Azért a szakácsok többek, mint kokós-hányós, szívtelen szörnyek

Hozzánk nem Anthony Bourdainnel érkezett meg a világgasztronómia, hanem Jamie Oliverrel és Nigella Lawsonnal. A vagány, lázadó rocksztár szakács (aki hat évvel ezelőtt öngyilkos lett), és mindaz, amit Amerikában képviselt, itthon csupán egy nagyon szűk gourmet réteget ért el. Így is találkoztam több olyan magyar szakáccsal, aki példaképeként tekintett a séflegendára, és volt, aki miatta választotta ezt a szakmát. Rajtuk kívül talán azokhoz a férfiakhoz jutott még el Bourdain híre, akik valamikor a kétezres évek elején hobbiból főzni kezdtek, aminek a feleségük annyira megörült, hogy rögtön vett nekik egy Bourdain-szakácskönyvet. Ebből általában az lett, hogy évente kétszer főztek valamit A francia bisztrókonyhából, de az étel elkészítése két napig tartott, így a nők terhein vajmi keveset enyhített.

Hogy miért is volt annyira nagy formátumú figurája az utóbbi szűk fél évszázad világgasztronómiájának Anthony Bourdain? Egyrészt őszinte, flegma, kemény stílusa miatt, ami behozta a tévék világába a valódi szakácsokat. Amerika a nyolcvanas évekre már évtizedek óta a takaros, kötényes hölgyek főzését követte a tévében, Julia Childtól Martha Stewartig. Azokat az embereket viszont, akik katonaként küzdöttek a konyhákon, Bourdain hozta be a (zömmel férfi) tévénézők életébe.

Valójában persze ezt sem ő kezdte el, hanem egy évtizeddel előtte Marco Pierre White (aki 1990-ben a White Heat című könyvében mutatta először rocksztárként a séfeket), de Bourdain népszerűbb lett, szélesebb kört ért el. Legfőbb érdeme talán nem is ez, hanem a nyugati világ nyitása a keleti gasztronómia és a lazaság irányába.

Utazós főzőműsoraiban hátat fordított annak a szemléletmódnak, ami szerint a magas gasztronómia minden esetben európai (olasz, francia, esetleg spanyol) és kizárólag fehér abroszos, hajbókolós, csillogó evőeszközös eleganciával párosul.

Nem véletlen, hogy sorozatainak egyik leghíresebb epizódjában Barack Obamával eszik egy vietnámi étteremben, műanyag székeken.

Életrajzi filmet készíteni nehéz dolog, főleg, ha nincs miből kiindulni, Bourdain esetében viszont bőven van mire építeni. Írt ugyanis egy remek memoárt, ami magyarul A konyhafőnök vallomásai címmel jelent meg. A könyv gyerekkorától meséli el karrierjének történetét annak csúcsáig. Az általa bemutatott világban a séfek rocksztárok, akik fellépések helyett szervizeket nyomnak le egymás után, közben állandóan be vannak állva. Céljuk csak az, hogy egyre többet keressenek, lehúzzák az étteremtulajokat és csajozzanak. Egysíkú és kissé unalmas világ ez, de azért átdereng valami a séf gasztronómia iránti szenvedélyéből is, látható benne a szakmai fejlődés és hogy miként gondolkodik a főzésről.

A Tony – Egy séf születése című film alkotói ebből a szövegből építkeztek. A lényeg felett azonban elsiklottak, és a helyére beillesztettek egy nyálas, csöpögős hollywoodi sztorit. Egy olyan történetet, ami szerencsére a könyvben nem szerepel, mi viszont túl jól ismerjük a kiszámíthatósága miatt. Ebben a történetben a tékozló fiú (Dominic Sessa), akit szülei nem értenek meg, elmegy szerencsét próbálni, de semmi nem érdekli, csak a csajok. Összevissza hazudozik, csak hogy a kiválasztott lányt (Emilia Jones) megszerezze. Míg próbálkozásai kudarcot vallanak, beáll egy étterembe mosogatónak, csak hogy legyen hol aludnia. Szembesül a vendéglátás vad világával, találkozik a jóságos séffel (Antonio Banderas – a példakép!), aki felkarolja, tanítja, meglát benne valamit, és megismerkedik az ügyeletes rosszfiúval (Leo Woodall – az antipéldakép!), aki drogozik, balhézik, és lelketlenül megdug minden lányt, aki útjába kerül. Mivel Tonynak egyelőre főleg utóbbi az életcélja, ezért óriási a dilemma, hogy melyik úton induljon el.

Remek ötlet volt, hogy a memoár egy kis részét emelték át a forgatókönyvbe, azt a pillanatot, mikor Bourdain úgy döntött, hogy a szakács pályát választja. Így egyrészt megúsztuk 100 perccel, ami manapság ritka, másrészt az alkotók óriási dramaturgiai lehetőséget adtak maguknak. Megfogható egy életpálya lényege, ha a kiindulására fókuszálunk? Bemutatható-e egy sikeres karrier az annak kiindulópontja előtti pillanat felől nézve? Ezer módon működhetett volna ez az alapötlet, mégsem így alakult.

Ha a cél egy kamasz fiú útkeresésének bemutatása volt, amely ezúttal nem a katonaságban vagy valamilyen művészetben teljesül ki, akkor a filmnek meg kellett volna mutatnia, miért éppen a konyha világa fogja meg a bamba, 18 éves Tonyt. A változás pillanata viszont sehogy sem látható, a kamaszokra amúgy valóban jellemző kifejezéstelen arc semmit nem moccan az egész játékidő alatt. A cél valószínűleg az volt, hogy a nagyon cool Bourdaint úgy mutassák meg, hogy még egyáltalán nem cool, de így nem tanulságos, csak unalmas nézni.

Megmutathatták volna a szakma iránti elhivatottságot a konyhafőnök figuráján keresztül, de Antonio Banderas karaktere nem lett több egy százszor látott mesebeli mentornál, aki magányos, templomba jár, de kegyetlenül kirúgja a késve érkező szakácsokat. Lehetett volna még megdöbbentő Sal, a tahó szakács figurája is, bárcsak ne mindig ezt a szerepet adnák Leo Woodallnak, és bár ne lenne ilyen sablonos antihős. Nem segítenek a filmen az egykulcsos szimbólumok sem, mint az osztriga felnyitása, ami Sal feladata: ebben a legjobb, csakúgy, mint a nők meghódításában, olyannyira, hogy egy házibuliban ezzel veszi le őket a lábukról.

Szólhatott volna ez a film még a konyhák kegyetlen világáról, de ezt a témát is csak egyetlen síkban láttatja. A hányingerkeltés nem feltétlenül művészet, hiába kavarog a gyomrunk, miközben a szakácsok a konyhán ugyanoda hánynak, ahonnan a kokót az orrukba szippantják, és ahol a vendégek ételét elkészítik. A filmben megjelenő ételek egytől egyig visszataszítók, a főzés koszos, elborzasztó, zsír, mocsok fröccsen, inak szakadnak, folyik a vér. A vendéglátást Bourdain memoárja és legutóbb például A mackó című sorozat ábrázolta olyan ambivalens helynek, ami kaotikus, életveszélyes, erőszakos, de közben adrenalinnal, izgalommal és nagy kapcsolódásokkal teli.

A Tony című filmben a konyha simán csak undorító világ, ahová nem értjük, miért kellene visszatérni mindennap.

Anthony Bourdain életéről 2021-ben dokumentumfilm is készült, aki meg akarja ismerni őt, nem biztos, ezt érdemes megnéznie. Azoknak, akiket érdekel a munkássága, a tévésorozatait ajánlom, azok közül is elsősorban a régebbieket. Életrajzi műve magyarul is kapható ugyan, de aki teheti, olvassa eredetiben (Kitchen Confidential a címe), mert flegma nyelvezetét nem adja át a fordítás.

A Tony – Egy séf születése október 1-jétől látható a mozikban.