Ebben a játékban még a legbénábbak is óriási királynak érezhetik magukat

Egészen bizarr a kapcsolatom a verekedős játékokkal. A '90-es években voltam gyerek, így csillogó szemmel néztem a Tekkent, a Mortal Kombatot vagy a Soulcaliburt a játéktermekben, és minden vágyam az volt, hogy ne kelljen újra meg újra 50-100 forintosokat bedobálnom, hanem bármennyit játszhassak velük otthon. Tisztán emlékszem, hogy amikor megkaptuk öcsémmel a szüleimtől az első PlayStation konzolt, a FIFA mellé megvették a Dead or Alive nevű inkább másodvonalasnak számító verekedős játékot is. Mondjuk apám fejét sem fogom elfelejteni, amikor realizálta, hogy a 8-10 éves gyerekeinek olyan játékot vett, ahol minden női karakternek hatalmas mellei vannak, amelyek úgy mozognak össze-vissza, mintha önálló életre keltek volna. Azóta is hálás vagyok neki, hogy nem mondta el anyámnak.

Az évek során aztán lett Tekken és Mortal Kombat, és ugyan mindig lelkesen végigvittem ezeknek a játékoknak a sztoriját, valójában 30 év alatt sem tudtam soha rendesen megtanulni játszani velük. A Mortal Kombat volt az egyetlen, ahol legalább megpróbáltam leírni és megtanulni a támadásokat, de az is csak azért történt, mert a haverjaimmal gimi után (néha helyett) órákig gyepáltuk egymást, és már nem volt elég ellenük annyi, hogy jó ritmusban nyomkodtam random a gombokat, hátha nyerek. Nekem kb. ez a verekedős játékok esszenciája: imádom a világukat, a hangulatot, a játékmechanikát, de közben egyszerűen képtelen vagyok igazán mélyen megtanulni a harcrendszert, és onnantól elmegy a kedvem az egésztől, amikor kettőtől több mozdulatot kell megpróbálnom memorizálni, vagy egyetlenegy karakterrel gyakorolni napokig.

Ezeket csak azért írom le, hogy a kedves olvasó is értse, miért imádom annyira az augusztus elején megjelent Marvel Tokon: Fighting Souls nevű játékot. A játékért a japán Arc System Works felel, akik főleg a verekedős műfajban utaznak (Guilty Gear, BlazBlue, Dragon Ball Fighter Z) évtizedek óta, és az első videók alapján is egyértelművé vált, hogy a Marvel csak a csomagolás, a játék alapvetően egy hiperintenzív japán dopamintúladagolás, ahol a be nem avatott szem elsőre fel sem fogja rendesen, mi a fenét lát a képernyőn.

A Marvelnél sem ismeretlen a verekedős játékok világa, a '90-es években az X-Menből készült jó pár, aztán megjelent a Marvel vs. Capcom, ami talán ennek a specifikusan japán stílusnak volt a csúcsa. Marvel- és Capcom-karakterek estek egymásnak epilepsziára érzékenyeknek egyáltalán nem ajánlott módon, és ugyan 2017-ben megpróbálták feléleszteni a franchise-t, közel sem jött a várva várt siker. A Marvel Tokon: Fighting Souls (innentől az egyszerűség kedvéért csak Tokon) lehet az első olyan Marvel verekedős játék, ami egyszerre hű a japán arcade verekedős játékok hagyományaihoz és közben úgy fejleszt rajta, hogy még azoknak is élvezetes lehet, akik vagy a Marvelhez hülyék, vagy a verekedős játékokhoz. Vagy mindkettőhöz.

A Tokon hivatalosan egy 4v4 verekedős játék, de már alapjaiban eltér a megszokottól. Ugyan tényleg 4 a 4 elleni csapatok mérkőznek meg egymással, de a négy hősnek egy közös élete van, és nem lehet ám csak úgy ki-be cserélgetni a karaktereket, ha épp halál közeli állapotba kerülnek. Nem is kell igazán megtanulni mind a négy karakterünk támadásait, hiszen az egész játékot úgy találták ki, hogy a csapattársaink inkább kiegészítő, besegítő funkciót látnak el, amikor egy kombó végén mondjuk beugranak a pályára még rárakni pár ütést az ellenfelünkre. Ez így nagyon leegyszerűsíti a lényeget, mégis jól leírja, hogy mennyire másként állnak a 4v4 koncepcióhoz, mint mások.

Én alapvetően a verekedős játékokat party játékokként szeretem, tehát leginkább valami haverrel jó játszani, aki ott ül mellettem a kanapén. A kedvem mindig akkor megy el, amikor végigviszem a sztorit (már ha van), és utána már vagy online kell szenvednem, ahogy 12 éves edgelordok feltörlik velem a padlót, vagy amikor csak a gép ellen játszom. Nem motivál, hogy kigyúrjak egy karaktert ahogy az sem, hogy kifejezetten jó legyek. Nálam a verekedős játékok tényleg csak dopamintúladagoláshoz kellenek, hogy pár óráig tátott szájjal bámuljam a képernyőt egészen lehetetlen mozdulatokat látva. A Tokon legnagyobb bravúrja, hogy képes egyszerre kielégíteni a hozzám hasonló amatőr szakbarbárokat, és az egészen hardcore játékosokat is.

A Tokon ugyanis egyszerre működik jól random gombnyomogatós gyakásként és elképesztően mély taktikai harci játékként is. Az X-Men- és Star Wars-képregényekkel befutó Kieron Gillen által írt, öt részre bontott sztorin keresztül megismerjük és kipróbáljuk az összes játszható karaktert és négyfős csapatot, közben pedig szép aprólékosan megmutatja a játékosoknak, hogyan is működik a Tokon. A tutorial rész mindig is egy érdekes pontja ennek a műfajnak, de Tokonnak sikerült az, hogy úgy tanítja meg a játékosnak az alapokat, hogy közben engedi rendesen haladni a sztorival és kísérletezni is közben. Nekem, aki tényleg csak érzésre szereti nyomkodni a gombokat, kifejezetten sokat segített, hogy a sztoriban a harcok előtt mindig megmutat egy-két új funkciót, így harcról harcra, lépésről lépésre, tégláról téglára építi fel a játék az alapokat.

Maga a sztori és az egész körítés kellemesen japán agymenés, és hát nagyon mély történetet nem is érdemes várni egy olyan játéknál, ahol valahogy koherens sztorit kéne kreálni Pókember, az X-Men, Penge, Loki vagy az autós Szellemlovas köré. Gillennek úgy sikerült vállalható történetet írni, hogy azért a sztori nagy része klasszikus képregényes panelekben történik felolvasott szövegbuborékokkal, és mindössze pár helyen van látványos anime stílusú animáció, de azok az első végigjátszás után csak ismétlődnek, és hiába néznek ki állati jól, hamar unalmassá válnak.

De itt tényleg nem is annyira a sztori a lényeg, hanem a játékélmény. Már önmagában az is felér egy érzékszerv-túltöltéssel, ha mondjuk Magneto és Vihar harcolnak egymás ellen, de amikor ebbe be-beszáll még 3-3 másik hasonlóan látványos karakter, akkor a Tokon úgy néz ki, mint amikor egy gyereknek valóra válik a játszódélutánja a kis akciófiguráival. Ez tipikusan az a játék, ahol a gyakorlottabbak képesek lehetnek egy nagy összefüggő kombóban lezúzni az ellenfelet úgy, hogy tényleg nyikkanni nem tud. Amikor sikerült a gépet így elkapnom, az tényleg olyan, mintha egy kozmikus entitásba csomagolt John Wick lennék, aki megüti, megrúgja, majd lefejeli az ellenfelét, aztán feldobja az égbe, ott belelő kettőt, és a zuhanó test alá gurít még egy gránátot. Olyan szintű power fantasy ez, amit tényleg csak a japánok tudnak és értenek igazán.

Amin teljesen meglepődtem – bár ugyan meg-megtanultam pár alap dolgot, és van is egyszerűsített nyomógomb-inputrendszer a kevésbé profiknak –, hogy nem tudatosan, csak érzésre nyomkodott kombinációkból is mennyire elképesztően látványos akciójeleneteket vagyok képes kreálni. Az, hogy harc közben néha 2-3 karakter is beugrik mindkét oldalról besegíteni, hogy sikeres támadások esetén le is cserélhetjük a harcosunkat, olyannyira izgalmassá tesz minden harcot, hogy alig-alig volt olyan alkalom, amikor azt éreztem volna, hogy egymást követő harc ugyanolyan lenne. Ehhez az is kell, hogy tudjuk, a négy csapattársunk négy alapvető funkciót tölt be: leader, shooter, vertical és assault.

Az első a fő karakterünk, akivel kezdjük a harcot, a többi pedig az, hogy ki milyen harcmodorral segít minket. Magnetónak például meg se kell mozdulni ahhoz, hogy lebegve szétszedjen mindenkit, míg mondjuk Penge értelemszerűen inkább közelharcos, de vannak ezeknek kombinációi is. A sztori módban ugyan öt darab, tematikusan összeállított csapat van, de amikor mi rakjuk össze a kedvenc négyesünket, akkor érdemes átgondolni, hogy négy olyat rakjunk egybe, akik kiegészítik egymást a képességeikkel. Ettől még persze lehet olyat, hogy egyberakjuk Deadpoolt, Magiket és Pengét, és van három karddal harcoló emberünk, de azért az látszik, hogy ha valaki igazán profi akar lenni, akkor muszáj taktikázni.

De én nem akarok profi lenni, és ezért is élvezem annyira a Tokont. Ugyan a Marvel-hősök sokkal japánabbak a megszokottnál (Vasember dizájnja le sem tagadhatná a Gundam hatását), mégis ízig-vérig úgy harcolnak és kommunikálnak, ahogy a képregényekből, filmekből és rajzfilmekből megismertük. Az animáció is inkább egy 3D-vel felturbózott, de mégis 2D-s animációra hasonlít nagyon éles színekkel, látványos háttérrel és külön öröm, hogy a pályák sem statikusok, hiszen egy-egy nagyobb ütéssel a pálya egy másik szekciójára lehet áthelyezni a harcot. Ez egyáltalán nem újdonság a műfajban, de sokat ad ahhoz, hogy az élmény változatos maradjon.

Persze az élmény egyébként enélkül is változatos marad, köszönhetően az elképesztően egyedi és mély karaktereknek. Minél többet játszik az ember, annál inkább rájön, hogy ugyan bizonyos szinten minden hős kb. ugyanazt tudja, de egy ponton radikálisan eltérnek egymástól. Az egyik kedvenc pillanatom a játékban egyértelműen az volt, amikor Magik egyszer csak átváltott Darkchylde-ba, és megváltozott a karakter dizájnja is. Ez az apró kis finomság elképesztően sokat ad egy hozzám hasonló Marvel-képregényrajongónak, és őszintén azt éreztem végig, hogy bármilyen karakterrel is játszom, azzal kiélhetem azt a gyerekkori fantáziámat, amit maximum akciófigurákkal vagy képregények olvasásával lehetett.

A Tokon mind játékmechanikailag, mind megjelenésében, mind a Marvel franchise megértésében szinte hibátlan, így tényleg csak olyan apróságokba lehet belekötni, hogy nagyon kevés pálya van még, és mindössze 20 (+1) főből álló választható karakterek mennyisége is meglehetősen karcsú ahhoz képest, hogy a 2017-es Marvel vs. Capcomban volt közel ennyi Marvel-karakter és még egyszer ennyi capcomos. Úgy főleg nagyon furcsa a roster, hogy miközben van Amerika Kapitány, Vasember, Pókember, Hulk vagy Penge, a csapatok összetétele néhol teljesen érthetetlen, és becsúszott egy-két annyira niche és felesleges figura is, amire tényleg annyi magyarázatot tudok elképzelni, hogy a japánoknak néha furcsa az ízlése.

A Bosszúállók még csak-csak elmegy Hulkkal, Vasemberrel, Amerika Kapitánnyal és a női Fekete Párduccal, ahogy a csak főgonoszokból (Magneto, Doom, Zöld Manó, Mészárszék) álló csapatba sem kötnék bele, de a többinél olyan érzése van az embernek, mintha csak random ráböktek volna hősökre a Marvel végtelen tárházából. Azt például nekem ne mondja senki, hogy egy X-Men-csapatba feltétlenül kellett negyediknek az a Danger nevű karakter, aki még a képregényekben sem annyira ismert, és gyakorlatilag az X-Men gyakorlóterméről van szó, ami egy android formájában öntudatára ébredt.

Hasonlóan érthetetlen Peni Parker bedobása, aki ráadásul nem is a mainstream képregényekből ismert, hanem a My Chemical Romance frontemberének a kreálmánya. Peni egy japán-amerikai diáklány, aki megörökölt az apjától egy pókszerű robotot, amelyet ő mozgat egy. Danger még oké, de Peni olyan szinten lóg ki ebből az egész játékból, mintha valami tök más univerzumból húzták volna elő, és semmi más magyarázatot nem tudok a létezésére, minthogy a japánok egyszerűen még mindig túlságosan imádják a robotokat és mecheket. Ráadásul Peni szinte beteríti a képernyők egyharmadát, szóval se játszani, se nézni nem jó őt. Abba már bele sem kezdek, hogy kerül egy csapatba Pókemberrel, Űr-Lorddal és Ms. Marvellel, ahogy a Penge-Loki-Szellemlovas-Deadpool négyes is szórakoztató papíron, dehát ennek a négy figurának alig-alig van köze egymáshoz a játékon kívül.

Ez tényleg csak szőrszálhasogatás, mert nagyon másba értelmetlen belekötni. A játék nemcsak azért felhasználóbarát, mert támogatja az abszolút bénán játszó barbárokat, hanem azért is, mert dinamikus a nehézségi rendszere a gép ellen, így nem az elején kell eldöntenünk, hogy most akkor medium vagy hard módban nyomjuk, hanem játék közben érzékeli a gép a szintünket, és ha megvernek, akkor kedvesen felajánlja, hogy eggyel lejjebb veszi a szintet. Így még a nyomorult Peni Parkerrel is végig tudtam vinni a sztori módot inkább kevesebb, mint több frusztrációval.

A Tokonról szinte üvölt, hogy a jövőben telerakják majd új karakterekkel és pályákkal, és az az igazság, hogy életemben először úgy érzem, ezeket meg fogom majd venni. Annyira egyedi és monumentális minden harc, annyira autentikus majdnem minden karakter, és annyira fantasztikusan animés-képregényes a grafika, hogy már csak azért megéri nekem, hogy lássam mondjuk Gambitet, Thort, Venomot vagy Küklopszot harcolni. Abban biztos vagyok, hogy online túl sokat nem leszek, mert már most úgy gyaláznak meg engem ellenfelek, hogy moccani nem tudok. Viszont az biztos, hogy vendégségben vagy házibuliban a Tokon most jó ideig kötelező kellék lesz, mert egy laikusnak elsőre annyira sokkoló ez a látvány, hogy garantáltan ki akarja próbálni. Ráadásul ezzel a 4v4-es felállással az sincs, hogy hamar ráununk a karakterekre, mert a különböző csapatkombinációkkal pont addig lehet elszórakozni, ameddig ki nem jönnek a nagyobb karakter DLC-k.

Az ArcSys óriásit húzott a Tokonnal, és megmutatta, hogy lehet ám úgy képregényhű verekedős játékot csinálni a Marvelből, hogy annak mégis legyen egy nagyon sajátos hangulata és karaktere. Szinte irigylem azokat az őrülteket, akik már most kitanulták 3-4 karakter összes képességét, és LSD-trippel felérő kombókkal verik végig az ellenfeleiket a pályákon. Nekem erre sem időm, sem kedvem nem lesz soha, viszont az biztos, hogy unalmas óráimban újra és újra elő fogom venni a Tokont, amikor mondjuk jön az új Bosszúállók-film vagy túlságosan lelkessé váló x-menes castingpletykák miatt. Tényleg ajánlom mindenkinek, aki rajong a klasszikus japán verekedős játékokért, az animékért és/vagy a Marvel-képregényekért, mert ennyire jól rég találták el a műfajon belül az arányokat.