Jude Law egydimenziós Putyinja a legkisebb baj a Kreml kavarógépéről szóló filmmel

„Alakítója akarok lenni a kornak, nem csak megfigyelője” – mondja az erőtlen hangú, vizenyős tekintetű fiatalember a haldokló édesapjának egy moszkvai kórház folyosóján. Nem úgy tűnik, hogy erre képes lenne, pedig a becsvágytól fűtött fiú a Szovjetunió széthullása utáni kaotikus, de lehetőségekkel teli években rövid idő alatt a csencseléstől a színházi rendezésen, reklámszakmán és egy tévécsatorna vezetésén keresztül egészen a Kremlig emelkedik, Vlagyimir Putyin elnök mellé. És ott is marad bő 20 éven át. Alatta válik Oroszország ingatag demokráciából érett diktatúrává, ahol az ellenzék már díszletnek is zavaró, és ahol a hatalom emberei is ki-kipotyoghatnak az ablakon. Kár, hogy ez mind hiányzik A Kreml mágusa című filmből, amelyet a francia Olivier Assayas rendezett az olasz Giuliano de Empoli azonos című, 2022-es regényéből. De hiányzik belőle nagyjából mindenki, aki meghatározó alakja volt annak a háttérben zajló hatalmi harcnak, amely Putyint elnökké emelte, majd leválthatatlan vezetővé tette.

Pedig az alapanyag tökéletes, nem csoda, hogy a Művész Mozi 110 fős terme megtelt a premier előtti vetítésen. Húzónév is van, Putyint Jude Law játssza, bár az ő szerepe másodlagos, a középpontban a fent már bemutatott Vagyim Baranov áll, akit Paul Dano alakít, aki talán a legkevésbé tehet arról, hogy karaktere sokkal érdekesebb a valóságban, mint amennyit a film kihoz belőle.

Aki már a trollkodás előtt trollkodott

A Baranov fiktív név, a valóságban Vlagyiszlav Szurkovnak hívják a Kreml egykori fő ideológusát, a továbbiakban ezért a cikkben is így fogunk hivatkozni a filmbéli karakterre. Szurkov 1999-ben lett az elnöki hivatal helyettes vezetője, abban az évben, amikor Putyin kormányfő lett és még az alkoholtól egyre rosszabb állapotban lévő Borisz Jelcin volt az elnök. Szurkov volt a Kreml spindoktora, a 21. század Raszputyinja, cinikus kavarógépe, aki már azelőtt szeretett trollkodni, hogy ezt így hívták volna.

Mert mi más, ha nem trollkodás, hogy írt álnéven egy regényt a hatalom korrupciójáról, perverziójáról – ez a Nullaközelben, amely aztán színpadra is került egy neves moszkvai színház hatalomkritikus rendezője révén –, aztán írt róla megint álnéven egy lehúzó kritikát, amely szerint a szerző egy ötlettelen felfújt senki, utána igazi néven egy dicsérő recenziót, amely szerint ez az egyik legnagyobb kortárs regény.

Ezzel a sztorival nem spoilereztem el semmit, mert mindez nincs is benne a filmben, ahogyan az sem, hogy Szurkov dalszövegeket is írt. Pedig már bőven Putyin elnöki hivatalának helyettes vezetője volt, amikor az Agatha Christie orosz rockegyüttes két albumát is megírta, 2003-ban és 2006-ban.

Olyan figura volt, aki mintha Viktor Pelevin egyik regényéből pattant volna elő: a semmiből jött, de abszurd gazdagság és még abszurdabb hatalom összpontosult a kezében, elvtelen és hatékony volt. Ő dobta be az „irányított demokrácia” fogalmát – a kifejezés talán túl őszintére sikerült, később át is nevezték „szuverén demokráciának” –, megszervezte a ma is létező kormánypártot, meg annak a megkomponált ellenzéki formáját a parlamentben és részben azon kívül is.

Cosplay a Kreml körül

Jó választás lehetett volna Szurkovon keresztül bemutatni Putyin rendszerének alakulását, csakhogy a film már az alapkoncepciónál elbukik: azt sejteti, hogy megmutatja a hatalom működését a Kreml falai mögé vezetve, de valójában nem meri eldönteni, hogy dokumentarista pontosságú mű vagy parodisztikus fikció akar lenni.

Persze van kibúvó – a film elején ott a mentőmondat, hogy valós alapú, de kitalált karakterekről van szó –, csakhogy közben mégis ott vannak, hol eltorzított, hol valódi nevekkel azok, akiket a híreket nem különösebben követő néző is biztosan ismer. Az igazi nevén jelenik meg például Igor Szecsin, Borisz Berezovszkij, Jevgenyij Prigozsin, Eduard Limonov – ők egyébként egy cosplayparti szintjén elég jól mutatnak – és álnéven ott van a Putyin egyik fő kritikusának számító Mihail Hodorkovszkij is. Mintha csak egy képregény kimerevített kockáin szerepelnének néhány cinikus gondolatbuborékkal a fejük fölött.

A filmről sajnos összességében elmondható, hogy Facebook-bölcsességek szintjén kommunikál, olyanokat mondanak a szereplők, hogy „a politikában az a szép, hogy amitől erősebbnek látszol, az erősebbé tesz”. Emellett a készítők nagyon küszködtek azzal is, hogy bemutassanak egy-egy olyan képet, amelyet a nézők is ismerhetnek a sajtóból: mint amikor Prigozsin felszolgál Putyinnak, vagy amikor Hodorkovszkij beült a tárgyaláson a vádlottak rácsos ketrecébe, vagy amikor 2000-ben Larry King és Putyin között a CNN stúdiójában a Kurszk tengeralattjáró tragédiája után elhangzik a következő párbeszéd:

– Mi történt a Kurszkkal?
– Elsüllyedt.

A film azzal próbálja elfedni a sekélyességét, hogy archív felvételekbe kapaszkodik, mintha cserébe legalább az igazság rejtett pillanatait kapnánk meg, ha már a hatalomról nem képes tisztán a fikció keretein belül semmi érvényeset mondani.

Putyin egyébként úgy lesz a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) igazgatójából miniszterelnök a filmben, hogy besétál hozzá Szurkov és Berezovszkij és felkérik a pozícióra, amit ő ajakbiggyesztve, fejét kissé lefelé fordítva, szemöldökét felemelve némi hezitálás után elfogad. Law Putyinja nagyjából ezt az egy arckifejezést ismeri, de ez a két és fél órás film legkisebb baja. Az már sokkal inkább probléma, hogy az egész sztori kap egy olyan szirupos mázt, amitől minden szereplő egy kicsit cukivá válik.

Ebben a keretezésben például Putyin nem akar mást, mint a népnek visszaadni az oligarcháktól elvett vagyont, Szurkov egyáltalán nem akar erőszakot alkalmazni a társadalmon, a világ cinikus, nem ők, ezért kell trollfarm, meg kavarás a nacionálbolsevikokkal, szélsőjobbos motorosbandákkal, kommunistákkal, ifjúsági mozgalmakkal, bárkivel. Külön bizarr, hogy sem az FSZB, sem Putyin egyetlen fontos szövetségese nem jelenik meg a filmben. Mint ahogy az sem jelenik meg, hogy felrobbant pár ház Putyin hatalmának az elején, de azt, hogy a robbantások mögött nem épp az orosz állami szervek állnak-e, elintézik egy odavetett mondattal, noha könyvtárnyi anyag van róla az interneten, ráadásul születtek már átfogó cikkek is a témában.

Vlagyiszlav Szurkov mellesleg apja révén csecsen, de mivel a csecsen háborút is letudják annyival a filmben a valóságban felrobbant négy lakóház közül kettő bemutatásával, mindegy is, hogy ez az érzelmileg fontos szál elő se kerül a filmben. Ahogyan sem Dubrovka, sem Beszlán nem kerül elő, ahol a hatalom felelőssége is felmerül abban, hogy a terrorakciókban rengeteg civil halt meg. Nincs benne a filmben a grúziai háború, említés nélkül lemegy négy elnökválasztás, parlamenti választások, miközben Szurkov ott ül a legfőbb szervező pozíciójában.

Ukrajna is csak egy szervezett narancsos forradalom A Kreml mágusában, 2004-ben és 2014-ben is, a Krím elfoglalása lemegy a szélsőjobbos motorosok teljesen felesleges jelenetével – de legalább meg lehet mutatni archívban, hogy Putyin tényleg mutatkozott velük. Nincs szó a filmben megölt ellenzékiekről, újságírókról, se a háza előtt lelőtt Anna Politkovszkajáról, se a tolószékbe vert, korrupciót kutató Mihail Beketovról, akit aztán egy szurkovi fordulattal maga Putyin tüntet ki, nem sokkal azelőtt, hogy Beketov belehal a sérüléseibe. Nem említik a Kreml tövében lelőtt Borisz Nyemcovot, se egyetlen bebörtönzött ellenzékit, se ablakon kipotyogó belső körös bankárokat. Nincsenek Putyin elleni tömegtüntetések 2011–2012-ből, amikor visszatért az elnöki hatalomba. Már csak azért sem kerül elő Dmitrij Medvegyev neve, mert az se derül ki, hogy négy évre ő volt formálisan az elnök, hogy a ciklus idejére a kormányfői székbe átült Putyin így játssza ki az alkotmányos korlátozást.

Helyette van viszont kifakadás Putyintól a Nyugatra, hogy nem tisztelik, pedig a Szovjetunió a saját diktatúráját leépítve vetett véget a hidegháborúnak „olajágat nyújtott, nem fehér zászlót”. Ellenvetés nélkül marad, hogy Ukrajnában bizonyára a CIA kavar, meg a Soros. Nem az a baj, hogy ezeket Putyin vagy Szurkov elmondja és talán el is hiszi, hanem hogy nem állít a film ezzel szemben szinte semmit.

A gyilkosságok kimaradtak

A valósághoz hasonlóan a filmben is már visszavonult emberként mutatják be Szurkovot – 2020 óta nincs semmilyen pozíciója –, akivel kapcsolatban az elmúlt hetekben az is felmerült, hogy talán elhagyta Oroszországot. A film felépít egy hőst a karakterével, akit aztán sajnál lerombolni, csak ezzel végül magát a rendszert teszi emberivé. Nincs itt egyetlen mérgezés sem, se polóniumos tea, sem az FSZB által méreggel összekent alsónadrág.

A film alapját adó könyv 2022 tavaszán jelent meg, így az Ukrajna ellen indított háború már épp nem fért bele, de az, hogy a könyv alapján 2025-ben elkészült filmben sincs említés a millió áldozat felett járó, Putyin által kezdeményezett háborúról, legalábbis furcsa. Ahogyan az is, hogy az ellenzéki Alekszej Navalnij sincs benne semmilyen módon, akit 2020-ban mérgezett meg az FSZB, majd 2021-ben bebörtönzött a rendszer, és aki 2024-ben halt meg börtönében, nem sokkal a legutóbbi elnökválasztás előtt.

Putyin a filmben legfeljebb akkor lép át emberéleteken, amikor nem tesz meg mindent a Kurszk legénységéért. Lehet, hogy nem is volt mód a megmentésükre, a nyugati segítség talán csak kémkedésbe torkollt volna, inkább a Putyin ellen áskálódó Berezovszkij sajtója próbált felelősséget tolni rá – sugallja a film. A legkegyetlenebb dolog Putyintól a film szerint talán az volt, hogy száműzetésbe taszította Berezovszkijt, de lehet, őt is visszaengedte volna, csak hát öngyilkos lett. Egyetlen gyilkosság van a filmben, azt is a fantázia szülte. A Kreml mágusában így a hatalom nem novicsokos, legfeljebb novicsokis.

A Kreml mágusa április 2-től látható a magyar mozikban.