Éttermet nyitni pokoli stresszes, de a traumáinkkal szembenézni még nehezebb

Az utóbbi években egyre több film és sorozat témája szól a szakácsok és úgy általában a vendéglátás embertelen nehézségeiről. A leghatásosabban, legköltőibben a Bear című sorozat mutatta be ezt a sokáig láthatatlan vagy kifelé hamis képet mutató világot. Az első évad ráadásul egy szép korallegóriával vezette végig mindezt, a konyhában tűzzel-késsel, állandó összeomlással küzdő szakács sziszifuszi menetelését nehéz volt nem az egész világ válságból válságba zuhanásával párhuzamba hozni.

Tavaly írtunk az első évadról, de röviden vegyük át, miről is van itt szó: Carmen egy szakács, aki korábban Michelin-csillagos konyhákon dolgozott, elképesztően stresszes munkakörnyezetben. Egy óriási váltással, a testvére halála után tér vissza annak chicagói szendvicsezőjébe, amely az anyagi és fizikai összeomlás szélén áll, csak a vendégek és a dolgozók érthetetlen szeretete tartja össze. Carmen és új szakácshelyettese, a fiatal, halk szavú, de nagyon határozott Sydney próbálnak úszni az árral ebben az őskáoszban, de újra és újra elbuknak. Nem találnak fogást a rendszer ráncba szedéséhez, ezért csak egy mesébe illő fordulat menti meg végül a helyzetet.

Az első évad magát a káoszt mutatta be, az örök ordítozást, a konyhán uralkodó elviselhetetlen stresszt. A pokoli zűrzavar olyan magas szintre emelkedik az étteremben, hogy csak a totális lerombolás és az újrakezdés lehetősége vethet neki véget. Az éttermet bezárják, és egy égből pottyant tőkebefektetéstől remélik az újranyitás lehetőségét.

Nem voltam biztos benne, hogy ezután a szép lezárás után szükség van folytatásra, kerek volt ez így minden tekintetben: a szereplők mind eljutottak addig a pontig, hogy változtatni akarjanak, megpróbáljanak együtt élni a sérüléseikkel, és elfogadják azt a feladatot, amit – ahogy legalábbis ők érzik – valamiféle sors írt nekik elő.

A második évad története egyszerű: az étterem felújításáról és újranyitásáról szól. Valójában persze inkább arról, hogyan néz szembe mindenki a saját traumáival, akadályaival, és hogyan esik óriásikat pofára mindeközben, vagy zuhan vissza a startvonal mögé. Az előző évad karakterei mellett fontossá válik az eddig mellékes Natalie, Carmen testvére, illetve még Carmennél is jelentősebb szerephez jut Richie, akit unokatesónak szólítanak, bár nem vérrokonuk, mégis három testvérként működnek az évad során.

Öt rész lassúság, de aztán

Az első részek alapján ez egy nyugis, kedves, pihentető évadnak indult, de mivel a szereplőkhöz az első évad olyan mély kötődést alakított ki bennem, mintha személyes közeli ismerőseim lennének, jó volt őket viszontlátni. Az ötödik részig szép lassan hömpölyög a történet, vannak ugyan apróbb feszültségek az étterem felújítása és finanszírozása körül, de úgy tűnik, a karakterek mind készek megváltozni az új életért. Olyan párbeszédekben sűrűsödik össze az évad első felének lényege, mint mikor Richie beszélni akar Carmennel, de ő elhajtja, mondván: erre nincs ideje, majd egy pillantás után visszaül, és annyit mond: oké, mégis van. Mindenki próbálkozik, igyekszik, és a saját keretein belül fejlődni próbál.

Mintha egy életvezetésitanácsadó-könyvet olvasnánk, olyan klisészerű mondatokkal, mint hogy figyelj a másikra, légy türelmes, mindig kezdd újra, ha elbuksz, ne add fel, ha kudarcot vallasz. Aztán ez valóban megjelenik, amikor Sydneynek ad egy motivációs könyvet az apja, és bár először nem hisz benne, mégis abból igyekszik erőt meríteni. Ez a vonal végig megmarad, hol erőltetetten – az étterem falára tűzött jelmondatokkal, minden perc számít, satöbbi – hol szép, elsimított módon, a háttérben. Például Sydney és Carmen vitáinál, amikor az ordítozás-anyázás kellős közepén jeleznek egymásnak siketnéma kézjellel, így képesek leállítani a veszekedést egyik percről a másikra, bocsánatot kérni és továbblépni.

Ennek a nyugalmas, első évadfélnek is vannak gyönyörű részei, főleg képi világban lett még az elsőnél is erősebb a sorozat. Sydney Chicagót járva tervezi a menüt, és vágóképekkel mutatják meg, hogyan alakul a fejében egy tányér a kaotikus ötlettől a végső tervig, hogyan befolyásolják a kreatív elméleti tervezést a világ ingerei, akár egy-egy épületsor látványa. Marcus koppenhágai tanulóútja, a hűvösen tökéletes skandináv fine dining világ élénkzöld zseléi és tökéletesen rétegzett péksüteményei, a színes bőrű, egyszerű chicagói srác félszavakból álló dialógja a kimért, maximalista dán szakáccsal. Olyan lassú és minimalista az egész, mintha egy Jarmusch-filmbe kerültünk volna.

Amikor aztán megjelent egy hagyományos, százszor látott amerikai szerelmi szál Carmen életében, végképp kezdtem elveszteni a hitem abban, hogy itt lesz még látnivaló – ám ekkor robbant a bomba, és jött a hatodik, dupla rész. Én elég régimódi vagyok, kiskoromban még egy hetet kellett várni két Dallas-epizód között, most is szívesebben gondolkoznék pár napot egy-egy rész után máskor is, de a Hal című fejezetet követően negyedórát bámultam a falat.

Színdarab sztárokkal, traumákkal

Egy külön filmnek, sőt, színdarabnak is elmenne a sorozat közepére helyezett extra epizód, ami egy bő órában magyaráz meg mindent, amit az eddigiekben nem tudtunk vagy nem értettünk.

Visszatér az első évad őskáosza, a rettenetes zaj, a folyton csörgő időzítőóra, az ordító rokonok, a káromkodás. Itt nem egy étterem konyhája a feszültség tere, hanem egy családi házé, amelyben egy régi karácsonyon Carmenék anyja őrjöng. Egyetlen ünnepi este bemutatásával fény derül az összes főszereplő tragédiájának összes okára, miért magányos Richie, miért halt meg Mike, miért szorong úgy Natalie. Az elcseszett családtagokat valódi sztárparádé alakítja, az anya Jamie Lee Curtis, a rokonok között pedig Sarah Paulson, Bob Odenkirk és Gillian Jacobs is feltűnik, mind kulcsfontosságú pillanatokban alakítanak nagyon erős figurákat.

Mindannyiunknak vannak idegesítő rokonaik, itt ez hatszor emelkedik a köbre, az apró beszólogatások, jó szándéktól vezérelt, mérgező megjegyzések a teljes összeomláshoz vezetnek. Közben pedig a háttérben végtelenítve szól egyetlen dal egyetlen versszaka, emlékeztetve az épp lesokkolt nézőt arra, hogy a múltban vagyunk, és amúgy mindenki épp azon dolgozik, hogy ezeken a rettenetes dolgokon túllépjen.

It's gonna take time
Whole lot of precious time
It's gonna take patience and time, mm
To do it, to do it, to do it, to do it, to do it
To do it right

Az évad második felében már egyenletesebb a feszültség szintjének emelkedése. Egy újabb nyugodt és gyönyörű epizód után, ahogy egyre közeledünk az étterem nyitásához, úgy lesz megint egyre gyorsabb és idegesebb a történet és a képi világ is, hogy az utolsó epizód már éppen olyan villódzóan traumatizáló legyen, mint az első évad volt. Hiába értjük meg a főszereplők traumáit, és hiába hiszik ők is, hogy tudják azokat kezelni, végül úgy tűnik, inkább újrateremtik a szenvedést ahelyett, hogy örülnének a régi sérüléseik után megérdemelt szebb, jobb világnak.

Tanmesék, de jól

Az elejétől tudatosan közvetített coacholós vonal végig megmarad, de meglepő módon sosem lesz irritálóan didaktikus. A szereplők közül több tanulságos egyéni fejlődéstörténetnek különálló részt szentelnek, a legerősebb mégis Richie kuzin átváltozása. A szüntelenül fuckoló, bunkó, mindent elrontó, megbízhatatlan örök vesztesből lelkiismeretes öltönyös fickó lesz egy hét sztázsolás után. A mosogatóból ugyan nem lesz szakács, de az éttermi higiéniát tökélyre viszi. A tetovált, duci szerelőből (akit a sorozat producere, Matty Matheson alakít, aki amúgy egy menő szakács) a felszolgáló lesz. Sydney bízni, Marcus elengedni tanul meg.

Mindez nagyon elcsépeltnek hangzik, és az is lenne, ha nem sikerült volna olyan remekül megírt dialógusokkal és olyan csodás, minimalista arcjátékkal rendelkező színészekkel bemutatni, hogy mégis működjön.

Talán a legszebb az egész sorozatban az, ahogy két ember közötti kapcsolódási pillanatok varázsát megmutatja, például Marcus és Sydney telefonhívása közben vagy Richie és a felesége beszélgetésénél. Üres dolgokat mondanak egymásnak percekig, de a pillantások, simogatások és mozdulatok mutatják meg, mennyire szerették egymást, és így az elveszítés fájdalmát is könnyebb megérteni Richie állandó örjöngése mögött.

Akkor ez mitől kajafilm?

Bár az eddigiekből kiderült, hogy ez az évad sem az ételekről szól valójában, azért mégis érdekes, ahogyan a sorozat megjeleníti a kor gasztronómiáját és vendéglátását. Éttermet nyitni 2023-ban óriási bizonytalansággal jár, Sydney a nyitás előtti hetekben teljesen érthető módon nézi szorongva a sorra bezáró chicagói éttermeket. Munkaerőt találni szinte lehetetlen, a verseny óriási, a siker a szerencsén múlik, ezek mind valóságos félelmek.

Ahogy a skandináv gasztrotrendek világhódítása is teljesen valódi, Marcus Dániában tanul konyhai alkímiát, Richie pedig a helyi top helyen ismeri meg a kor legmagasabb szervizsztenderdjeit. Bár ez itthonról nem igazán látható, a világ legjobb éttermei arra törekednek, hogy a világítástól a hőmérsékleten át a vendégek minden igényét kielégítsék, de még a legtitkosabb vágyaikat is kitalálják. (Erről szólt egy epizód gasztropodcastunkban is, itt lehet megtalálni.)

Ahogy Sydney és Carmen a saját éttermük menüjéről ötletel, az a világ éttermi menüire egyre inkább jellemzően totál elszállt. Mindent füstölnének, gyümölccsel kevernek húsos ételeket, és sósan készítenek el desszerteket. Nemzetek konyháinak totális keveredése, sok olaszos elem fuzionál francia és amerikai stílusirányokkal, de ez is a cél, ahogy mondják, „átgondolt káosz” jellemzi az étlapot.

De ennél fontosabb az ételek szimbolikus jelentősége: a múltidéző kulcsepizódban Carmenék anyja hétféle halat készít, ami az Amerikába bevándorló olaszok karácsonyi hagyománya volt – a hét hal lakomája. Az ételek ezen a vacsorán gusztustalan és mocskos konyhában készülnek, rettenetes hangulatban, ám aztán a karácsonyi asztalon csodálatos rendben, díszes tálakban sorakoznak fel. A főszereplő egyik legtraumatikusabb élménye egy ilyen lakomához kapcsolódik, de ezt görög sorstragédiába illő tudatossággal megfordítja, amikor az étterme menüjére teszi a halakat és a cannolit, egészen másképp.

A leghatásosabb főzős epizód a rengeteg éttermi vágóképen kívül mégis az, aminek sem különösebb jelentősége, sem tanulsága nincs, csak simán gyönyörű. Sydney omlettet készít Natalie-nek, aki éhes. Később azt mondja, ez a tíz perc volt a legjobb az egész napjában. „Szeretsz gondoskodni másokról” – magyarázza Carmen.

Ezt az éltelt mi is kipróbáltuk:

Sydney csipszes omlettje

Alapanyagok:

• 3 tojás
• egy csipet só
• 1 evőkanál + egy kicsi vaj
• 2 evőkanál boursin sajt (vagy 1 evőkanál krémsajt + egy evőkanál tejföl)

a tetejére:

• snidling
• csipsz

A tojást egy szűrőn áteresztve veri fel, majd rengeteg vajat olvaszt egy serpenyőben, beleönti a tojást, és miközben előre-hátra rázogatja, hagyja megdermedni az alját. Sót nem látni itt a sorozatban, én azért megsóztam kicsit. Egy habzsákból boursint nyom a közepére (egy későbbi jelenetben meséli el, mi volt benne – ezt itt krémsajt és tejföl keverékével helyettesítettem). Én egyszerűen odakanalaztam, ezért kicsit ki is repedt a tálalásnál, de sokat nem rontott a végeredményen. Aki precíz szeretne lenni, próbálja meg egy csíkban az omlett átmérőjére kanalazni a krémet.

Egy spatulával ráhajtom az omlett egyik oldalát a töltelékre, majd a másik oldalról is hajtok egyet. Itt Sydney újra bekeni vajjal az egészet, ami nemcsak fényt ad, de segít átcsúsztatni is az omlettet a tányérra. Vigyázat, ezen a ponton szakadhat szét az egész, iszonyú óvatosan kell átereszteni. Végül csipszet morzsolt a tetejére és snidlinget vágott rá, nekem újhagymazöldem volt épp. Az omlett krémes, a csipsz ropog rajta, tényleg elég jó dolog.

Az első évad hatására a chicagói marhás szendvicset készítettük el, itt található a receptje.

A Bear 2. évada Magyarországon a Disney+-on látható augusztus 2-tól.