2024. július 19. – 12:12
Sok mindent megbocsátok azoknak az alkotóknak, akik már tartósan beköltöztek a szívembe. Mások gyakran puffognak, ha egy zenekar sok komoly album után kiad valami habkönnyűt, ha egy színész reklámszerepet vállal, én szinte mindent képes vagyok elnézni annak, aki egyszer képes volt megragadni. A Mackó harmadik évada feleannyira sem intenzív, megrázó, mély vagy tartalmas, mint az előző, sőt, vannak benne esetlenségek is. Nem csak azért mondom, hogy nagyon jól van ez így, mert rajongó vagyok, hanem azért, mert ez minden szempontból passzol nemcsak a történetbe, hanem a sztori történetmesélési módszerébe is.
A második évad egyes pontokon olyan elviselhetetlenül feszült volt, hogy azon az érzelmi-látványbeli fordulatszámon egyszerűen folytathatatlan lett volna, sok volt szemnek, fülnek, léleknek, különösen a rengeteg trauma, ami a visszaemlékezős jelenetekben tűnt fel.
A történet és annak történetmesélési módszere képben, zenében, párbeszédekben is lelassult, sőt, néha azt lehetett érezni, mintha megállt volna. Vannak például teljes részek, amikben alig szólalnak meg. Néznek, főznek, takarítanak, monoton, folytonosan ismétlődő mozdulatokat tesznek meg újra és újra. Kevés dolog illusztrálható olyan nehezen művészi formában, mint a csend, de ezt itt most sokszor sikerül megmutatni.
Az alkotók már a második évadnál rájöttek, hogy sokkal jobban érdeklik őket a saját figuráik, mint az étel, a főzés vagy mindaz, ami az éttermi világban történik. Ezzel mi is így vagyunk: mint minden igazán jó sorozat esetében, itt is sikerült annyira közel kerülnünk az étterem dolgozóihoz, hogy már az puszta öröm és boldogság, hogy újra látjuk őket, és tudjuk, hogy mi van velük. Akkor is, ha épp nincs velük nagyon semmi. Márpedig néha, különösen eseménydúsabb, pörgősebb időszakok után sokáig semmi nem történik az emberrel.
A mackó már tavaly tömény lelkizés és pszichológia volt, de most ebben a bátor ritmusváltásban, lassulásban még inkább az. A traumára adott leggyakoribb válasz nem az ordítás, nem a visszaütés, hanem a kifagyás, a mozdulatlanság, a bezárkózás. Carmen kifagyott, pontosabban: a traumáira traumát halmozott, ezek mind az előző széria hűtőkamrájában (hoppá!) egyesültek. Az étterem megnyitott, sikeresen működik, de a szerelmét, Claire-t az előző évad utolsó részében véletlenül vérig sértette, és képtelen tőle bocsánatot kérni. Még rosszabb, hogy a másik, talán hozzá legközelebb álló embert, Richie-t is megbántotta, vele az éttermen belül azóta is tart az állóháború.
A harmadik évadban merev, kifagyott, bezárt állapotban nyűglődik, az arcizmai sem mozognak, robottá változik, aki kis ágacskákat rakosgat csipeszekkel a szépen komponált tányérokra. Michelin-csillagot akar, naponta változó menüt, olyan tökéletességet, amit a többiek nem, és ami őt sem teszi boldoggá.
A Bear, mármint az előző évad végén nyílt étterem pörög, sikeres, de csak kifelé, bent mindenki egymásnak feszül. A felszolgálók és a konyha nem értik egymást, a pedáns, neonfényes, vakítóan fehér étterem tökéletesre komponált tányérjait mutató képek közé a mocskos mosatlanról, vérző ujjakról és káromkodásokról szóló rémálmok ugranak be. A régi, kaotikus marhás szendvicseket árusító büfé személyzetét mindenütt szorítja a ráerőltetett, túlzottan tökéletesnek szánt étterem koncepciója, egyszerűen hülyén áll rajtuk az öltöny, szó szerinti és átvitt értelemben is. A legnyomasztóbb mégis az, ami Sidney és Carmen között történik. A feszültség itt is viták és harcok helyett csöndben nyilvánul meg, semmitmondó párbeszédekben, a ki nem mondott dolgok helyén álló üres térben.
Az étteremben többnyire küzdelem és némaság, vagy egymás mellett elkiabálás van, de ezek mellett lezajlanak párbeszédek is, amik viszont annyira valódiak, annyira igazi kapcsolódásokkal teliek, hogyha ilyenek lennének a mindennapjainkban, a világ összes baja megoldódna.
Ezek a beszélgetések még mindig a legnagyobb erősségei a sorozatnak, még akkor is, hogy ha gyakran nem életszerűek. Megkérdezzük a munkatársunkat pakolgatás közben, megbánta-e élete döntéseit? Odaordítjuk a főnökünknek, hogy meg kéne tennie valamit, amiről nyilván tudjuk, hogy képtelen megtenni, és ez csendben rágja belülről? Elmeséljük a szendvicsezőben egy idegennek, mitől kilátástalan épp az életünk? Megmondjuk az anyánknak, hogy egy lelki nyomorékot csinált belőlünk?
Nyilván nem, pedig egyrészt talán minden könnyebb lenne, ha megtennénk, másrészt épp ez itt a zseniális, ahogyan mindezt képes tökéletesen klisémentesen és természetes, rövid mondatokban megvalósítani.
Ahogy a korábbi évadokban, most is állandó párhuzamban zajlik egymás mellett múlt és jelen, most Carmen tanulóévei vannak a középpontban. Ezekben a flashbackekben megjelenik sok sztárszakács és legendás étterem, felvillan a Noma és René Redzepi. Ennek a szálnak egyik, a sorozat történetének legerőltetettebb jelenetében puffogtat kliséket Thomas Keller is, miközben a sztázsoló Carment tanítja meg arra, hogyan távolítsa el a csirkéből a villacsontot. Épp azért olyan röhejes ez a minden szempontból valószerűtlen jelenet, mert a többi párbeszéd annyira mély és érzelemgazdag, hogy az ember levegőt is elfelejt venni. Miért menne oda Európa egyik legnagyobb szakácsa a konyháján ingyen vendégmunkás tanulóhoz, hogy megmutasson neki egy olyan konyhatrükköt, amit nyilván réges-rég tud, hiszen anélkül be se juthatott volna oda, és miért mondana neki életbölcsességeket?
Ugyanettől esetlen Carmen szakmai fejlődésének meséjében a csúcsjelenet, amikor egy étterem záróeseményén a valós világ séflegendái ülnek egy körben Carmennel és Sidney-vel. Közülük többen szerepeltek az itthon is híres Chef’s Table sorozatban, például Christina Tosi és Rosio Sanchez is. Az ötlet amúgy érdekes lenne, hiszen nem csak az látszik belőle, hogy Carmen minden célját elérte, ott ül a legendák között, de hiába, mert még mindig a rettegéseibe és szorongásaiba van bezárva. Ez a rész azt is bemutatja, hogy A mackó a gasztrovilágban is annyira fontossá vált, hogy sztárszakácsok vállalnak benne vendégszerepet. A jelenet mégis erőltetett, olyan, mint egy beillesztett dokumentumfilm-részlet, miközben mégsem az, de talán nem véletlenül.
A fikcióba helyezett valós séfeknél sokkal életszerűbb és igazibb Olivia Colman és az általa megformált szakács alakja, aki a második évad mára ikonikussá, mindenütt idézetté vált jelenetében is szerepelt. Sajnos – vagy szerencsére – a záró epizódban ő mondja el, amit az egész évaddal az alkotók ki akarnak fejezni. Hogy a nap, vagy a történet, vagy a dolgok végén nem fontos, mi van a tányéron, arra senki nem fog emlékezni, mindenkinek csak az emberek számítanak.
Hogy jó, ha nem séfnek szólítanak, hanem tudják a nevedet. Hogy mindaz, amiért Carmen mindent felad, amiért megtagadja-bántja azokat, akik imádják, valójában nem igazán számít. Hogy a fine-diningnak (ahogy amúgy ezt mostanában sokan mondják), a milliméterre pontosan rendezett poharaknak, a pedánsan megrajzolt tányérkölteményeknek, cseresznyés kacsáknak, hajszálpontos kockákra vágott zöldségeknek sincs már nagyon jövője beszélgetések és kapcsolódások nélkül. Vagy ha van, akkor valahogy máshogy, például úgy, ahogy egy erős Dave Chang-utalással a zárójelenetben a topséfek hullarészegen esznek mélyhűtött gofrit, kaviárral.
