Véget ért a sorozat, ami megváltoztatta azt, ahogyan a vendéglátásról gondolkodunk

Az utolsó évaddal véget ért A mackó, a fiktív chicagói étterem és az azt körülvevő család történetét bemutató sorozat. Sokan nézték azért, mert kíméletlenül őszintén mutatta be a vendéglátás kegyetlen, kibírhatatlan oldalát, amit még annyira lehet szeretni, hogy az függőséget tud okozni. Azelőtt a szakácsok idilli térbe helyezett sztárok voltak, akik csipesszel rakosgatnak virágot egy felismerhetetlen ételre. A mackóban a szakácsok már az életükért küzdő harcosokra emlékeztettek.

Az állandó feszültségben pörgő konyhai küzdelmeket szinte mindenki tudta a saját életéhez kapcsolni, mert a munkahelyi nyomást és a vele járó frusztrációt nemcsak vendéglátók és szakácsok érezték magukénak, hanem szinte mindenki, aki él és dolgozik a 2020-as évek világában. Még többen szerették ezt a sorozatot a karakterekért és a köztük lévő kapcsolatok érzékeny ábrázolásáért, a nagyon nem hollywoodi módon valódi párbeszédekért, és a köztük lévő hosszú csendekért.

Az első három évadban mindez tökélyre fejlesztve áramlott együtt. A konyhai háború feszültségét az ordítozások és káromkodások mögött álló traumák, érzések, sebek bemutatását szolgáló lassú jelenetek váltották fel. Eközben pedig azok is sok mindent kaptak, akik a selymes mártások, csillogó borsóhüvelyek és csodálatos habok látványára gerjednek. A mackó mégis egyre inkább pszichodrámává vált, amiben a vendéglátás csak eszközt, modellt szolgáltatott. Az első, a második, a harmadik és a negyedik évadról is írtam, a napokban megjelent ötödikkel pedig véget ért a sorozat.

A búcsúévad előtt kiadtak egy meglepetésepizódot, ami Richie (Ebon Moss-Bachrach) és Mike (Jon Bernthal) múltbéli, szétesős-berúgós napját idézte fel. Ez alapján az hihettük, hogy a visszaemlékezésnek az utolsó évadban is fontos szerepe lesz, de nem így alakult. A záróévadban se a múlt, se a szereplők éttermen kívüli magánélete nem szerepel. A különálló rész így látszólag funkciótlan, abban mégis segít, hogy lezárja a sorozat központi traumája körüli őrlődést, ami mindenki szenvedését és az étterem sorsát is megpecsételi. Míg a korábbi évadokban rejtélyes, de inkább rózsaszín ködben emlékeztek vissza a halott bátyra, Mike ebben a részben egy menthetetlenül sérült, mérgező, kártékony figurának látszik inkább. Innen nézve már egyértelműbb, hogy a család/az étterem csak úgy élhet túl, ha valóban eltemeti őt és a hagyatékát is. A kérdés az, kinek mennyire sikerülhet ez.

Ahogy a kaotikus, koszos, de kedves szendvicsezőből híres fine dining étterem lesz, a karakterek is fejlődnek, gyógyulnak, legalábbis a maguk ütemében próbálkoznak vele. Míg az alkoholista, őrült anya, D. D. (Jamie Lee Curtis) szinte kicserélődik, Richie egyre jobb a maga területén, Sydney (Ayo Edebiri) félénk kezdőből szelíden kemény főszakács lesz, a főhősünk, Carmen (Jeremy Allen White) továbbra is csak kutyaúszásban csapkodja maga körül a hullámokat. Ez pedig az előzőekhez hasonlóan meghatározza a sorozat zárórészeit. Hiába villannak fel csodás jellemváltozások, mégis a főhőssel fuldoklunk tovább ugyanazokban az önismétlő körökben, elakadásokban. Lehet, hogy maguk az alkotók is megrekedtek már, és csak azért készítettek újabb évadot, mert úgy érezték, hogy muszáj.

Onnan indul, ahol vége

A negyedik évad csattanójában Carmy úgy dönt, hogy kiszáll, átadja a konyhafőnöki pozícióját Sydney-nek. Az előző évadban végig ketyegő digitális óra, ami az étterem csődjéig számolt vissza, lejárt, a Bear étteremnek nincs jövője. Onnan folytatódik az utolsó évad, ahol már nem kellene hogy történet legyen – a kiindulópont egy végpont, ráadásul az évad nagy része egyetlen napot mesél el.

A főszakács felmondott, de marad, az étterem csődbe ment, de a konyhán mégis főznek: erről a köztes állapotról szól az ötödik évad.

Nehéz eldönteni, hogy ez szándékos-e, de kísérletnek jó. Hogyan lehet ábrázolni a lehetetlen átmeneteket, a változás előtti pillanatokat, mikor az összeomlás már borítékolt, a szakítást már kimondták, mégis együtt kell még működni? Érdekes és szinte alig megmutatható lelkiállapotok ezek, ezért az első részeknél még nagyon lelkesek vagyunk nézőként, és számítunk azokra a katarzisokra, amiket az előző évadok közepére helyezett dupla epizódoknál megkaptunk, ez azonban végül nem érkezik meg.

Miközben a művészi cél csodás, voltaképp végig ugyanaz történik, ami eddig, a korábbi évadokban. Az étterem már nem az összeomlás szélén áll, hanem összeomlott, amire az időjárás is rátesz két lapáttal, mintha bibliai csapásokkal érkezne meg a végítélet. Megszűnik az idő, eltűnnek a napszakok, a csövekből ömlik a víz, nincs alapanyag, amiből főzni tudnának, nincs ember, aki felszolgáljon. Értjük a szimbólumokat, a gyakorlatban mégis ugyanaz történik, mint a korábbi évadokban: kapkodás, tűzhelyen kifutó leves, horrorszerű húsfeldolgozás, és a feszültség, hogy vajon sikerül-e egyáltalán túlélniük az estét, és lesz-e következő.

A figurák pedig tovább gombfociznak a maguk játszmáiban, Sydney és Carmen közt felborulnak a szerepek, de ugyanazt a „ki a főnök” meccset játsszák tovább. Sugar (Abby Elliott) még mindig nem bízik az anyjában. Richie nem akarja elhinni magáról, hogy mennyire zseni vendéglátó lett, pánikrohamok között kerüli a konfliktusokat. Jimmy nagybácsi (Oliver Platt) káromkodásai lekonyultak a pénzügyi csődtől, érzelmes és belátó lett. Az infantilis Fak fivérek (Matty Matheson és Ricky Staffieri) pedig továbbra is csak káromkodnak és nem szerelnek meg semmit, ami elromlott, de változatlanul szereznek pár vicces pillanatot az amúgy elég vontatott évad számára.

Ebben a változásra való várakozás állapotában nagyon apró elmozdulások azért vannak, de szinte láthatatlanok. Értjük, a változás, gyógyulás, lassú dolog, a minták nehezen újraírhatók, és ezzel a feladattal mindenki más ritmusban halad. Ez igaz is, de sajnos se a történetvezetés, se a képi világ nem elég átgondolt ahhoz, hogy megmutassa azt, amit láttatni szeretne.

A minták újraíródása láthatatlan

Sydney új vezetői stílusban irányítaná a konyhát, nem ordít, nem káromkodik, és mindenkit – suttogva – kér erre. Bár ez néha nevetséges, mégis úgy tűnik, valami megmozdul, a konyhán figyelnek egymásra, elnézik a másik hibáit, és az elfogadó, szelíd, szeretetteljes hangulat láthatatlanul elkezdi újraírni a működést. Az üzenet szép, még ha mindezt csak apró mozzanatokban sikerül is ábrázolni, mint amikor az egyik elront valamit, és másik nem ordítva löki a falnak, akár az előző részekben, hanem azt mondja: szeretlek, de most fegyelmezetlen voltál, menj és csináld tovább.

Szerencsére a csöpögősségig még most sem engedi el magát a sorozat, így azt is megmutatja, hogy a változás nem mindenkinél megy ilyen könnyen. Carmen alig találja a helyét ebben a suttogva fegyelmezős közegben, úgy érzi, nem tud mit kezdeni olyan helyzetekkel, mikor nem az élete múlik egy összetört tányéron, hanem a csapat összefog és helyrehozza a károkat. A legvégén sem egyértelmű, vajon rájön-e, hogy nem kell kiszállnia ahhoz, hogy újraírja a negatív viselkedési mintákat, de a gond nem is ez. Míg A mackó legnagyobb erénye az emberek közötti kapcsolatok nehezen megfogható, árnyalatnyi rezdüléseinek ábrázolása volt, ebben az évadban ezeknek jóval kisebb az erejük a korábbiaknál.

Nem a perfekcionista fine diningé a jövő

Étteremként a Bear ezekben a részekben éppen afelé változik, amilyen irányba sokak szerint a csúcséttermek ma a valóságban is mennek. Az utolsó részekben úgy látszik, a fine dining tökéletességre törekvő világa a konyhán belül és kívül is, emberileg és pénzügyileg is fenntarthatatlan. Alig tud profitábilis lenni, hiszen telt házzal pörög, mégis folyton a csőd szélén áll. Az ordítozásnak, bántalmazásnak vége, de kérdés, lehet-e minden hibamentes egy szeretetteli munkaközegben. Végül bizonytalanná válik az is, vajon a vendégeknek szükségük van-e erre.

Az étterem utolsónak vélt, nagy vacsorái, amelyeket özönvízben, alapanyag, személyzet, eszközök és beázott, omladozó épületben valósítanak meg sikerrel, azt bizonyítják, hogy az embereknek nem a tökéletesség kell.

Nem a foltok számítanak a tányér szélén, vagy hogy mennyire szertartásos a kiszolgálás, hanem az, hogy sztori legyen a fogások mögött, amelyek amúgy nem sokkal többek házias otthoni ételek nagyon jól elkészített változatánál. Ezért lesz óriási siker Sydney személyzet számára készített kólás oldalasa, amit kénytelenek tálalni, mert elfogynak az ételek. Így alakul ki vad buli a foglalások feltorlódása miatt spontán felhúzott sátorban, ahol a Fak tesók „kibaszott sört és nasit” kínálnak ordítva az elegáns vendégeknek.

A sorozat végére az étterem révbe ér, a szeretetteli vendéglátásáról, de zajáról és ordenáré stílusáról híres szendvicsezőből nem a merev, fehér abroszos fine dining étterem lesz, hanem a kettő kedves fúziója. Itt kreatívak és technikásak ugyan az ételek, de egyszerűek, és az egész spontán annyira, hogy a kicsit dinka felszolgálók is sztorizhassanak és beleférjenek utolsó pillanatos rögtönzések. A vendéglátás lazulását, egyszerűsödését jósolja az is, hogy Ebra (Edwin Lee Gibson), az egykori mosogató álma, ami szerint franchise-t alakítana a szendvicsezőből, megvalósulni látszik.

Van-e jövője az étteremnek az utolsó részekben látott óriási fordulat hatására? Ha igen, melyik irányba megy tovább, a perfekcionista, vagy az őszinte, „mangia, baby!” felkiáltásokkal tarkított felé? Ezeket nem tudjuk meg. A sorozat folyamán ennél is sokkal fontosabb érzelmi fejlődések és gyógyulások is félig-meddig lógva maradnak, vagy kicsit inkább elkenik őket. A zárópillanat felől nézve mégis az látszik a legfontosabbnak, amikor Richie leküzdi minden félelmét, elengedi a múltat, elfogadja a saját fejlődését, és felszáll a repülőre (legalább olyan fontos, mint amikor korábban Taylor Swiftet énekelt a kocsiban), amivel a szememben végképp kiharcolja magának a valódi főhős súlyát.

A mackó a Disney+-on elérhető.