2024. december 22. – 23:48
Ha valaki végigböngészi a 2024 legjobb lemezeit összegző listákat, akkor hamar megállapíthatja, hogy alig van átfedés a rangsorok között. Ez a szétaprózódás nem új jelenség, egy ideje teljesen természetes, hogy különböző zenei véleményformálóknak egészen más megjelenések tetszettek az adott évből. Már elmúlt az az idő, amikor minden év végi listát ugyanazok a lemezek domináltak. Kivételek azért idén is vannak, Charli XCX, Mk.gee, Beyoncé vagy Kendrick Lamar szinte mindenhol felbukkan, de a saját összegzésünkben mi sem a konszenzusos listaállítás mellett döntöttünk, inkább kiválasztottunk 2024-ből olyan megjelenéseket, amik szerintünk izgalmasak vagy valamiért megjegyezhetők voltak, de év közben nem írtunk hosszabban róluk.
Összesen 28 olyan lemezt szedtünk össze, ami valamelyik szerzőnk szerint megérdemli a figyelmet. Ez tehát a szubjektív gyűjtésünk 2024-ből, sorrend nélkül, a cikk végén pedig megtalálható az idei playlistünk a szerintünk legjobb idei dalokkal.
(A listát összeállította és írta: Antal Bálint, Bicsérdi-Fülöp Ádám, Flachner Balázs, Hevesi-Szabó Lujza, Kersner Máté, Sajó Dávid, Sas Liza, Szente Katica)
Clairo: Charm
A Pretty Girllel berobbant Claire Cottrill idén szintet lépett és puha, lo-fi hálószobapopot farigcsáló indie-kedvencből érett, magabiztos énekes-dalszerzővé emelkedett, aki Leon Michels producer közbenjárásával karrierje legjobb dalait (lásd: Juna) írta meg harmadik nagylemezére. A hangszerekkel gazdagon díszített Charm egy komplex album, ügyes megoldásai nem tolakodóak, sokkal inkább szeszélyesek és szabadok. Clairo elegáns szintekre emeli a szexiséget, és érződik, hogy milyen mélyen érzi az életet, mégis könnyen eljátszogat vele: párnacsatázik az érzéseivel, miközben a szájával gyermeki unottsággal trombitaszót imitál. A vánkosából kibokszolt zene olyan, mint egy tollpihe, ami kényelmesen ring a levegőben és sosem fog leesni a földre. (KM)
Charli XCX: Brat
Az első februári single megjelenésével fokozatosan almazöldbe borult minden, és nyár végére már Orbán Viktor ezer éve birtokolt zöld ingjéről is mindenkinek a Brat jutott eszébe. Ha a Bratre gondolunk, eszünkbe jut a vizualitása, ahogy az énekesnő nyilatkozik arról, mi az a brat, vagy hogy Kamala Harristől a sarki pékig mindenki brat, de konkrétan senkinek nem jut eszébe a zene. Azért, mert ha leszedünk mindent a Bratről, akkor egy közepes klublemezt kapunk. Persze a Sophie-ról megemlékező So I nagyon emberi és érzékeny, a b2b a legstabilabb táncolós track, a gesaffelsteines kollabnak hála tele érdekes megoldásokkal, a Von Dutch meg simán fülbemászó. A lemez azonban így sincs összhangban a körülötte kialakult jelenséggel. Tegye szívére a kezét mindenki, senki nem a zene miatt volt brat a nyáron. Hanem mert trendi volt, mint az Adidas Samba meg a matcha latte. (HSZL)
Magdalena Bay: Imaginal Disk
Nem mindig sül el jól, ha a popzenéhez valaki progrockos aggyal nyúl, mert a végeredmény könnyen túl komolykodó lehet. De ha valami messze áll az egyre nagyobb online közösséget maga köré gyűjtő Magdalena Bay két tagjától, Matthew Lewintől és Mica Tenenbaumtól, az a túlzásba vitt komolyság. Az Imaginal Disk az esszenciája a popzene legkülönbözőbb korszakaiból (diszkó, szintipop, dance) önfeledten szemezgető Magdalena Bay-attitűdnek. A lemezt az átfogó narratívája miatt pszichedelikus szintioperaként is lehet értelmezni, de lehet rá úgy is tekinteni, mint egy sokadik hallgatásra is új arcát felfedő, remek ötletektől hemzsegő poplemezre. (BFÁ)
Sofi Tukker: Bread
A Bread pontosan azt nyújtja, amit a hallgatók elvárnak Sofi Tukkertől: egy dalon belül váltakozik a portugál, angol, francia és német nyelv, miközben az összes dal főleg a tánc érzékiségére épít. A duó a színpadon minden este minimum 10 ezer lépést tesz meg, folyamatosan edzenek, koncertek előtt meditálnak, ez az élőben rájuk jellemző energia pedig áthatja a lemezüket is. A Breaden található az év talán legtáncosabb elektronikus dala, a Woof is, ami leginkább közel jár Sofi Tukker önmeghatározásához, a jungle pophoz. (SZK)
The Cure: Songs of a Lost World
Imádtam a Cure lemezét megfejtő kritikákat, ahogy a szerzők megpróbálták elhelyezni az életműben az albumot, ahogy a zenekar jelentőségét fejtegették, majd végül megállapították, hogy a Songs of a Lost World letaglózó lemez. Azt is jó volt figyelni, hogy Robert Smith még mindig mennyire szórakoztató és egyedi figura. Meg arról is jó lenne említést tenni, mennyire ritka egy zenekarnál egy ennyire későn érkező mestermű. Közben meg minek ezekről beszélni, amikor itt egy lemez, ami abszolút felnő a súlyos címéhez. A popkultúrában unalmas közhely lett a világvége-hangulat, de a Cure Smith nagyon személyes dalaival nagyon elkapta azt a pillanatot, amikor igazán szembesülsz azzal, hogy körülötted minden és mindenki, amihez ragaszkodnál, eltűnik. (BFÁ)
Geordie Greep: The New Sound
Egyetlen egy dolog miatt örülhetünk a Black Midi határozatlan ideig tartó szakításának, az pedig a volt frontember, Geordie Greep páratlan szólólemeze, amire a zenekar egyik kiadatlan száma, a katartikus, 12 perces The Magician is rákerült, ami rövid idő alatt az idei évem legmeghatározóbb dala lett. A brazil hangzásokkal beoltott, progrockos, szalszás-szambás, jazzes New Sound São Paulo és London között született 27 kiváló hangszeres közreműködésében. Egy eszement, magányos csodabogár elborult csörtéje ez: bolondos, zavarba ejtő, teátrális lázálom, ami a legváratlanabb pillanatokban visz be óriási gyomrosokat, mégis órákig lehetne rá Mario Kartozni. (KM)
Mk.gee: Two Star & The Dream Police
2021-ben jelent meg Dijon Absolutely című lemeze, az említett év egyik legjobb megjelenése. A projekt mögötti egyik agy Michael Todd Gordon, vagyis Mk.gee volt, aki több éve ott mesterkedett a háttérben, de csak idén jött el a nagy momentuma, a Saturday Night Live-ig elérő berobbanása innen nézve eleve elrendeltetett volt. Gordon újradefiniálta, hogy mit lehet kicsikarni egy gitárból, így azóta már Eric Clapton is a csodájára jár a játékának, a koncertjein pedig Nicole Kidman és Tyler, the Creator is a fellegekben érzik magukat. Zenéje a 80-as évek tükrén keresztül ragyog át a távoli jövőbe: nosztalgikus, időtlen, álomszerű és újítóan megzabolázhatatlan dallamok ezek egy fiatal mágustól, aki fénylő karddal és egy vállán pihenő bagollyal forgatta fel a modern zeneipart. (KM)
Louis Cole: Nothing
A Knower, illetve rossz nyelvek szerint a Clown Core dobosa sok őrült ötlet után úgy döntött, beöltözteti a világ legnagyobb jazz zenekarát csontvázjelmezbe, hogy együtt vegyenek fel egy már-már klasszikus-zenei művet. A Nothing azonban teljes mértékben funkban és már-már diszkós jazzben gyökeredzik, ami miatt messze az egyik legszórakoztatóbb mostohagyerek lemeze az idei évnek. (AB)
MC5: Heavy Lifting
Ritka, hogy egy annyira régi és ikonikus zenekar, mint az MC5 évtizedekkel a csúcs után is izgalmas és friss tudjon maradni. Az amerikai protopunk együttesnek mindössze két stúdiólemeze jelent meg, mindkettő több mint 50 éve, a Heavy Liftinget hallgatni viszont olyan, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta. Szomorú, hogy az MC5 frontembere, Wayne Kramer februári, és dobosa, Dennis Thompson májusi halálával a klasszikus felállásból már senki nem él, de az biztos, hogy ilyen búcsúról, mint a Heavy Lifting sokan csak álmodnak. (AB)
Drug Church: Prude
A 2018-as Cheer és a sokszor emlegetett hardcore reneszánsz minden olyan listára feltette a Drug Church-öt, amelyiken a következő Turnstile-t keresik. Azóta árgus szemekkel követek mindent Patrick Kindlonéktól, de pár szórakoztató kislemezen és EP-n kívül egy nem rossz, de közel sem annyira emlékezetes nagylemezt hoztak ki, ami egy kicsit eltér a Cheer váratlan dallamosságától. Az idei Prude ezzel szemben egy igazi idővel beérő, pofátlanul befogadható hardcore album, ami bátran elveszik a teátrális kiállásokban, együtt éneklős refrénekben és posztrockból, shoegaze-ből vagy soft (!!!) grunge-ból építkező gitárdallamokban. Kindlon humoros szövegeit és radikális hangulatváltásait pedig gyönyörűen támogatja a zenekar a feszes, lekerekített gitártorzításokkal és ritmusszekcióval. Bevallom, rajongó vagyok, de kevés jobb dolog történik a gitárzenében, mint amit a Drug Church csinál. (SD)
Fontaines D.C.: Romance
A harmonika használata az előző lemezen vagy a frontember Grian Chatten időtlennek hangzó tavalyi szólóalbuma már azt jelezte, hogy a Fontaines D.C. maga mögött hagyná a posztpunkot. A Romance ennek a vágynak a vártnál is nagyívűbb beteljesítése. A borítón szinte szétrobbanó szív nem túlzás, ez a lemez minden érzelmi regisztert bejár a dühös, szinte elrappelt tudatfolyamtól, a modern lét elviselhetetlenségén merengő balladán keresztül a klasszikus amerikai indie-t idéző szerelmes dalig. Egy darabig úgy tűnt, hogy a Fontaines D.C. lesz korunk Oasise, de a zenekar a jelek szerint inkább a Blur útját választja, és egyre bátrabban keresi a művészi kihívásokat, és változik lemezről lemezre. (BFÁ)
Death Lens: Cold World
Van olyan, hogy az ember el akar engedni minden újdonságot, és csak valami új komfortzenét találni, ami emlékezteti valamire, de mégsem ugyanaz. A kaliforniai Death Lensről semmit nem tudtam egészen az idei új nagylemezükig, csak valahogy megláttam a lángoló autós borítójukat, és pont azt kaptam, amire vártam: szemérmetlen tonyhawkzenét. A Death Lens semmi mást nem csinál ezen a lemezen, mint fog egy hardcore punkabb hangzást, és belekever mindent, ami Kalifornia, a nyugati parti hardcore-t, a skatepunkot, a garázsrockot és a stonert. Túlságosan élvezem, hogy mennyi zenekar hozza vissza jó ötletekkel a deszkás hardcore punkot. (SD)
Vampire Weekend: Only God Was Above Us
Nagyon vártam már a teljes korábbi életmű darabjait szétcincáló, majd azt kicsit koszosabban, kiábrándultabban újraépítő lemezt a Vampire Weekendtől. Az Only God Was Above Uson az a meglepő, hogy mennyire zajos szinte minden szám, minden gondosan felépített dalszerkezetbe belerondít valami zavaró elem, valami oda nem illő megoldás, mintha a zenekar úgy játszana egy térben, hogy valakinek rendszeresen ki kéne terelnie onnan a beáramló őrületet. Az előző lemeznél, a rossz értelemben csapongó Father of the Bride-nál kicsit elengedtem a zenekart, de az Only God Was Above Us az életmű megkoronázása. (BFÁ)
Cage The Elephant: Neon Pill
A Neon Pill leginkább a frontember, Matt Shultz pszichózisából táplálkozott, aki a dalszövegekben meséli el milyen nehéz időszakot élt át akkor, amikor az ADHD-ra szedett gyógyszere súlyos mellékhatásokat okozott nála. Állandó paranoia tört rá, és végül az mentette meg, hogy 2023-ban letartóztatták, amiért két töltött fegyvert is találtak nála. Az énekes a lemezen így bűnbánatot gyakorol, és főként az erőltetett rocksztár szerep levetkőzéséről szólnak a dalai. (SZK)
The Last Dinner Party: Prelude to Ecstasy
A barokk popot játszó The Last Dinner Party első lemeze mintha egy színdarabhoz készült volna. Már a lemez indítása is merész húzás, a címadó dal egy instrumentális, barokk hangverseny, ami megalapozza a lemez hangulatát. Abigail Morris végig teátrálisan játszik a hangjával, hol bársonyos hangon énekel a szerelemről, (On your side), a közönség és a művész viszonyáról (Mirror) vagy a komplikált anya-lánya kapcsolatokról (The Feminine Urge). (SZK)
Suki Waterhouse: Memoir Of A Sparklemuffin
Suki Waterhouse-t akár az évet uraló popdívák (Sabrina Carpenter, Chapell Roan) mellé is sorolhatnánk, de a dalszerző a legnépszerűbb előadóknál is jobban kerüli a sablonos megoldásokat. Az énekesnőben talán azért sem dúl a popipar megfelelési kényszere, mert modellként kezdte karrierjét, aztán színészként is kipróbálta magát. Memoir Of A Sparklemuffin című második lemeze is sokszínű lett, az albumon a monumentális refrének (To love, Model, Actress, Whatever) mellett pörgős slágerek (Blackout drunk, OMG, Supersad) és borús dalok is helyet kaptak (Lullaby). Suki Waterhouse fellépett már Taylor Swift előtt is, ami talán a legegyenesebb út jelenleg a sikerhez. (SZK)
Kaytranada: Timeless
A Timeless gondosan összeállított mixtape-re emlékeztet, amely egyszerre idézi meg a könnyed, tetőteraszos bulik felszabadult hangulatát és mutatja meg Kaytranada innovatív oldalát is. A dalok sokszínűsége az, ami igazán működőképessé teszi a lemezt, még akkor is, ha néhány részlete néha kiszámíthatónak vagy túlságosan ismerősnek tűnik. Kaytranada azonban azon kevés előadók egyike, aki olyan magabiztosan uralja saját hangzásvilágát, hogy nincs szüksége radikális megújulásra ahhoz, hogy releváns maradjon. (SL)
NxWorries: Why Lawd?
Az Anderson .Paak és Knxwledge alkotta NxWorries énekes-producer duó 2016-ban adta ki debütáló lemezét, majd amilyen hirtelen felbukkantak, úgy el is tűntek hosszú időre. A folytatásra végül megérte 8 évet várni: a Why Lawd? úgy hat, mint egy nagy szippantásnyi friss levegő egy meleg tavaszi napon, amikor a kanapén hátradőlve fel mered tenni a lábad, mert végre nem kell sietned sehová. Paak lezser éneke ismét hibátlanul folyik rá Knxwledge kreatív mintákat használó, neo-soulos lo-fi alapjaira, ezt az élményt pedig muszáj az elejétől a végéig kiélvezni, ilyen tökéletes áttűnéseket egy-egy dal között kevés lemezen találni idén. (KM)
070 Shake – Petrichor
A Petrichor pontosan olyan, mint az eső utáni föld illata, amiről a nevét kapta: egyszerre frissítő és mélyen ismerős, mégis nehezen körülírható. 070 Shake hangja azonnal felismerhető, érzékeny, mégis erőt sugároz, és tele van feminin energiával, anélkül, hogy lányos lenne. Mintha végig azt éreznéd, hogy 070 Shake teljesen elmerül a saját világában, és a legkevésbé sem érdekli, hogy a mainstream elvárások mit diktálnak. Az egész album tele van váratlan megoldásokkal, a dalok között olyan természetes átvezetések vannak, hogy csak később jössz rá, hogy már egy új fejezetnél jársz. Nem az a lemez, amit csak úgy háttérzajként hallgatsz, teljes figyelmet követel, és abszolút meg is érdemli. (SL)
MIKE & Tony Seltzer: Pinball
A londoni születésű, de New Yorkban felnőtt MIKE az absztrakt hiphop színtér egyik legaktívabb előadója, akit underground körökben máris legendaként emlegetnek. 2017 óta minden évben stabilan szállít minimum egy kiváló lemezt (néha még hármat is), és azon kevesek egyike, akinél egy projekt sem töltelék. Tony Seltzer brooklyni producer a legjobb énjét hozta elő idén: MIKE a tőle kissé idegen alapokon fesztelen és szórakozott, talán nem is hallottuk még ennyire felszabadultnak. A Pinball direkt nem megy olyan mélyre, és épp ez a jó. Ez is azt jelzi, hogy MIKE él és virul, és sok szorongás, illetve édesanyja elgyászolása után végre olyan trapes beütésű zenéket csinálhat, amiket a szabadidejében ő is hallgat Earl Sweatshirttel. (KM)
Touché Amoré: Spiral In a Straight Line
Szép nagy cikkben foglalkoztunk azzal, hogy a hardcore-nak mekkora momentuma van az elmúlt években, és ilyen szempontból nem is meglepő, hogy hiába tart már a hatodik nagylemezénél, a Touché Amoré még mindig friss és eredeti, miközben teljesen autentikus maradt. Továbbra is markánsan érezhetőek a screamo, metalcore és poszthardcore védjegyek, miközben mindig jut hely valami újra vagy olyan váratlan együttműködésekre, mint Julien Baker (Boygenius) vagy Lou Barlow (Dinosaur Jr). A Spiral In a Straight Line egy tökéletes Touché Amoré-lemez: sötét, elkeseredett, dühös, frusztrált, fájdalmas és végtelenül vészjósló. Pont, amilyennek az ember érzi magát néha manapság. (SD)
Poppy: Negative Spaces
Ez simán az év lemeze, és erről vitatkozni sem vagyok hajlandó, Poppy a zenei karrierjének messze legjobb lemezét adta ki idén Jordan Fishsel. A Bring Me The Horizon mainstream sikerét is megalapozó Fish neve garantálta, hogy a Negative Spaces metállemez lesz, és ez pár számot leszámítva így is lett. Az igazán érdekes viszont az, hogy Poppy köröket ver bármire amit a BMTH (vagy a blegh breakdownnal megidézett Architects) az elmúlt sok évben kiadott, és közben a hardcore-os, a szintipopos, az elszállós és a lazább vonal is tökéletesen működik. Poppy minden énekstílust kisujjból ráz ki – akár egy számon belül is –, és kiabálni is úgy megtanult, hogy öröm hallgatni. Kötelező, na. (FB)
Alcest: Les Chants de l’Aurore
A cipőbámulós blekkmetál francia úttörőinek 2024-ben már semmit nem kell bizonyítania, és nyilván nem is ezért adtak ki öt év után új albumot. Azt viszont két, nyilvánvalóan metálosabb fókuszú lemez után mégis bizonyították, hogy még mindig tudnak lágyabb, könnyedebb, felszabadítóbb számokat írni, és ez jól is áll nekik. Az Alcest tökéletesen hozta az éteri lebegés és a metál olyan kombinációját, ami sem a túlságosan az előbbire fókuszáló Shelteren, sem az előző két lemezen nem sikerült. És élőben még jobban működött, szóval bánhatja, aki nem volt ott a budapesti koncerten. (FB)
Fake Fruit: Mucho Mistrust
Nagyon úgy néz ki, hogy a poszt-Brexit gitárzene megvetette a lábát Amerikában is, de legalábbis az biztos, hogy a tengerentúlon is egyre több korábban indie-nek, posztpunknak vagy garázsrocknak titulált zenekar kezdett el sokkal kísérletezősebb irányba elindulni. A kísérletezésre, művészkedésre egyébként is fogékonyabb San Francisco környéki zenekarok közül a Fake Fruit második nagylemeze leginkább azzal tűnik ki, hogy egyszerre van benne a riot grrrl mozgalom vadságából, az art punk kiszámíthatatlanságából és a nyugati parti amerikai garázsrock nyersességéből. Néhol már-már noise rocknak hat az az egészen bizarr kavalkád, amit ez a trió kihozott magából, miközben megbújik benne valami csajpopos kedvesség is. (SD)
Chat Pile: Cool World
2022 egyik legnagyobb meglepetése volt a Chat Pile God’s Country című lemeze, a zenekar idén pedig még eggyel feljebb rakta a lécet Cool World című albumán. A kortárs metálszíntér egyik legújítóbb zenekara továbbra is remekül sűríti bele az oklahomai élet minden nyomorúságát fogósabbnál fogósabb sludge és stoner témákba, a végeredmény pedig sok esetben már-már slágeres, ami remekül áll a zenekarnak. (AB)
Blood Incantation: Absolute Elsewhere
Az utóbbi években a metál, azon belül is a death metál a mainstreamben is középpontba került, amiben elvitathatatlan szerepe van a Blood Incantationnek. 2019-es, Hidden History of the Human Race című lemezük a jelenség egyik beindítója volt, idei albumuk pedig minden szempontból emeli a tétet. Az Absolute Elsewhere-t hallgatni felér egy űrutazással, a szintetizátorbetétekkel tarkított, hősies szólókkal teletűzdelt, de alapvetően marcona és könyörtelen album pedig nem csak átvitt, de szó szerinti értelemben is felér egy időutazással, a lehető legjobb értelemben. (AB)
Knocked Loose: You Won’t Go Before You’re Supposed To
Az idei bingókártyámon nem volt rajta, hogy a Knocked Loose a Counting Worms ugatós breakdownjától egészen a Jimmy Kimmel Showig fog eljutni, és karót nyelt amerikaiak nyafognak azon, hogy ijesztően kiabáltak a tévében. Az, hogy ez mégis megtörtént, a Gojira olimpiai performanszánál is többet tett a kemény zenék mainstreambe emeléséért. A Knocked Loose amúgy rá is szolgált a hírnévre, mert az idei lemezük egy ősmetalcore és hardcore határmezsgyéin lavírozó mestermű. Súlyos breakdownok, letaglózóan nyers vokál, fülbemászó riffek – minden adott, hogy lepörgőrúgjuk rá a karácsonyfát. (FB)
Ulcerate: Cutting the Throat of God
Ha egy lemeznek az a címe, hogy elvágni Isten torkát, abból már lehet sejteni, hogy nem egy könnyed tinglitanglizás lesz, abból meg pláne, ha a lemezt az Ulcerate csinálta. Az új-zélandi tech-death istenek megint a lehető legnyomasztóbb módon darálják szét az agyunkat. A Cutting the Throat of God egy könyörtelen, disszonáns, sötét döngölés, tele komplex dob- és gitártémákkal és velőtrázó üvöltözéssel, ami metálrajongóknak kötelező darab. Meghitt karácsonyi vacsora mellé azért nem ajánljuk. (FB)
