A Social Reckoning – A hálózat ára szép példája annak, hogy el kell választani, miről szól egy film, és hogyan szól arról. A minden jel szerint a tizenhat évvel ezelőtti Social Network – A közösségi háló folytatása arról szól, hogyan hülyíti meg az embereket a Facebook, irányítja őket egyre szélsőségesebb tartalom felé, és hogyan tudja a folyamatos használattal torzítani, kifordítani a felhasználója személyiségét. Ezzel párhuzamosan a film Frances Haugen sztorija is, aki belső anyagokat szivárogtatott a Wall Street Journal riporterének, hogy a lap aztán egy több mint tizenöt részes cikksorozatban menjen neki a közösségi oldalnak. És ha ez nem lenne elég, valamennyire Mark Zuckerberg története is egyben, aki kongresszusi meghallgatásra készül a cég főhadiszállásán, egészen véletlenül pont azon a napon, amikor a QAnon-mozgalom és Donald Trump által feltüzelt tömeg nekimegy a Capitolium épületének, mondván az előző elnökválasztást elcsalták.
Ezek mind nagyon érdekes dolgok, csak éppen legalább öt éve történtek. Azóta Trump nemcsak a Capitolium ostroma felett őrködött, hanem második, sokkal bizarrabb elnöki idejét tölti az ország élén, Mark Zuckerberg pedig nemcsak egy érzelmileg emberekhez kapcsolódni képtelen figura, akin annak ellenére lehet röhögni, hogy a világ legnagyobb hatású cégének feje, hanem ő is megy a Fehér Házba, amikor az elnököt beiktatják, vagy éppen MI-segítségre van szüksége. Pontosan tudjuk, hogy a Facebook volt az inkubátora rengeteg, azóta sokkal nagyobb köröket futó félretájékoztatásnak, kamuhírnek, hülyeségnek. Jelenleg is az. Cory Doctorow kifejezésével élve elszaródott ugyan, de hozzá vagyunk bilincselve: a cégeknek ott kell lenniük, ott tartjuk a kapcsolatot a barátainkkal, ott olvassuk a politikusok posztjait, kommentjeit, ott nézzük az élő bejelentkezésüket.
Erről mind nem kellene beszélnem, ha a Social Reckoning – A hálózat ára jó lenne, és az idejétmúlt témáját feledtetné azzal, ahogyan el van készítve. Pont az ellenkező történik: Aaron Sorkin író-rendező (A chicagói 7-ek) annyira érdektelen, említésre sem méltó, hétköznapi filmet készített, amivel a története még kevesebbnek tűnik. A trükk persze a marketingben van, az idei filmet a tizenhat évvel ezelőtti valamiféle folytatásaként reklámozzák, a plakátok és előzetesek is ezt erősítik, miközben erről szó sincsen. Az eredeti stábból csak az író Sorkin maradt, illetve az operatőr Jeff Cronenweth. Sehol nincsen David Fincher perfekcionista, érzelemmentes vizuális stílusa, Trent Reznor és Atticus Ross ahhoz passzoló zenéje, Jesse Eisenberg szájzáras színészi játéka.
Nem történt sehol minőségi csere. Sorkin forgatókönyvei mindig is a nagyotmondó monológokról, egymás mellett párhuzamosan elbeszélő szereplőkről, és nem túl jó viccekről szóltak, de Fincher ezeket tizenhat éve olyan sebességre gyorsította, mintha egy hiperaktív programozó gondolataival kellett volna lépést tartanunk. Sorkin úgy rendez, mintha tévéfilm készült volna, ahol a kinézet mellékes az üzenet mellett. Mindhárom főszereplő teljesen más filmben játszik: Mikey Madison (Anora) a belső emberként nem találja magát az antiszociális, túlbuzgó adatkutató szerepében, Jeremy Allen White (A mackó) szinte semmit sem változtat a szokásos pislogó, drámai szüneteket tartó stílusán. Jeremy Strong mint Mark Zuckerberg pedig utánzatnak százszázalékos, de a forgatókönyv leginkább egy Bond-gonoszként ábrázolja, aki a meetingeket az alattvalókkal három másodperc alatt lezavarja, és aki a kongresszusi meghallgatásra készülve csak olyan válaszokat képes adni, amitől mindenki a homlokára csap kínjában.
Minden szartoriális próbálkozása ellenére Zuckerberg az a személy a nyilvánosság szemében, ahova az emberi érzelmek halni járnak. Lehet utánozni a beszédét, frizuráját, természetellenes viselkedését, akár azt, hogy székben ülni is képtelen úgy, mint egy szokványos ember. Jeremy Strong erre mind képes, de nagyon messze van ez Jesse Eisenberg értelmezésétől, aki hasonlítani alig hasonlított, mégis valami lényeget elkapott belőle. Strongnál lényeg nincsen, csak a külsőségek. Sorkin kreatív döntései sem segítenek, a filmbeli Zuckerberg személyiségét ugyanis abból kellene kihámoznunk, ahogy vitatkozik egy fiktív befektetővel (Bill Burr), aki morális okokból elhagyta a céget. Az író pedig rossz szokásához híven ezt a karaktert úgy írta meg, mint Az Emberi Ellenpontot, aki csak azért létezik, hogy nézeteket ütköztessen. A filmnek ez a történetszála erősen emlékeztet a Steve Jobsra, a filmre, nem az emberre, ugyanis annak a forgatókönyvét is Sorkin írta, és ott is folyton az adok-kapok ment a megkérdőjelezhetetlen techgéniusz, és az őt megkérdőjelező halandó között.
De ez a történetszál csak egy harmada a Social Reckoning figyelmének, a maradékot a Facebook-alkalmazott Haugen és a Wall Street Journal technofób riportere közötti huzavona teszi ki, ez a szál megengedi Sorkinnak, hogy megint a nünükéivel foglalkozzon: az amerikai kongresszusba vetett hit, a média rendkívüli fontossága, a Helyes Dolog Megtétele, Ami Áldozatokkal Járhat. Miközben mindegyik karaktert nevetséges elemekkel díszíti fel.
A Facebooknál dolgozó nő valami miatt képben van a harmincas évek egyik amerikai filmrendezőjével, a Wall Street Journal riportere pedig nem tudja használni az autója navigációját, és hangosan nézi a hotelszobájában az ötvenes évek musicaljeit. Érdekes a filmet arra felhúzni, hogy milyen fontos a nyomtatott sajtó, miközben az egyik újonnan felvett sajtómunkatárs hónapokig lakik egy szálloda lakosztályában, és rendszeresen rendel szobaszervizt. Van benne egy vicc metroszexuálisokról, amit egészen biztosan nem értett volna senki már 2019-ben sem, amikor a cselekmény jelentős része játszódik.
Sorkin ráadásul iszonyatosan bumfordi módokat talál arra, hogy Mikey Madison karaktere szembesüljön azzal, hogy sokak mindennapi életét tönkretette a Facebook. Meghallja egy étteremben, hogy a szomszédos asztalnál bullyingról beszélgetnek, és elbeszélget az apukával, aki golfütővel menne neki a gonosz gyerekeknek. A boltban hallja, hogy valaki nem hajlandó maszkot viselni, ezért mindenkit lebirkáz. A film epilógusában (nemcsak epilógusa van, hanem fejezetei is, mint egy nagyregénynek) pedig végignézhetjük egy rasszista nő tirádáját, amikor fekete rendőrök akarják letartóztatni ittas vezetésért. Ilyen pillanatok megtörténtek, de itt az egyetlen szerepük az, hogy aláhúzzanak, felkiáltójelezzenek egy nagyon fontos mondanivalót a társadalomról.
Különösen elfuserált ez a hozzáállás a Facebook befolyásához öt évvel később, amikor mindez egyértelműen nem számít. Sorkin viszont hisz abban, hogy az amerikai jogállam eszközeivel lehet valamit tenni a gonosz hatása ellen, mintha nem az a Donald Trump lenne az elnök, akinek a nevét sem meri kimondatni egyik szereplőjével sem. Gyáva film lett a Social Reckoning – az érdemi munkát elvégezték a főszereplői, hatása már úgysem lehet, maximum vállon veregethetjük magunkat utána, hogy megtettünk mindent, ami tőlünk telik, innentől már nem a kezünkben van a világ sorsa. Ez a gondolkodás majdnem veszélyesebb a Facebooknál.
A Social Reckoning – A hálózat ára október 15-től látható a mozikban.
