példányát, mert pártja szerint ez a magyar kultúra elleni támadás, a homoszexualitás propagandája gyerekeknek. Az a vélemény és ellenvélemény-cunami, ami ezután következett, még ezen a területen is ritka intenzitású volt, a jobboldali-keresztény hátterű petíciós platformon, a Citizengón aláírásgyűjtés indult a könyv ellen (indítója azt állítja, halálos fenyegetést is kapott miatta, mindenesetre a cikk írásakor közel 90 ezernél járt a névsor), a támogatók viszont elkezdték megrendelni maguknak, így októberre többezres példányszámú újranyomást ígért a kiadó.

A konzervatív állásfoglalásairól ismert Bagdy Emőke pszichológus kifejtette, hogy a mesekönyv krízist okozhat a gyerekekben, mire ezer kollégája aláírásgyűjtéssel jelezte, hogy szerintük a könyv nem veszélyes, erre aztán Bagdy Emőke mellett is indult egy petíció. Emberi jogi aktivisták felolvasást szerveztek a mesékből, aminek megtartása az utcán hangosan ordibáló szélsőjobboldali ellentüntetők miatt végül még online formában is nehézségekbe ütközött. Csepel polgármestere betiltotta a könyvet a kerületi óvodákban, Gulyás Gergely kancelláriaminiszter arról beszélt a kormányinfón, hogy felmerül a „kiskorúak veszélyeztetése” a könyvvel kapcsolatban.

A propaganda teljesen beleállt, de Orbán is felhozza

Közben nemcsak a konkrét események sokasodtak, de a közéleti diskurzus, a jobboldali nyilvánosság szintjén is kiemelt helyre kerül a gender- és LMBTQI-téma. Orbán Viktor már az Európai Néppárt megújításának szükségességéről értekező memorandumában a migrációval egy polcra emelte a kérdést: „Feladtuk az egy nő és egy férfi házasságára épülő családmodellt, és a genderideológia karjába hanyatlottunk. A gyerek születésének támogatása helyett a tömeges migrációban látjuk a megoldást a népesedési problémáinkra” – írta. Sőt, őszi politikai évadnyitó esszéjében is elővette a dolgot: „Az iskolák védjék meg a család eszményét és értékeit, és tartsák távol a kiskorúaktól a genderideológiát és a szivárványos propagandát.” A miniszterelnök a Meseország-balhé kapcsán egy interjúban azt is kifejtette: Magyarország toleránsak, türelmesek a homoszexuálisokkal, de „van egy vörös vonal, hagyják békén a gyerekeinket”.

És ez még csak a kérdés legmagasabb kormányzati szinten megjelenő tematizálása, ezen túl ott van még a propagandasajtó és a számtalan Fidesz-közeli szatellitszervezet világa. Az Origón, Pesti Srácokon, 888-on, a közmédiához tartozó Híradó.hu-n és társaikon

rengeteget szerepeltetik a gender- és LMBTQI-témát negatív kontextusban, kulcsszavakra keresve látszik, hogy az utóbbi hónapokban sűrűsödnek a cikkek.

A civil szervezetnek álcázott, valójában fideszes pénzekből működő Alapjogokért Központ rendszeresen állást foglal a témáról, sőt nemrég kiadták a Genderőrület című kiadványt, amit a Meseország mindenkié ellenkönyveként harangoztak be, és szokás szerint médiatámogatást is kaptak hozzá a köztévétől.

A sorminta hosszan folytatható lenne, de a lényeg talán ennyiből is látszik: a magyar jobboldalon nagyot fut most a „genderideológia”, lassan a migráció szintjére zárkózik a démonizált jelenségek között. De miért ilyen népszerű céltáblák a nemi egyenlőségért vagy a szexuális kisebbségek jogaiért küzdő csoportok? Közel sem csak Magyarországot érintő trendről van szó, ami abból a szempontból is rokona a migránsozásnak, hogy politikai haszonélvezői bizonyos kisebbségi identitások és az „átlagos, normális” többség között zajló kulturális háború képét igyekeznek felfesteni – a tapasztalatok alapján elég sikeresen.

A jobboldal sikerre vitt egy baloldali fegyvert

Az egész konfliktus gyökere nyugaton az 1960-as évek végéig nyúlik vissza, amikor a baloldali és liberális oldalon elkezdték felismerni, hogy a nagy közös célokért (szabadság, egyenlőség) folytatott küzdelemnek nem mindenki számára ugyanaz a tétje, a különféle etnikai, szexuális és egyéb kisebbségek tagjai gyakran teljesen más problémákkal szembesülnek a mindennapokban, mint a többségi társadalomhoz tartozók (még akkor is, ha makronézetből ugyanabba a politikai táborba sorolhatók). Tehát egy női, egy homoszexuális vagy egy fekete munkás problémái nem azonosak egy fehér férfi munkáséval még akkor sem, ha közben ugyanabban a gyárban dolgoznak, ezért érdemes odafigyelni a különböző eredetű hátrányok megkülönböztetésére, hangot adni a kisebbségi tapasztalatoknak. Ez fokozatosan elvezetett ahhoz, hogy a fókusz a legnagyobb közös osztó felől elvándorolt a partikuláris csoportérdekek, csoportidentitások irányába, és a következő évtizedek meghatározó társadalmi mozgalmai már nem annyira materiális vagy osztályalapon (ahogyan a klasszikus baloldali politikában volt szokás), hanem kulturális és identitásalapon szerveződtek.

A kisebbségek már nem (vagy nem csak) egyenlő jogokat, de másságuk elismerését és tiszteletét is követelték, különösen mert a gyakorlatban nyilvánvalóvá vált, hogy a különféle szociális és szabadságjogok elméleti intézményesülése az ő hátrányos helyzetüket a gyakorlatban nem képes megszüntetni.

Az identitáspolitika diadalmenetét aládúcolta, hogy a hagyományos baloldali pártok alól a nyolcvanas évekre fokozatosan kicsúszott a talaj: a klasszikus osztálypolitika kereteit lassan felmorzsolták a társadalmi változások és a neoliberális fordulatnak nevezett jelenség, a jóléti állami intézmények elkezdtek leépülni, a szakszervezetek hatalmát egyre inkább letörték, a Szovjetunió meggyengült, majd felbomlott. Az új célok és szavazóbázis keresése közben logikus és a baloldaliság alapeszményeivel összeegyeztethető elmozdulás volt a kisebbségi jogokért folytatott küzdelmek látványosabb felkarolása a pártok részéről.

Ám sokak szerint ez az identitáspolitikai irányváltás végül ahhoz vezetett, hogy a balos pártok nem tudják megszólítani többé a hagyományos bázisukat jelentő munkásosztályt, illetve azt a sokkal széttöredezettebb csoportot, ami annak helyét ma betölti. (A témát egyébként évek óta élénk közéleti és politikatudományi vita övezi, és messze nincs konszenzus abban, mennyire hibáztatható az identitáspolitika térnyerése a baloldali politizálás sikertelenségéért vagy a demokrácia hanyatlásáért; bár sok meghatározó gondolkodó érvel emellett, van olyan olvasat is, hogy igazából minden politika identitáspolitika, szóval kár erre kenni bármit és elfordulni a marginalizált csoportoktól.)

A populista jobboldal viszont mindeközben jól ráérzett, hogyan tudja kihasználni ezt az alaphelyzetet, és az utóbbi időben sokkal nagyobb sikerrel használja az identitáspolitikát, mint a baloldal vagy a liberálisok.

A módszer lényege, hogy az eredeti identitáspolitikai mozgalmak eszköztárát kifacsarják, és az így létrehozott üzenettel megkörnyékezik az érzésük szerint képviselet nélkül maradt társadalmi csoportokat. Így születtek meg a sikeres politikai terméknek bizonyuló, de ha belegondolunk, valójában elég bizarr, kreált identitások: a saját hazájában kisebbségbe szoruló fehér ember, a hagyományos családi értékeket valló fiatalok, akiknek lassan szégyellniük kell magukat, amiért heteroszexuálisok, a férfi, akinek már az udvarlás sem megengedett, különben hímsoviniszta erőszakolónak kiáltják ki. Az ellenségnek kipécézett oldalon pedig az olyan eltúlzott sztereotípiák, mint európai iszlám kalifátusra áhítozó liberálisok, a kamaszok, akik a sok érzékenyítésnek köszönhetően kezdenek azonos neműekhez vonzódni, vagy a genderaktivisták, akik ha egy kisfiú egyszer szoknyát húz játékból, már viszik is levágni a fütyijét.

A keresztény, nemzeti, fehér büszkeséget hangsúlyozó jobboldali identitáspolitika – melynek gyökerei egyébként maguk is az 1960-as évekbe, a francia identitárius mozgalomig nyúlnak vissza – olyan félelmekre erősít rá és képez belőlük erős csoportidentitást, amelyek magjai sok mindenkiben megvannak, de szándékos gerjesztés nélkül nem feltétlen jönnének ki ilyen élesen. Pszichológiai kutatások igazolják, hogy bár sokaknak van hajlamuk az intoleranciára bármiféle mássággal szemben, ahhoz, hogy ez a gyakorlatban is megnyilvánuljon (pláne hogy erős identitássá váljon), szükség van külső stimulusra.

„Mintha lenne egy gomb a homlokukon, és amikor azt megnyomják, intenzíven elkezdenek a saját csoport védelmére koncentrálni. Amikor nem éreznek fenyegetést, a viselkedésük általában nem intoleráns. Tehát az a kulcs, hogy megértsük, mi az, ami megnyomja a gombot” – mondta erről egy a jelenséget kutató pszichológus a Guardiannek.

Lengyelországban már bejött

Hogy ki nyomja meg, az mostanában aligha lehet kérdés azokban az országokban, ahol érzékelhetően elharapódzott a különféle kisebbségekkel kapcsolatos félelemkeltésre alapuló politizálás. Donald Trumptól a brexitkampányon át sok példát lehetne mondani arra, amikor szavazatszerzés érdekében jobboldali populista politikusok élezik így a társadalmi feszültségeket, de maradjunk csak a közelben, és nézzük meg Lengyelországot, ahol pont a gender és LMBTQ-téma volt a legutóbbi választás slágere, és győzelme óta is lubickol benne a kormány.

Lengyelország európai összehasonlításban kifejezetten vallásosnak számít, 90 százalék fölött van a katolikusok aránya, az egyház statisztikái szerint nekik több mint harmadrészük aktívan is gyakorolja a hitét, vasárnaponként templomba jár. Ilyen arányokkal kézenfekvő, hogy ne Lengyelország legyen a kortárs feminizmus, a homoszexualitás vagy a transzneműség fellegvára. De ami az utóbbi években az országban történik ezen a fronton, az európai szinten extrém, nekünk pedig azért különösen érdekes a lassan kulturális háborúvá fajuló ottani helyzet, mert Magyarország kezd erős párhuzamokat felvonultatni vele.

Helyi jogvédők beszámolói szerint a lengyeleknél már a jobboldali populista, nyíltan homofób nézeteket valló Jog és Igazságosság (PiS) 2015-ös hatalomra kerülése óta romlik a szexuális kisebbségek életminősége.

Az elmúlt években az ország területének mintegy harmada szimbolikus aktus keretében „LMBT-mentes övezetté” nyilvánította magát tartományi szinten,

ami értelemszerűen nem tölti el biztonságérzettel az ott élő melegeket. Az egyik legkeményebb európai abortusztörvény további szigorításának kérdését is folyamatosan elő-előveszi a kormány (bár ezt eddig mindig visszaverték tömegtüntetésekkel). A 2019-es választások újabb sebességi fokozatot jelentettek a gender- és LMBTQ-ellenes felbuzdulásban,

elemzések szerint a PiS a „genderideológia” képviselői és a homoszexuálisok elleni hergeléssel próbálta meg kompenzálni a korrupciós botrányok miatti népszerűségvesztést.

Ennek keretében a kormánypárt többek között nekiment az ellenzéki vezetésű Varsó szexuális oktatási programjának, amelyben szexuális orientációról is beszélnek a tanulóknak (egyébként WHO-standardoknak megfelelő módon). Azt nem tudjuk, hogy ennek a retorikának mekkora szerepe volt benne, de a PiS végül megnyerte a választást 2019-ben, a lengyel kormány és az elnök pedig azóta is aktívan képviseli az álláspontját, amikor csak teheti. Andrzej Duda köztársasági elnök például nemrég nyilvánosan „a kommunizmusnál is rosszabbnak” nevezte az „LMBT-ideológiát”, amitől „meg kell védeni a gyerekeket”.

Tavasszal a parlament elé került egy tervezet, ami tiltaná az iskolai szexuális felvilágosítást és egyenlőséget tesz a homoszexualitás és a pedofília közé (erről akkor végül nem szavaztak, átpasszolták egy országgyűlési bizottságnak további kidolgozásra). Zbigniew Ziobro igazságügyminiszter nyáron azt indítványozta, Lengyelország lépjen ki a családon belüli erőszak visszaszorítását célzó isztambuli egyezményből, mert az kártékony, a nők védelmének ürügyén valójában csak a genderideológiát terjeszti. Bónuszként ősszel ismét felmerült az abortuszszigorítás ügye.

Teszteli a témát a Fidesz?

Az ilyen megnyilvánulások politikusok részéről a hazai közéletből is egyre ismerősebbek lehetnek. Bár az igazán kemény kiállások (zászlóletépés, könyvmegsemmisítés) többsége továbbra is a vállaltan szélsőjobboldali Mi Hazánkhoz köthető, látszik, hogy

a vezető kormánypárti politikusok is egyre bátrabban és gyakrabban merészkednek át a nyíltan homofób, a gender fogalmát veszélyesnek bélyegző térfélre,

elég csak a Kövér László pedofilozására, Gulyás Gergely „kiskorúak veszélyeztetése” mondására, vagy Orbán Viktor „hagyják békén a gyerekeinket” nyilatkozatára gondolni.

Ráadásul az Mi Hazánk politikai önállósága megkérdőjelezhető abból a szempontból, hogy a pártot gyakran látványosan segíti a Fidesz a témái napirenden tartásában, előfordulhat, hogy ezt a receptet látjuk most működésben a melegellenességgel. A könyvdaráló Dúró Dórát még a Fidesz-média közönségtalálkozóinak rendszeres helyszínére, a Polgári Mulatóba is meghívták egy kormánymédiás műsorvezetővel és a Citizengo Meseország-ellenes petíciójának indítójával beszélgetni.

A Mi Hazánk akciózása egyébként a darálással és a hozzá kapcsolódó haknival korántsem ért véget: Toroczkai László pártelnök a napokban bejelentette, hogy országos akciót kezdeményeznek az „LMBTQI stb.-propaganda ellen”, Dúró pedig felkérte a parlamenti frakcióvezetőket, támogassák „a homoszexuális propaganda iskolai tiltását” célzó határozati javaslatát. Érdeklődtünk Kocsis Máténál és Simicskó Istvánnál (a Fidesz és a KDNP frakcióvezetői), mit lépnek erre, de cikkünk megjelenésééig nem érkezett válasz.

A téma népszerűségének, megosztóságának méréséről árulkodik az is, hogy a kormányközeli Századvég felmérést készített a Meseország-botrány apropóján, amelyből kihozták, hogy „a magyarok többsége szerint nem való az óvodákba és az általános iskolákba az LMBTQ-érzékenyítés”, az eredmények a teljes jobboldali sajtót bejárták. A gyerekekre célzott „agymosás” elleni tiltakozás a lengyelekhez hasonló módon itthon is különösen hangsúlyos az „antigender” diskurzuson belül, nem véletlenül: a félelemre alapozott csoportidentitás jóval sikeresebb lehet, ha azt éreztetik, hogy a legvédtelenebbek vannak veszélynek kitéve. A megváltozott hangnem, a szaporodó véleménynyilvánítások és a téma tesztelgetése, állandó napirenden tartása a sajtóban arról árulkodhat, hogy a kormány próbálgatja, működhet-e itthon a lengyel recept.

A durvuló beszédmód intő jel

Az erősödő melegellenes hangulatról megkérdeztük a Dombos Tamást, a Háttér Társaság ügyvivőjét, érintettként hogyan látják a magyar helyzet alakulását. Dombos szerint a közelmúlt homofób kormányzati megszólalásai nem lógnak ki az eddigi trendekből annyiban, hogy 2010 óta következetesen elutasító a kormány álláspontja, amely hol kisebb hol nagyobb figyelmet kap.

A tavalyi év annyiban hozott fordulatot, hogy durvult a kommunikáció: Kövér László pedofilozásától nem határolódott el a kormány,

a kormányinfón csak annyi hangzott el, hogy minden gyermeknek joga van egy apához és egy anyához. Dombos azt mondta, nem is annyira a jogalkotási lépésekben – mint a tavaszi transzellenes törvény és a melegek örökbefogadásának ellehetetlenítését célzó változtatás – látják a szintlépést. Ezeknek ugyanis több évre visszanyúló, bürokratikus csatározással megtűzdelt háttértörténetük van, és nem illeszkednek a politikai bűnbakképzésnél már megszokott mintázatba, amikor a kormány kiválaszt egy problémát, tematizálja, felépíti azt, majd arra kínál egy egyszerű megoldást, mint ahogy például a migrációs kérdés kapcsán tették.

A transztörvény tavaszi időzítése például szerinte inkább azzal lehet összefüggésben, hogy miután a nemváltoztatási kérelmek elbírálása többször hosszú időre leállt – hivatalosan azért, mert az illetékes szervek egy új jogszabály elfogadására vártak –, többen bíróságra mentek, és pert nyertek az állam ellen. Így már muszáj volt lépni valami konkrétat a kérdésben, a keresztény-konzervatív értékrendű kormány pedig nem merte bevállalni, hogy hozzon egy a transzjogokat kodifikáló jogszabályt, és inkább a teljes jogi ellehetetlenítésről döntött. Az örökbefogadási szabályok módosítása is négy éve napirenden volt, miután az ombudsman megállapította: diszkriminatívan jártak el az állami szervek, amikor egy leszbikus párkapcsolatban élő nő örökbefogadását megakadályozták.

A Háttér Társaságnál inkább a beszédmód durvábbá válásában érzékelnek változást: korábban vezető kormánypárti politikusok alig-alig nyilvánultak meg az LMBTQI-kérdésről, akkor is inkább csak ha kérdezték őket, és jóval visszafogottabbak voltak. Orbán Viktor mindig középre pozicionálja magát, fontos neki, hogy legyen, aki tőle jobbra áll ebben a kérdésben, de a szélsőjobb mostani extrém megnyilvánulásai a közép fogalmát is kiszélesítik, nagyobb mozgásteret hagynak a fideszeseknek a jobbra tolódásban, mondta Dombos. Ugyanakkor szerinte azt még korai lenne megmondani, hogy a migrációs diskurzushoz hasonló hosszú távú politikai stratégiáról van-e szó, kérdés, hogy napirenden marad-e a következő hónapokban, években ez a téma.

Dombos Tamás arról is beszélt: az LMBTQI-emberek hazai elfogadottsága már jóval a mostani nyílt hangulatkeltés előtt romlani kezdett.

A European Social Survey és az Eurobarometer felmérések legfrissebb adatai is attitűdváltozást mutatnak 2015 után: míg korábban lassú javulás, az elfogadottság növekedése volt jellemző, a 2016-as adatokban már jelentős romlás figyelhető meg. Szerintük ez azzal lehet összefüggésben, hogy a különböző kisebbségi csoportok (migránsok, romák, hajléktalanok) elleni kampányok nemcsak az adott kisebbséggel szemben, de általában is növelik az intoleranciát a társadalomban.

Magyarország egyébként az utóbbi évek romlásával az EU-országok utolsó negyedébe került gyakorlatilag az összes szexuális kisebbségekkel szembeni toleranciát mérő kérdésben. Amennyiben a mostani kommunikációs trend folytatódik, és a 2022-ig hátralevő időben a mostanihoz hasonló hangvételben tartják napirenden a témát, a helyzet tovább romolhat.