A nagyvállalatok azért bántanak téged, amiért a kutyád a heréit nyalogatja: mert megtehetik

A dolgok általában rosszabbra szoktak fordulni. De semmi sem fordult annyira kiábrándítóan, visszafordíthatatlanul rosszabbra, mint az internet. Az internet, ahová az óriási monopóliumok először mindenféle csoda ígéretével becsalogatták a felhasználókat, aztán úgy döntöttek, hogy ellenük fordulva csak a részvényeseknek kedveznek inkább. A felhasználók meg ott ragadtak egy levitézlett, használhatatlan, Cory Doctorow kifejezésével élve elszaródott platformon, ahonnan mégis nehéz szabadulni.

Doctorow 2023-ban írta meg először egy blogposztban az elszaródás fogalmát – erről mi is írtunk korábban –, amivel tökéletesen sikerült beletalálnia az online világ működésébe. Az angolul enshittification kifejezés ugyanis egészen pontosan azt jelenti, hogy valami rosszabb lesz, de nem véletlenül, hanem szándékosan, és nem elvétve, hanem rendszerszinten, sőt akár globálisan is.

A huszonöt éve bloggerkedő, digitális aktivistaként is dolgozó, sci-fi regényeket is szerző Doctorow által megalkotott kifejezésből aztán nagy sikerű könyv lett, ami márciusban magyar nyelven is megjelenik. Remek olvasmány azoknak, akik úgy érzik, a régi, jó dolgokból már nem maradt semmi az interneten, ugyanis a szerző érzékletes példákon keresztül végigvezeti, hogyan jutottunk el idáig, és hogyan lehet majd talán egyszer megteremteni az új, jó dolgot, ami remélhetőleg még mindig az internet lesz.

De addig is: volt lehetőségünk Doctorow-val beszélgetni telefonon arról, hogy mi a véleménye a nosztalgiáról, alapvetően rossz-e egy előfizetéses modell, hogyan tette a mesterséges intelligencia még hatékonyabbá az elszaródást, és hogy miért tud ilyen sokat dolgozni krónikus fájdalommal és egy rákdiagnózis után is.

Volt olyan konkrét pillanat, amikor észrevette az elszaródást maga körül, vagy ez egy fokozatos jelenség volt?

Nagyon kerek és drámai lett volna, ha egy nap felkelek, és észreveszem, hogy minden szörnyű. Az igazság az, hogy huszonöt éve dolgozom aktivistaként a digitális emberi jogok területén az Electronic Freedom Foundation nevű civil szervezettel. Időközben megtörtént egy váltás, és azt vettem észre, hogy már nem megvédeni akarom az internet nagyszerű és veszélyeztetett szegleteit, hanem próbálok megszabadulni attól, ami körülötte megjelent. Nem volt egy nagy vízválasztó pillanat, de voltak azért jelek. Szabványügyi szervezeteknél is dolgozom, ami a legunalmasabb, legszakmaibb dolog, amit el lehet képzelni. Az egyik ilyen szervezet a World Wide Web Consortium (W3C), ami egy nagyon fontos konzorcium abban a tekintetben, hogy hogyan is működik az internet, gyakorlatilag annak egy titkos törvényhozó szervezete. A 2010-es években tűnt fel, hogy a W3C elkezd kompromisszumokat hozni, mert nem tud ellenállni a nagyobb cégek nyomásának úgy, ahogy korábban tette. Ez lehet, hogy utólag elég száraz ténynek tűnik, de akkoriban nagyon is égető probléma volt látni azt, hogy a felhasználói jogokért kardoskodó szervezet nem bír velük. Ez egy nagy váltás volt. De nem drámai váltás, inkább a háttérben történt, és talán egy laikus olvasó számára nehéz is elmagyarázni, pontosan mit takart.

Észreveheti azt egy felhasználó, hogy valami éppen elszaródik?

Hát persze! Gondoljon bele abba, hogy ha valaki, mondjuk, használja az Ubert, akkor látja, hogy az árak egyre jobban mennek felfelé. Ha valaki sofőr az Ubernél, akkor pedig azt látja, hogy a bérek mennek lefelé. Még a sofőrnek és az utasnak sem kell beszélnie egymással, tapasztalják mindketten.

Az előfizetői modell is az elszaródás lehetséges jele, vagy vannak kivételek?

Önmagában az előfizetéssel nincsen baj. El kell választani azt a fajta előfizetést, amikor a felhasználónak van választása, és amikor nincsen. Például ha valaki elad neked egy autót, és elad egy külön előfizetést ahhoz, hogy a fényszórót teljeskörűen használni tudd. Ezt a BMW egyébként meglépte, külön havi díj kell ahhoz, ha azt szeretnéd, hogy a fényszóród automatikusan lekapcsoljon, ha a szemközti sávban jön valaki. Az előfizetés általában a választásról szól: járathatsz újságot, vehetsz könyvet, és így tovább. Ha viszont egy cég havonta pénzt kér tőled valamiért, amit a teljes árnak tartalmaznia kellene, akkor ott csak átvernek. Ha egy ingyenes szolgáltatásból előfizetéses lesz, az más tészta. Létezik még egy köztes állapot is, ami szintén elég sunyi dolog: amikor, mondjuk, egy kiadó azt mondja egy könyvtárnak, hogy mostantól nem fogja eladni egy magazin példányát neki, hanem digitális előfizetésre kötelezi őket, és ha ezt az előfizetést bontja a könyvtár, akkor visszamenőleg törlik az archívumból a korábbi példányokat. Ez a lehető legrosszabb eshetőség, nem is előfizetés, hanem inkább bérlés.

Ez történik akkor is, ha, mondjuk, digitális boltokban veszünk filmeket. Hiába fizetünk érte, attól még nem birtokoljuk.

Júniusban jelenik meg az Elszaródás puha kötésű változata, ahhoz készült egy új bevezető. Abban szó van a VHS-lejátszó „ki-nem-találásáról”. Az a jogi környezet, ami a VHS-magnók idején létrejött, sosem változott meg, annak ellenére, hogy azóta már fejlődött a technika, a TiVóval, illetve a különböző műsorok digitális rögzítésével. A jog nem különbözteti meg a Netflixet vagy az Apple TV-t, ezeknek a technológiáknak a megjelenése nem tette kevésbé vagy jobban illegálissá a műsorok rögzítését. Hasonló a dolog, mintha a tévéadást vennénk fel. Az amerikai szabályozás szerint viszont tilos digitális technológiát visszafejteni, ami azt jelenti, hogy fel lehet venni ugyan a tévéadást, de nem lehet gyártani olyan eszközt, amivel le lehetne játszani, ami tiszta Orwell.

Az Amazon az Egyesült Államokban a karácsonyi filmeket ingyen adja Prime-előfizetéssel, de csak és kizárólag március és október között. Október és március között már négy dollár extra, ha meg akarjuk őket nézni. Azért tudják ezt megtenni, mert nincsen versenytársuk. Viszont ha létezhetne egy úgymond videómagnó az Amazon-előfizetéshez, akkor ezeket a karácsonyi filmeket fel lehetne venni. Az Amazon viszont aktívan megakadályozza, hogy meg lehessen oldani azt a problémát, amit ők hoztak létre.

Amikor a cégek megváltoztatják a viselkedésedet, akkor az egyensúly megborult. Ilyenkor a lehető legrosszabb feltételeket is ajánlhatják.

Ezért mondom, hogy alapvetően az előfizetésekkel nincsen gond, de amikor együtt jár egy korlátozással vagy tiltással, ami kizár minden harmadik felet, akkor az egy nagyon veszélyes előfizetés.

Amikor nagyvállalatok vagy kockázatitőke-alapok szállnak be jól működő cégekbe, az rögtön a legrosszabbat jelenti? A Bandcampet például felvásárolta először az Epic Games, aztán a Songstr, de a szolgáltatás nem sokat változott.

Viszont kirúgtak mindenkit, aki a szakszervezet tagja volt. Nem vagyok a kockázatitőke-alapok vagy a nagyvállalatok nagy rajongója, de szerintem fontos leszögezni, hogy egy felvásárlás nem jelent automatikusan elszaródást. Ezek a cégek pénzt akarnak keresni. Nem bántani akarnak. Ha bántanak, akkor csak azért, mert az jövedelmező nekik. Ha a felhasználók vagy a beszerzők sanyargatása több pénzbe kerülne, mint amennyit hoz, akkor a kockázatitőke-alapok sem tennék. A nagyvállalatok azért bántanak téged, amiért a kutyád a heréit nyalogatja: mert megtehetik. Nagyon szívesen élnék én is egy olyan világban, ahol ezek a cégek szövetkezeti alapon működnek, de nem gondolom, hogy alapjaiban kellene a kockázatitőke-alapokat megszüntetni, vagy újragondolni. Azt kellene elérni, hogy a versenytársak és a piacot szabályozó hatóságok közös munkával elérjék, hogy ha kihasználnak minket, akkor azon pénzt veszítsenek.

A mesterséges intelligencia elterjedése mennyire gyorsítja az elszaródás folyamatát?

Vannak olyan aspektusai, ami miatt sokkal hatékonyabb lett. A szolgáltatók a mesterséges intelligencia segítségével a működésüket hozzá tudják igazítani egy-egy felhasználó egy interakciójához, és egyénileg kiszabhatják, hogy, mondjuk, mennyi a maximum ár, amit képesek kifizetni, vagy mennyi a legtöbb reklám, amit el tudnak viselni. Ha sanyargatni akarod a felhasználókat, általában meg kell húzni egy egyetemes határt. Például ha a harminc százalékukat felbosszantod, akkor örökre elmennek, de ez a legrosszabb eshetőség. De ha előre tudod jelezni minden egyes felhasználóra szabva egy prediktív kalkuláció alapján, hogy mennyi kellemetlenséget tudsz rájuk testálni, akkor nagy átlagban sokkal jobban tudod őket sanyargatni. És ebben a mesterséges intelligencia nagyon jó.

Az Egyesült Államokban az ápolószektor úgy működik, hogy a kórházak négy nagyobb app segítségével találják meg a munkaerőt. Úgy, mint ahogy az Uber működik, van, amelyik ahhoz is hasonlítja magát. Mielőtt ezek az appok kiajánlják az ápolónak a műszakot, egy adatbrókertől megvásárolják a teljes hiteltörténetét. A kiajánlott bért pedig azzal arányosan csökkentik, amekkora az ápoló hitelkártya-tartozása. Ilyenkor a mesterséges intelligencia nagyon jól jön, mert képes lehet több tényező alapján, valós időben megtippelni, hogy egy ápoló elfogad-e egy műszakot, mert személyre tudja szabni a hiteltartozás és a legalacsonyabb elfogadható bér arányát. Az ilyesfajta működésnek hatalmas szerepe van az elszaródásban. A másik pedig az, hogy látjuk: az MI-t egyre több termékbe integrálják, és nem azért, mert a felhasználók szeretnék vagy szükségük van rá, hanem mert a befektetők nagyon izgatottak az MI-integrálás gondolatától.

Egészen tavalyig sütibeállításokat kellett kiikszelnem mindenhol, most már MI-funkciókat.

Ez általában annak a tünete, hogy egy vállalat nem fél attól, hogy a felhasználói távoznak. Ha tudod, hogy a felhasználóid nem fognak máshova menni, akkor elkezdesz rosszabbul bánni velük. Voltam én is már a budapesti reptéren, tudom, hogy egy palackos ásványvíz sokkal drágább a biztonsági ellenőrzésen belül, mint kívül. Ez azért van, mert tudják, hogy onnan nem tudsz kimenni.

Az elszaródás nem csak egy másik formája a nosztalgiának? Nem csak egy vágyakozás a régi szép időkbe, amikor fiatalok voltunk, és nem volt gonosz az internet?

Nem vagyok a nosztalgia nagy rajongója. John Hodgman barátom szokta mondani, hogy „a nosztalgia egy mérgező impulzus”. Szerintem ez így van. Sok minden volt jó a régi internetben, de voltak hátrányai is. Ki tudott részt venni benne? Nagyrészt angolul beszélő felhasználói voltak. Azok számára volt vonzó, akiket vagy érdekelt a technológia, vagy azon a területen dolgoztak. A jelenléthez pedig létre kellett hozni a saját felületedet. A közösségi platformok nagyrészt ezeket a hátrányokat küszöbölték ki.

Engem nem az érdekel, hogy a régi, jó internethez térjünk vissza, én egy új, jó internetet szeretnék létrehozni.

A platformok ott sumákoltak, hogy kihasználták az érzést, hogy az átlagemberek is könnyen használhatják őket. Amit persze csak úgy lehet elérni, ha a használatát teljes mértékben felügyelik. Ma már nem lehet úgy beszélgetni, hogy Mark Zuckerberg ne tudjon belehallgatni. Úgy vagyok ezzel, mint azokkal az éttermekkel, ahol fix a menü, ahol muszáj végigenni a harminckét fogást, akkor is, ha egy csomó undorító. Én à la carte szeretnék rendelni, és azt enni, amit szeretek, nem pedig azokat, amiket a techbrók szeretnének a torkunkon lenyomni. Nem kell mindent lenyelnünk.

A nosztalgiáról eszembe jutott, hogy én elkezdtem megint CD-ket venni, és egészen bizsergető érzés, hogy senki sem tudja, hogy mit hallgatok itthon, nincsen algoritmus, ami megfigyelje.

Én zenét szinte kizárólag külső HDD-n tárolt mp3-akon hallgatok, és azt sem az algoritmus vezérli. Nagyon ritkán van olyan helyzet, amikor nincsen nálam a tároló, és meg akarok hallgatni egy albumot, olyankor streaminghez fordulok, és mindig sokkot kapok, amikor az album végén az algoritmus végén elkezd rögtön más számokat játszani. Végighallgatok egy jó Parliament- vagy Funkadelic-albumot, ami tényleg egy egység, aztán a végén hirtelen megszólal Sly & The Family Stone, amit szeretek, de hát ha egy albumnak vége van, egy dolgot lehet tenni. Megállni.

Az Elszaródás lett a legnagyobb sikere. Milyen hatással volt ez a fikciós karrierjére?

Egy picit írtam az Elszaródás óta, de nem sokat. Az időm az nagyon kevés. Írtam egy könyvet az MI-ről, ami már a szerkesztőnél van, illetve dolgozom egy geopolitikai könyvön is. Két képregényem is meg fog jelenni, azokat is szerkesztem. Ehhez még mind hozzájön, hogy a feleségem felmondott az Egyesült Államokban, és Londonba költözött, ahová valósi, ezért én is sok időt töltök ott, folyamatosan utazom. Az Elszaródás miatt harminchárom különböző városban voltam és még leszek is. És ha ez nem lenne elég, nemrég rákkal is diagnosztizáltak, amit könnyű kezelni, de nagyon időigényes. Nincsen kifejezetten veszélyben az életem, de annyi orvosi időpontom van, hogy alig van időm fikciót írni. Pedig szeretném folytatni az egyik korábbi trilógiámat, szeretnék megírni egy novellát is.

Közben még blogol, írja a Plura-list elnevezésű rendszeres hírlevelét, és konferenciákra jár. Hogy lehet ezt mind menedzselni, mi a titok?

Megmondom, hogy mi a titok. A titok az, hogy minden mindenhez kapcsolódik. A blogolással rendszerezem a gondolataimat a könyvekhez. A könyvek általában posztok, újságcikkek és beszédek sorozatából állnak össze, amiket hosszabb ideig finomítok. Huszonöt éve blogolok. Van egy óriási, kereshető adatbázisom arról, hogy mik voltak a gondolataim. Az olvasók kommentelhetik, és elmondhatják, hogy hülyeségeket írok. Az igazság az, hogy akkor dolgozom, amikor a dolgok kellemetlenek. Így menekülök az elől, hogy észrevegyem, a dolgok körülöttem rosszak. Krónikus fájdalomban szenvedek, de ha dolgozom, akkor nem veszem észre. Én is 2026-ban élek, ha munka van, akkor kevesebbet érzékelek a világból. Abból lehet lemérni, hogy mennyire szörnyűek a dolgok, hogy mennyit írok. És most rengeteget írok!

Általában arról, hogy mik a rossz dolgok a világban.

Segít értelmezni azt, ami egyszerűen csak megfoghatatlannak és gonosznak tűnik. Amint levezetem az eredetét, akkor elkezdek gondolkodni a megoldáson is, és a megfoghatatlanból valami konkrét lesz. A krónikus fájdalmam miatt jártam pszichoterápiára. Ott javasolták azt, hogy figyeljem meg, mi fáj, és hogy másnap is ugyanazon a ponton fáj-e. Ha nem próbálom meg azonosítani a pontot, akkor egyszerűen minden rossz. Ha megpróbálom, akkor másnapra megváltozik a forrása. És ha meg tud változni a forrása, akkor akár javulhat is.

Pszichológiai értelemben véve tud jót tenni az, ha odafigyelsz arra, ami fájdalmat okoz.

De muszáj strukturáltan gondolkodni róla, meg kell érteni a mibenlétét, nem csak hagyni, hogy a fejünkben kavarogjon. Így lesz jobb.

A geopolitikai könyve, a The Post-American Internet miről szól majd?

Még mindig tanácsadóként dolgozom az Electronic Freedom Foundationnél, és azon keresztül találkozom törvényhozókkal, akiknek javaslatokat teszek bizonyos rendelkezésekkel kapcsolatban, például az interoperabilitás terén, vagy hogy hogyan lehet módosítani a technológiát, amit az Egyesült Államoktól importálnak. Ezek a törvényhozók sokszor azt mondják, hogy a javaslataim mind szépek és jók, de ha bevezetik őket, akkor az Egyesült Államok vámokkal fogja sújtani őket. Az USA pedig akkora piac, hogy nem szabad felbőszíteni. Nagyon sokan vannak, akik különböző okokból szeretnének jobb internetet. Aktivisták mint én, de például nemzetbiztonsági szakértőkről is van szó.

Gondoljunk csak bele abba, hogy az Európai Unióban mennyire elterjedt a Microsoft 365 használata. Amikor a Nemzetközi Büntetőbíróság kiadott egy elfogatóparancsot Benjámin Netanjahu ellen, Trump a Microsoft segítségével effektíve leállította a bíróság működését azzal, hogy letiltotta a hozzáférésüket az Office 365-höz. Mi lesz akkor, ha Trump megint szeretné Grönlandot? Persze, vannak a NATO-nak kötelezettségei, de az amerikai elnök ezzel az eszközzel bele tud nyúlni egy európai nemzet működésébe. Amikor pár éve orosz katonák elloptak több ukrán John Deere traktort, akkor a cég távolról vezérelve le tudta őket állítani. A John Deere-nél megnyomtak egy gombot. De ez azt jelenti, hogy a John Deere bármikor megnyomhat egy gombot. Ott vannak azok a napelemek, amik egy kínai felhőszolgáltatóhoz csatlakoznak, és nem lehet külső firmware-t rakni rájuk annak érdekében, hogy ne Hszi Csin-ping kénye-kedve szerint működjenek.

Három sztori van ebben. Egy sztori a digitális jogról, és egy a nemzetbiztonságról. A harmadik sztori pedig gazdaságfejlesztési. Az USA billió dollárokat keres az európaiakon. Csak egy példa, hogy minden egyes App Store-ban elköltött egy euróból harminc cent Kaliforniába vagy Seattle-be megy. Ez a pénz Európában maradhatna, ha ellen tudnának állni a hibás amerikai termékeknek. Miért hibásak? Mert pénzt lopnak tőled. Európa, úgymond, kijavíthatná az amerikai termékeket, és az amerikai billiók helyett Európa milliárdokat kereshetne. Finnországnak nem lesz soha megint egy Nokiája, de a Nokiának horribilis összegeket kellett kínai alkatrészekre költenie, amiket a fél világon át kellett szállítania. Mi lenne, ha az Apple gyártaná a telefonokat, de, mondjuk, a Nokia, de akár egy magyar vagy egy észt cég árulná az eszközöket, amikkel fel lehetne törni, hogy aztán olyan App Store-t telepítsünk rá, amilyet csak szeretnénk? Még ha kilencvenszázalékos kedvezménnyel működne, akkor is tízmilliárd dollárt tenne zsebre abból, amit az Apple visz haza a szoftverek után. Amikor Jeff Bezos megalapította az Amazont, mondott egy elhíresült beszédet az amerikai könyvkiadóknak. Azt mondta, hogy „a ti árrésetek az én lehetőségem”. Ez az árrés most Európa lehetősége.

Ez most egy olyan pillanat, amikor ez a három, korábban említett érdekcsoport ugyanazt szeretné elérni. Az ilyen pillanatok azok, amikor változás tud történni. Erről szól majd a Post-American Internet.

Ez reménytelinek hangzik.

Reményteli vagyok. Semmiképpen sem vagyok optimista, de tele vagyok reménnyel.

A nagy elszaródás: Miért romlott el hirtelen minden, és mit tehetünk ellene? március 17-én jelenik meg a Lumen gondozásában, Bari Máriusz fordításában.