Miért bujkál Rozsomák egy bokorban, ha bárkit szét tud tépni?

Alig pár hete írtunk a japánosított Marvel-verekedős játékról, a Marvel Tokonról, már itt is van a franchise következő húzása, a Marvel's Wolverine. Amíg a Tokon nagyon specifikus közönségre céloz, a Wolverine egyértelműen blockbuster játék, amelyet az elmúlt évek kiemelkedően sikeres Pókember-játékaiért felelős Insomniac Games készített. Az inkább vidám, családbarát és szórakoztató játékairól ismert Insomniac a karakterhez hűen egy elképesztően erőszakos, vérben tocsogó játékot adott ki. Viszont nagyon látszik rajta, hogy attól még, hogy egy stúdió korábban megtalálta a nyerő formulát, azt nem lehet olyan könnyen ráhúzni bármi másra.

A '90-es években indult Insomniac Gamesnek hosszú-hosszú évekig a védjegye volt az olyan nagy színes, vidám, látványos akció- és kalandjátékok fejlesztése, mint a Spyro-, a Ratchet & Clank-sorozat vagy a méltatlanul alulértékelt Sunset Overdrive. Emellett számos más kisebb projekten és felnőttesebb témán (Resistance-játékok) is dolgoztak, de a mai modern játékiparba a Pókember-játékokkal robbantak be, és 2019 óta hivatalosan is a PlayStationt gyártó Sony alá tartoznak.

A hírek szerint az Insomniac már 2018-ban, tehát az első Pókember-játékuk idején jelezte, hogy nagyon érdekelné őket egy Rozsomák-játék lehetősége, amit aztán 2023-ban be is jelentettek a második Pókember-játékukkal párhuzamosan. A választás több okból is nagyon érdekes.

• A Sony továbbra is birtokolja az elképesztően sok bevételt termelő Pókember-filmek jogait, de közben jó pár éve megegyeztek a Disney-vel a közös használatról.
• A Disney a Fox felvásárlásával megszerezte az X-Men jogait is, azonban csak az elmúlt egy-két évben kezdtek el mutáns karakterek felbukkanni a Marvel-filmekben, akkor is főleg apró mellékszerepekre. Ez pont a legutóbbi Pókember-filmben változott meg.
• Ahogy közeleg a következő két új Bosszúállók-film, úgy készül nagyon a Marvel az X-Men új korszakára, és már be is jelentették a castingot a fontosabb karakterekhez.
• Az utolsó hangsúlyosan X-Men-játék a 2011-es X-Men: Destiny volt, tehát 15 éve nem készült hasonló.

Nyilván az elmúlt években számos X-Men bukkant fel kisebb-nagyobb Marvel-játékokban (Tokon, Rivals, Midnight Suns vagy a 2013-as Deadpool), de a mutánsok a Fox miatt bántóan háttérbe szorultak szinte minden vonalon. A Marvel szempontjából érthető, hogy szép lassan elkezdik újra felépíteni a franchise-t, az Insomniac részéről pedig az a kézenfekvő, hogy Rozsomákkal kezdik.

A rozsomák magányosan vadászik

Wolverine címmel a ‘90-es évek óta jelennek meg videojátékok, amelyek közül több azóta kultikussá vagy legalábbis elfeledett kinccsé vált. Ilyen volt a Wolverine: Adamantium Rage a ’90-es évekből vagy a tragikusan gyenge Farkas: Eredet című filmhez készült 2009-es videojáték, amiről már akkor azt mondták a kritikusok, hogy egy tisztán marketingcéllal készült játékhoz képest kifejezetten szórakoztató.

Rozsomák karaktere tényleg tökéletes a videojátékos műfajhoz. Maga a szereplő a Marvel-univerzum nagy öregje, ismeri őt mindenki, és ő is ismer mindenkit, igazi közelharcos figura és bármennyi történetet el lehet vele mesélni akár az X-Men nélkül is. Az egyetlen probléma vele, hogy nem gyerekbarát karakter, és akik a képregények miatt szeretik és ismerik, azok vérgőzös erőszakot, traumafeldolgozási nehézségeket és nonstop akciót várnak tőle, amit azért nehéz családbarát módon ábrázolni. Éppen ezért is volt pozitív lépés az Insomniac, a Sony és a Marvel részéről, hogy az új Wolverine kifejezetten 18 éven felülieknek készült, és Logan nem csak sörnyitónak használja az adamantiumkarmait.

Azt a stúdió is kommunikálta, hogy a játék a 1048-as univerzumban játszódik, tehát abban, amiben a cég Pókember-játékai, de gyakorlatilag semmi átfedés nincs ezen kívül. Viszont azért kell ezt külön kiemelni, mert az új Wolverine egyik legnagyobb erőssége maga a sztori, azon belül is az, hogy egészen radikálisan nyúlt a stúdió a képregényes világhoz. Ebben a történetben a mutánsokat nem Xavier professzor, hanem egy Nathaniel Essex nevű ürge igyekszik összegyűjteni és megvédeni olyan külső tényezőktől, mint egy cyberpunk terroristacsapat, amelynek vezetője az egész faj megsemmisítését célozta meg mind politikai, mind társadalmi, mind katonai értelemben.

Alapból nagyon bátor a készítőktől, hogy itt a mutánsok nem egy bentlakásos iskolába járnak, nem viselnek közös egyenruhát, és nincs egy kopasz, már-már omnipotens öregember, aki a háttérben dolgozik az érdekeikért. Itt a mutánsokat üldözik, vadásszák és gyűlölik, Rozsomák pedig memóriazavarral küszködve csatlakozik a korai csapatához, hogy utánajárjon egy sor gyanús eltűnésnek és mutánsok elleni erőszakos cselekedetnek. De nem az X-Menhez csatlakozik, vagy akár a Weapon X programhoz, hanem egy Team X nevű formációhoz, ahol a képregényekből ismerős mainstream karakterek mellett kevésbé ismert mellékszereplők is feltűnnek.

Persze ettől még a fókusz Logan mellett olyanokon van, mint a már említett Nathaniel Essex, Kardfog, Mystique vagy a legutóbbi Pókember-filmben felbukkanó Jean Grey. Tehát az Insomniac fogta a jól ismert karaktereket és környezetet, és rendesen megkavarta az alaphelyzetet.

A Wolverine története ráadásul kifejezetten sötét, tragikus és erőszakos, vagyis olyan, mint a jó X-Men-képregények. Az X-Men a Marvel vidámabb részéhez (Bosszúállók, Pókember és társaik) képest mindig is sötétebb, társadalmilag érzékenyebb történeteket mesél el, hiszen a mutánsok helyzetét gyakran állítják párba a zsidóüldözésekkel és más faji ellentétekkel, így bőven nem csak arról van szó általában, hogy van egy rakás fura szuperhős, akik lézert lőnek a szemükből vagy jéggé változnak. Erre nagyon jól ráérzett az Insomniac, és a Wolverine magasan legjobb része a történet, ami önállóan is megállná a helyét, nemcsak videójátékként.

Mérete ellenére jól mászik

A gondok akkor kezdődnek, amikor az ember elkezd játszani. A Wolverine a Pókember-játékoktól eltérően nem nyitott világban játszódik, hanem lineáris, ami alapvetően nem is baj: Pókembernek jól áll, hogy New Yorkban himbálózik felhőkarcolóról felhőkarcolóra, hogy bankrablókat és autótolvajokat üldözzön. Rozsomák ezzel szemben mindig is egy elit gyilkológép volt, akit jobb távol tartani a civilektől.

Az Insomniac nagyon fluid, látványos és egyáltalán nem bonyolult harcrendszere is jól áll a játéknak, gyakran az Arkham-sorozat jutott róla eszembe, ahogy néha egy tucat ellenfél között ugrálva, jó időben megnyomott védekezésekkel, visszaütésekkel meg kombókkal darálom le a gonoszokat. És tényleg ledarálom, mert a játék annyira véres és erőszakos, hogy a harcjelenetek után nyakig véresen álldogáló Loganről állandóan Uma Thurman jutott eszembe a Kill Billből.

Ráadásul a játék baromi jól néz ki, egy sor ikonikus ruha közül válogathatunk, és ezen túl ott vannak azok az apró easter eggek, amikkel a hozzám hasonló képregényrajongókat kilóra meg lehet venni. Arról nem is beszélve, hogy lineáris akciójáték ellenére olyan 20-30 óra között lehetett a játékidő úgy, hogy amikor azt hittem, már a végéhez közeledünk a sztorinak, még bőven tartogatott meglepetéseket a vége. Óriási bravúr az Insomniactól, hogy úgy tudták alapjaiban újraértelmezni ezt a világot, hogy közben hűek maradtak a képregényes gyökerekhez. Ezért a játék Marvel-rajongóknak egyértelműen kötelező. Mindenki másnak árnyaltabb a kép.

Már az első ízelítők alapján furának találtam, hogy a Pókemberhez (vagy az Arkham-sorozathoz) hasonlóan lopakodós játékelemeket is raktak a játékba. Rozsomák nem az a lopakodós fajta, sőt az a védjegye, hogy mivel gyakorlatilag elpusztíthatatlan, ezért nem igazán szokott finomkodni, hanem berúgja az ajtót és egyből nekiesik mindenkinek. A játékban egy ponton el is jutottam oda, hogy nem is akarok lopakodni, mert a Pókemberhez képest nagyon alapszintű az egész, és egyébként is vértocsákban ugrálva akarok kibernácikat szeletelni, nem pedig magas fűben guggolva várni, hogy olyan közel sétáljon hozzám a mit sem sejtő ellenség, hogy nyakon szúrjam.

Ez az apróságnak tűnő részlet tökéletesen leírja, mi az alapvető problémám a Wolverine-nel: az Insomniac nem tudta teljesen elengedni a saját nyerő formuláját, és már-már a logikát meghazudtoló módon húzták rá az egészet egy Pókembertől eltérő képességű és harcmodorú karakterre.

Bizonyos játékelemeket ráadásul úgy erőltettek bele a játékba, hogy annak az adott szereplőnél semmi értelme. Jean Greyjel – egy idő után már túl – sokat harcolunk a játékban. Ő ugye az egyik legerősebb mutáns a Marvel-univerzumban a telepatikus és telekinetikus képességeinek köszönhetően. Ezek közé tartozik, hogy képes távolból autókat, embereket és más nehéz tárgyakat megemelni vagy röptetni. Csakhogy amikor parkouros-mászkálós részek vannak a játékban, akkor Jean Grey hagyja Rozsomákot falra mászni meg összeomló épületek között rohangálni, de máskor meg simán fogja, és felrepteti maga mellett bármilyen épület tetejére. Számos ilyen apró hülyeség van a játékban, ami engem idegesített, és állandóan azt az érzetet keltette, hogy az alkotók egyszerűen nem gondolták át, hogy milyen karakterekkel és képességekkel dolgoznak.

Meg hát tegyük azt is hozzá, hogy milyen tétje van egy olyan játéknak, ahol a főhős technikailag halhatatlan.

Oké, a játékban van olyan, hogy game over és újrakezdés, de a Marvel fiktív világában attól még nem hal meg Rozsomák, hogy lezuhan egy szakadékba, vagy kap 20-30 nagyobb pofont. Értem én, hogy valahol kellett engedményeket tenni, de ha már Rozsomáknak írunk egy játékot, akkor vegyük figyelembe, hogy egy elpusztíthatatlan csontvázzal és öngyógyító képességgel rendelkező mutánsról beszélünk, nem holmi hálón csüngő kora huszonéves kockafejről, akit megharapott egy pók.

Népies neve: torkosborz

A másik óriási problémám maga a játékmenet. A harc elképesztően látványos és izgalmas, az új képességek mindig új dimenziót adnak a harcokhoz és még a lomha irányítás ellenére is tetszett, ahogy gyakorlatilag fejezetekre bontották a cselekményt, két helyszínváltás között pedig egy picit jobban megismerhettük a Team X-et és a társaság tagjait. Csakhogy a játék közepe felé elkezd kissé unalmassá válni, hogy folyamatosan ugyanolyan ellenfelek ellen harcolunk, amin az sem segít, hogy hiába válogathattak a készítők egy rakás ikonikus Marvel-gonoszból, alig-alig akad valóban érdekes boss fight a játékban.

Később szerencsére két másik frakció is csatlakozik a játékhoz, ami egy kicsit javít az ellenségvariációs problémán, de talán már túl későn. Értem én, hogy a történetvezetés miatt ezek a játék második felére, utolsó harmadára maradtak, de attól még halálra unom magamat, ahogy 20 órán keresztül szinte végig ugyanolyan katonák ellen kell harcolni.

Technikailag a Wolverine remekül néz ki, a harc tényleg nagyon fluid és az átvezető videók is jó minőségűek, bár nekem mindig immerzióromboló volt az, amikor a játékban látható harc intenzívebb, mint amikor csak egy cutscene-ben mutatják. A pályák ugyan változatosak (főleg a vége felé van egy-két fantasztikus helyszín), de rendszeresen azon kaptam magam, hogy nem tud követni rendesen a kamera, nem látom, hogy merre vagyok, merre támadok, merre vannak az ellenségek, és bizony rengetegszer futottam bele olyanba, hogy egyszerűen annyira sötét volt az adott pálya egy része, hogy csak érzésre nyomkodtam a gombokat, mert semmit se láttam.

A Pókemberből áthozták a teljesen irreális mozgásmechanikát is, ami egy annyira atlétikus, mozgékony és vertikálisan is jól működő hősnél full adekvát, mint Pókember, Rozsomák esetében viszont kifejezetten rontja az élményt, ahogy képes a levegőben irányt változtatni. A harcok során gyakran csatlakoznak hozzánk más hősök is, ezekből viszont nagyon kevés van, és javarészt Jean Greynek jut a legtöbb képernyőidő.

Az Arkham Knightban már kísérleteztek azzal, hogy milyen, ha Batman mellett irányíthatjuk a hozzácsapodó kollégákat is. Amit megoldottak egy 2015-ös játéknál, arra egy 2026-os játék sajnos nem képes: a társainkkal maximum egy-két közös támadásunk van, és a végére annyira meguntam a Jean Greyjel közös kombót, hogy mindig felidegesített, amikor harc közben beadtam véletlenül. És mindezt úgy, hogy a Rozsomák védjegyének számító fastball special páros támadás csak egy átvezető videóban kapott helyet, magában a játékmenetben nincs benne.

A legnyomasztóbb mégis az, hogy mintha az Insomniacnál gondot okozott volna maga a kreativitás. A játék ökoszisztémájában XP-t szerezve kaphatunk új képességeket vagy fejleszthetjük azokat, ami totál rendben van még úgyis, hogy nem egy RPG-ről beszélünk. Ezen kívül dobozokat találhatunk a pályákon, amivel kreditet szerzünk, amikből új ruhákat vehetünk, illetve random világító, oda nem illő tárgyakat szétverve is kaphatunk XP-t. Ezek annyira szimpla, tipikus gaming megoldások, aminél egy picit több kreativitást vártam volna a stúdiótól, ahogy a visszaemlékezős szegmensekkel járó tematikus challenge-ek is nagyon letörtek. Mivel Logan nem emlékszik a múltjára, ezért mindenféle kihívásokat teljesítve kapunk belőle részleteket. Csakhogy ezek ilyen tipikus „ölj meg 30 katonát” vagy „juss el A-ból B-be gyorsan” típusú minifeladatok, amelyeket úgy raktak bele a játékba, mintha utolsó pillanatban jutott volna eszükbe, hogy hoppá, kéne még némi akció.

Az egy dolog, hogy ezek mennyire kilógnak a játékból, de arra tényleg nincs mentség, hogy miután 5-10 percen át szétcsesztem az ujjbegyeimet a nonstop harcban, azért végül egy alig 4-5 bekezdéses totál érdektelen szövegdobozt kapok Rozsomák narrálásával. Egyszerűen semmi értelme ezeknek a kihívásoknak, kizárólag azt a célt szolgálják, hogy hosszabbnak tűnjön maga a játék.

A negatívabb része a kritikának akár el is veheti az emberek kedvét, ezért gyorsan leszögezném: a Marvel's Wolverine egy jó játék, csak nem kiemelkedő. Egy tisztességes brandelt akciójáték, ami tényleg azt adja, amit várnánk: brutális, korhatáros akciót, ismerős karaktereket, jó sztorit és pár egész jó poént is. Mégis az Insomniachoz képest megúszósnak tűnik, és hiába nyilatkoznak róla évek óta lelkesen, olyan érzésem volt végig, mintha a Pókember-játékokhoz képest ez „csak” egy munka lett volna a stúdiónak, nem pedig szívügy, így sok helyen az egyszerűbb, könnyebb megoldást választották. Ettől még el kell ismernem, hogy jól esett egy olyan játékkal játszani, ami nem igényel 50-100 óra darálást, hanem csak egy jó kis kompakt, lineáris történet sok akcióval.

2023-ban feltörték az Insomniac rendszerét, és az ott kiszivárgott információk alapján az Insomniac trilógiát akar, és legalább még két X-Men-játék jöhet a jövőben. A stúdió láthatóan érti a világot és a karaktereket, viszont nagy kérdés, hogy mennyire tudnak a jövőben elszakadni a pókemberes megoldásoktól. Viszont maga a világ, amit építettek, nagyon-nagyon illik az X-Menhez, és még úgyis lekötött végig, hogy feketeöves Marvel-geekként elég hamar rájöttem, mi lesz a végső csavar, ismerve azt, hogy ki is az a Nathaniel Essex.

Mindenesetre a Wolverine egy jó alap, amihez a jövőben muszáj lesz pár új ötletet és játékelemet behozni, illetve újítani. Az, hogy végre itt egy korhatáros Marvel-játék, ami tocsog a vérben, hamar elveszti a varázsát főleg úgy, hogy beleraktak egy komplett játékmechanikát (lopakodás), aminek egy ponton semmi értelme, hiszen ha elég ügyesek vagyunk, egyből nekimehetünk az összes ellenfélnek fákon ugrálás meg guggolás nélkül. Az Insomniac olyan magasra tette a saját lécét, hogy itt most csak nagyon nehezen sikerült megugrani.