Ebben a cikkben leírunk fontos részleteket a Pókember: Vadonatúj nap című filmről. Ha meg szeretnél lepődni a moziban, akkor a felétől inkább ne olvasd tovább.
Sok cikket írtunk már arról, hogy mekkora válságban van a Marvel, hogy a Bosszúállók: Végjáték óta alig-alig voltak képesek emlékezetes filmeket vagy sorozatokat készíteni, és az is nagyon látszik, hogy a korszellem látványosan elfordult a szuperhősöktől az elmúlt években, elég csak a Barbenheimer-őrületre, a Megszállottság vagy a Backrooms sikerére, esetleg az Odüsszeiára gondolni.
Ez a lehető legrosszabbkor jön a Marvelnek, hiszen év végén érkezik hosszú évek után a következő Bosszúállók (ráadásul egy időben az új Dűne-filmmel), aminek nem a lankadó kedvet kellene valahogy felverni, hanem a 2019 óta megjelent filmek és sorozatok gyakorlatilag követhetetlen multiverzumos őrületét lezárni, és tiszta lappal kezdeni. A Pókember: Vadonatúj nap akár jó előjel is lehetne egy potenciális Marvel-reneszánszhoz, de nem ilyen egyszerű a helyzet.
Sokszor leírtuk már, hogyan lett Pókember a Marvel koronaékszere: a képregényes cég évtizedekkel korábban eladta a megfilmesítési jogokat a Sonynak. Miután a Disney megvette a Marvelt, Pókember még a Sonynál volt. A Fox felvásárlásával nyílt meg a lehetőség az X-Men vagy a Fantasztikus Négyes hőseit is egy nagy Marvel-kalap alá venni, Pókember esetében a Sony meg tudott egyezni a Disney-vel amolyan közös pókgyerek-felügyeletről. És hát kár lenne tagadni, hogy mekkora pillanat volt a 2016-os Amerika Kapitány: Polgárháborúban, amikor felbukkant a többi hős mellett.
Tobey Maguire és Andrew Garfield után kinézetre, hangulatra és érzésre is fiatalabb Pókember lett Tom Holland, aki maszkban tökéletesen alakítja a karaktert, de mint Peter Parker, azért nagyon más vonalat képvisel, mint a kissé naiv, hebehurgya Maguire, vagy az érettebb és kúlabb Garfield annak idején. A Holland-féle Pókemberekben ügyesen aktualizálták a karaktert, és úgy sikerült belőle hihetőnek tűnő Z generációs fiatalt csinálni, hogy a kisebb-nagyobb változtatások egyáltalán nem voltak zavaróak – például az, ahogy May néni karakterét megváltoztatták.
Ahogy az sem, hogy nem mesélte el újra az előzményt, hanem rögtön bedobta a szuperhőst Vasember (Robert Downey Jr.) és a Keselyű (Michael Keaton) közé. Az sem ártott, hogy Zendaya személyében a korosztály legnépszerűbb, legismertebb színésznője kapta a női főszerepet, Zendaya és Holland pedig azóta is egy párt alkotnak a valóságban, ezzel gyakorlatilag ingyenreklámot csinálva az ingyenreklámra nem feltétlenül rászoruló Pókember-márkának.
A barátságtalan Pókember
A Pókember: Vadonatúj nap első pár perce jó értelemben is meglepett. A rendező Destin Daniel Cretton elődjéhez képest egy sokkal borúsabb, szürkébb, szomorú világot hozott létre Pókembernek, ahol van – nem is kevés – helye a humornak, de hiányzik belőle az a világra rácsodálkozó naivitás és felszabadultság, ami a középiskolás Peter Parkert jellemezte. Nem is nagyon lenne oka rá a főhősnek, hiszen az előző filmben meghalt az utolsó élő rokona, és a barátai is teljesen elfelejtették Doktor Strange kavarása miatt.
Ebben a Pókemberben ugyanúgy megvan a jóság, a kedvesség és barátságosság, de közben valahogy minden hervasztóbb és nyomasztóbb, mint megszoktuk. Nem is tudta volna ezt az átmeneti időszakot jobban bemutatni a film, mint a TV on the Radio legjobb számával, a Wolf Like Me-vel, ami nagyjából végig is megy a felvezetésnél, ahol elmesélik, mi történt Peter Parkerrel az elmúlt másfél-két évben.
May néni elvesztését egy-két rövidebb temetői jelenettel elintézi a film, viszont MJ és Ned, vagyis a legjobb barátai hiányát fantasztikusan ábrázolja. Szinte már szívbemarkoló, ahogy a sötét, koszos, azbesztet árasztó kis lyukában ül Peter Parker, és miután lezúzott mindenkit, két egykori barátja TikTok-élőit nézi a telefonján évekig. Szabályosan sóvárog a barátai után, akik nem emlékeznek rá. Miközben a pókhormonjai egyre állatiasabbá változtatják a testét, ezzel még mélyebbre lökve őt a kilátástalanság spiráljában. Az egykori barátai pontosan azt csinálják, amire ő mindig vágyott: buliznak, egyetemre járnak, stílusváltásokon esnek át és mindezt kötelező módon kiteszik az internetre. Szegény Peter meg nindzsákat és emberi skorpiókat üldöz New Yorkban úgy, hogy közben valódi hálót kezd el generálni a teste.
Zendaya és Holland között a kémia még mindig remek, és azt sem szabad eltagadni Hollandtól, hogy – Pókemberhez híven – remekül áll neki, amikor más karizmatikus szereplőkkel rakják párba. Így volt ez Robert Downey Jr. és Vasember (Hazatérés), Nick Fury és Samuel L. Jackson (Idegenben), illetve Benedict Cumberbatch és Doktor Strange (Nincs hazaút) esetében is. Most Holland a Megtorlót alakító Bernthal mellett Mark Ruffalóval (Hulk) is szerepel pár közös jelenetben, és annyira jól áll neki a mentor-mentorált dinamika, mint szerintem nagyon kevés hollywoodi színésznek az ő korosztályában. Az állandóan morcos Bernthallal különösen jó a kémia, pedig előzetesen szkeptikus voltam, hogy az ultraerőszakos gyilkológépet mégis hogyan lehet összepárosítani a családbarát utcai hőssel. A képregényekben ez egyáltalán nem idegen párosítás, de mozgóképen azért akadhatnak nehézségek a megfelelő tónus megtalálásában.
Crettonnak ez sikerült még úgyis, hogy a Megtorlót kénytelen volt olyan helyzetekbe hozni, amire a saját történeteiben kevésbé lenne lehetőség. Peter Parker olyan Frank Castle mellett, mint a Médiatanács és Sebestyén Balázsék viszonya: amikor utóbbi már átesne korhatáros besorolásba, akkor az előbbi azonnal rászól, megbünteti vagy igyekszik megakadályozni. Ez meglepően sok valóban vicces jelenetet eredményez, viszont a film végére olyan kapcsolat alakul ki a két karakter között, hogy az utolsó 15-20 perc már nagyon karakteridegen a hideg, zárkózott és érzéketlen Megtorlótól.
Innentől spoilerekkel folytatjuk.
A pókhormonok felébredése papíron izgalmas, de közben mégis érthetetlen húzás főleg úgy, hogy nagyon rímel arra a helyzetre, amikor a szimbióta megszállta Peter Parkert az első Pókember-trilógia utolsó felvonásában. Mondjuk itt hála istennek nem lett ettől Tom Hollandből ciki emós rosszfiú, de azért nem sok választja el tőle. Az meg pláne nagyon erős túlzás, hogy Peter – némi segítséggel ugyan – pillanatok alatt kifejleszt és legyárt egy eszközt, amivel nemcsak a saját, de még Hulk átváltozását is tudja kontrollálni. Ilyenkor kibújik az emberből a képregényrajongó, és felteszi a kérdést, hogy minek erőltetni ezt a vonalat, ha csak azért találják ki, hogy Hulkot és Pókembert valahogy közös jelenetbe irányítsák.
A film talán leggyengébb, és a gyengébb Marvel-filmekben idéző jelenetei azok közé tartoztak, ahol felbukkant Florence Pugh. Nem azért, mert Pugh ne lenne jó a szerepében, hanem azért, mert nincs sok logika abban, ahogyan ezt az egészet tálalták. A *Mennydörgők ugyan váratlanul jól sikerült, de valószínűleg az emberek nagy része arra sem emlékszik, vagy nem is tud róla, hogy úgy lett vége: megtalálták a következő Bosszúállókat. Oké, a film világában ugyan eltelt 1-2 év azóta, de azért némi magyarázatra szorult volna, hogy mégis mikor, hogyan és miért lett Scarlett Johansson helyett Florence Pugh az új Fekete Özvegy, és miért ismerik egymást annyira jól Pókemberrel, hogy utóbbi bármikor kérhet tőle szívességet.
Hasonlóan furcsa megoldásnak érzem a Kéz (The Hand) nevű démoni nindzsaszervezet szerepeltetését is. A Kéz eddig jellemzően a netflixes Marvel-sorozatok (Daredevil, Vasököl, A Védelmezők) fontos frakciója volt, és ugyan a képregényekben előbb-utóbb minden New York-i utcai szuperhős összefut velük, azért nagyon erősen kilógtak innen. A csavart el is rontja: hiába tűnik a Különválásban óriásit alakító Tramell Tillmann által vezett Damage Control, azaz az Állami Kármentés egy pozitív intézménynek, ha felbukkan közöttük fél tucat, talpig pirosba öltözött nindzsa, mint az egység szövetségesei.
A film előtt az egyik legnagyobb kérdés az volt, hogy a Stranger Thingsben felbukkant Sadie Sinket mégis milyen szerepre castingolták. A színésznő vörös haja miatt két teóriát lehetett legtöbbet olvasni: ő lesz a valódi Mary Jane, vagyis Parker képregényes szerelme, akit Zendaya alakít a filmekben, vagy esetleg Jean Grey, az X-Men legerősebb tagja.
SPOILER: az utóbbi. Az pedig tényleg megér egy külön misét, hogy a Marvel bevállalta azt a fura húzást, hogy egy új Pókember-filmben a főellenség nem valami klasszikus Pók-gonosz lesz, de még csak nem is Hulk vagy a Megtorló, hanem az a Jean Grey, aki egyértelműen az X-Men világához tartozik, akik viszont még mindig nem szerves részei az MCU-nak. Jean Grey, az egyik legismertebb és legerősebb, sőt, talán legfontosabb mutáns az egész Marvel-történelemben, akinek a filmben sikerült egy olyan előtörténetet is varázsolni, amelyhez hasonló elmaradt a korábbi X-Men-filmekben, ahol először Famke Janssen, majd Sophie Turner alakította a karaktert.
Az abszolút laikus nézők számára valószínűleg még a film végén sem lesz tiszta igazán, hogy Jean Grey a képregényekben az egyik legnagyobb hatalmú telepata és a telekinézis mestere, vagyis mások testének megszállása szinte gyerekjáték ahhoz képest, amikre a képregényekben képes. Gyorsan le is szögezném, hogy Sadie Sink valóban tökéletes választás a szerepre, és a befejezés alapján egyre inkább el merem hinni azokat az iparági pletykákat, hogy az X-menek először ellenségekként bukkannak majd fel a következő Bosszúállókban.
Ezen kívül is hagyott pár érdekes nyitott szálat még a film:
- Hulk ismét elszabadult és rombolt, amelynek kell, hogy legyenek következményei;
- A szuperhősök utáni kármentésre szakosodott Damage Control a háttérben mutánsokat kínoz;
- Peter pókhormonjaival kapcsolatos problémái még visszatérhetnek, ahogy az történt több képregénysztoriban is, mint például a 2005-ös The Other;
- A stáblista utáni jelenetben felbukkan egy másik Pókember, de nem az nem derül ki, hogy ez egy alternatív Peter Parker, vagy egy másik Pókember, mondjuk a Pókverzumból ismerős Miles Morales.
A kötelező marketingfogások ellenére a Pókember: Vadonatúj nap pontosan annyira szórakoztató, mint a többi Holland-féle Pókember. A gyermekded naivitásból végre megérkeztünk a fiatal felnőtt-korba, a főellenség végre nem egy klasszikus egydimenziós főgonosz és a világ sem tűnik egy fokkal sem jobb helynek a film elején, mint a végén. Holland, Zendaya és a Peter legjobb barátját még mindig imádnivalóan alakító Jacob Batalon csodálatosak együtt. Destin Daniel Cretton rendező pedig az egyik legizgalmasabb Marvel-alkotóvá kezdi kinőni magát. A 2021-es Shang-Chi az akkori langyos fogadtatás óta a rajongók egyik kedvencévé vált, a Wonder Man tévésorozattal pedig bebizonyította, hogy tud egészen újat mutatni a műfajban.
Pókembert is sikerült pont annyira újragondolnia, hogy ne írja át teljesen azt a munkát, amit Jon Watts tett a karakterbe, mégis kicsit a saját képére formálja. Az pedig tényleg bravúr, és csak nagyon keveseknek sikerült jól eddig (Russo testvérek, Watts vagy a rég elfeledett Joss Whedon), hogy képes volt egy egészen egyedi történetet úgy elmesélni, hogy Hulktól a Megtorlón át a Fekete Özvegyig egy sor jól ismert Marvel-hősnek is képes volt nagyjából értelmes, szórakoztató és egyáltalán nem felesleges jelenetet adni az ebben a feladatban szabályosan lubickoló Hollandnek.
Bármi is lesz a decemberi Bosszúállók fogadtatása, az új Pókember egy kicsit visszaadja a hitet abban, hogy a Marvelnél nem felejtettek el mindent, amiért annyira lehetett szeretni ezt a franchise-t, csak el kellett végre felejteni azt a nevetséges túltermelést, amit a streamingháború okozott.
A Pókember: Vadonatúj nap már szerdától látható a mozikban.
