Már 20 éve szobrokat döntött, de a mainstream csak most fedezte fel a hardcore-t

Szinte napra pontosan öt évvel ezelőtt játszottam egy koncerten az Aurórában két amerikai zenekar és a magyar Touch társaságában. A nagyobb névnek előzetesen a chicagói screamo zenekar, a Lord Snow tűnt, amely már akkor fontos együttesnek számított a színtéren. Az ő koncertjük is fergeteges volt, de a showt egyértelműen a másik zenekar, a Soul Glo vitte el. Az akkor még relatíve ismeretlen hardcore punk együttes jött, látott és győzött, Pierce Jordan énekes a koncert elején mondott pár mondatot arról, hogy örülnek, hogy itt lehetnek, aranygyűrűkkel és karkötővel teleaggatott kezével meghúzott egy üveg Hennessyt, aztán nemes egyszerűséggel leszakították a szűk pince plafonját.

A zenekar a színtérhez méltóan közvetlen volt, az Auróra kertjében jót beszélgettünk arról, hogy akkoriban a magyar DIY zenekarok között mintha kialakulni látszott volna egy trend, és egyre többen jártak volna tőlünk keletre turnézni Nyugat-Európa helyett (nagyon más világ volt még akkor). Amit azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy mindössze öt éven belül a zenekar a hardcore mainstream térnyerésének egyik éllovasa lesz.

A hardcore punk, vagy rövidebben a hardcore az anyaműfajaihoz hasonlóan extrém, underground közeget takar, ami eredetileg valami ellen határozza meg magát. Az utóbbi években azonban észrevehető, hogy a műfaj a mainstreamben is helyet követel magának. A verekedős beatdown hardcore-tól kezdve az elszállós poszthardcore-ig sok minden hozzájárult ehhez a folyamathoz, és ugyan a jelenség összetett, de egy biztos:

a hardcore régen, vagy talán még soha nem örvendett akkora és olyan széleskörű népszerűségnek, mint most.

A hardcore a hetvenes évek legvégén alakult ki Amerikában olyan legendás, a punkrockból gyökerező zenekarok által, mint a Bad Brains, a Minor Threat, a Black Flag. A hardcore fogta a punkot, és felcsavarta rajta, amit csak lehetett. Agresszívabb, gyorsabb és durvább, a szövegek terén pedig szókimondóbb és kritikusabb volt a punknál. Ahogy a Drowned In Sound nevű zenei blog fogalmaz egy, a Bad Brainsszel készült 2007-es interjújában,

„Sokak szerint a hardcore az igazi punk. Miután az összes pózer és divatrajongó váltott a következő trendre, maradt egy csapat ember, akik teljesen elkötelezettek voltak a DIY (csináld magad) iránt.”

Rocker vagy, vagy rapper?

Az a folyamat, ami mindmáig hat a hardcore-ra, és így a teljes zenei piacra is, nem a 2010-es években kezdődött, de ekkortájt nyílt egy újabb fontos fejezete a műfaj történetére. Eddigre már leáldozóban volt a legnépszerűbb zenei közösségi oldalnak, a Myspace-nek, viszont létezett már a Facebook. A chatszobák mellett az oldalon létrejöttek a tematikus csoportok is, amelyek új lendületet adtak a szubkultúrák és különféle színterek terjedésének és színesedésének, illetve ami ennél is fontosabb, az ilyen internetalapú közösségekkel megszűnt a szubkultúrák helyhez kötöttsége is.

Ekkoriban terjedtek el az olyan platformok, mint az Apple Music, a Spotify vagy a Youtube, amik minden eddiginél szélesebb körben juttatták el a zenét az emberekhez. A 2010-es évek emblematikus közösségi oldala volt a Tumblr is, ami nemcsak ennek a korszaknak az esztétikáját határozta meg, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy sok, javarészt underground zenekar nagyobb figyelmet kapjon, ezáltal pedig a hardcore színtér kinyíljon a világ felé.

A Tumblrön kimondottan népszerű volt az emo is, ami szintén témába vág, ugyanis a stílus neve is az emotive hardcore-nak, azaz az érzelmes hardcore zenének a rövidítése. Bár a poszt-hardcore-ból és indie-ből összegyúrt műfaj már a 2000-es évektől sikeres volt a Paramore, a My Chemical Romance vagy a Panic! at the Disco megjelenésével, nem csak a műfaj szerelmeseinek szúrta a szemét az említett zenekarok popularitása. Az átlagos zenehallgató számára is hamar kiderült, hogy ezek inkább szimpla pop-rock együttesek szemceruzával és feketére festett, vasalt frizurákkal.

A Tumblrön az emón túl olyan underground, a klasszikus hardcore-ból és punkrockból táplálkozó zenekarok találtak szélesebb közönségre, mint a Title Fight, a Basement, a The Story So Far, a Touché Amoré, a Gnarwolves, a La Dispute, vagy az ekkoriban épp inaktív American Football. Fontos oka a hardcore népszerűbbé válásának, hogy a 2010-es évekre felnőtt egy olyan generáció, amelynek az első-, sőt második hullámos hardcore zenekarok sem jelentettek már sokat. Ők már nem ezeket a zenekarokat hallgatták, emiatt már sokkal kevésbé vaskalaposan álltak hozzá a műfajhoz, szabadabban nyúltak a műfajhoz zenészként és hallgatóként is. Nagyban elősegítette a hardcore pozícióba kerülését az is, hogy az elmúlt években a hiphop vált a legnépszerűbb műfajjá.

A hardcore mindig is ezer szállal kötődött a hiphophoz, elég csak a Beastie Boysra, vagy a Body Countra gondolni. Ez az összefonódás annyira nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy a hiphopban és a hardcore-ban mennyi a közös vonás, a politikus és társadalomkritikus szövegektől egészen az utcai kultúra fontosságáig. Ebben a folyamatban olyan előadók kollaborációi is segítettek, mint a Tyler, The Creator által vezetett Odd Future kollektíva, amely egy időben nem csak kiadója volt a Trash Talk nevű hardcore punk zenekarnak (amelynek Kenny Beats hiphop sztárproducer is segített), de rendszeresen koncerteztek is együtt. De ott van például Denzel Curry is, aki 2019-ben elnyomott egy Rage Against The Machine-dalt az ausztrál Triple J rádiónál, aztán egy kétszámos kislemezen feldolgozta az I Against I című Bad Brains dalt is, egy saját szerzeményét pedig a kanadai Fucked Uppal közösen adta elő.

Az ilyen és ehhez hasonló közös dalok és fellépések mellett pedig elég szétnézni egy-egy hiphop-, vagy trapkoncerten és koncertfelvételen, mert

az is szembeötlő, hogy a korábban csak az extrém gitárzenére jellemző mosholás (a pogó extrémebb verziója) ezeken a koncerteken is abszolút elterjedt.

Tyler a 2018-as Lollapalooza-fellépésén konkrétan beleállt a közönségbe, amiért azok sok kis körben mosholtak egy nagy helyett. Playboi Cartinak szintén nemcsak agresszív „rage” zenéje és koncertjei mutatnak párhuzamot az extrém gitárzenei stílusokkal, de 2020-as, Whole Lotta Red című lemezének borítója is egy '70-es évekbeli punk fanzine előtt tiszteleg.

A műfaj, ami titokban mindig is hatott a mainstreamre

Bali Dávid, a Believe zenei disztribúcióval foglalkozó cég kiadói kapcsolatokért felelős vezetője szerint a hardcore népszerűsödése nem új keletű dolog. A korábban az A38-on koncertszervezőként, illetve több helyen újságíróként (Recorder, HammerWorld, NuSkull) is dolgozó szakember szerint „a hardcore punkon belül mindig volt tér arra, hogy a zenekarok és szerzők feszegessék a formanyelvi határokat. Minden évtizednek megvoltak a maga pionírjai, akik folyamatosan tágították ezt a zenei keretrendszert, miközben

a társadalmi érzékenység, a valami mellett kiállás, vagy általában a düh csatornázása központi szervezőereje maradt a szubkultúrának.”

Szerinte a kilencvenes évek grunge hulláma sem létezhetett volna a hardcore punk nélkül, hiszen „olyan zenekarok, mint a Soul Asylum, vagy a Goo Goo Dolls is punkzenekarként indultak. Az sem véletlen, hogy a második Nirvanát kereső nagykiadók kitartóan igyekezték megtalálni és leigazolni a következő Kurt Cobaint: minden ilyen irány a legkisebb klubok felé irányította a kiadók figyelmét, hogy még idő előtt felfedezzék a tehetségeket. Ezt a folyamatot az ezredforduló R&B-fordulata végképp padlóra küldte, de az, hogy a Green Day, a Jimmy Eat World, vagy a Blink-182 mára intézménnyé válhatott, nagyban függött a kiadóknál tevékenykedő olyan, új zenekarok felkutatásáért felelős szakemberektől is, akik a döntéshozókat képesek voltak meggyőzni arról, hogy ők most aranytálcán hozzák a következő nagy fogást” – véli Bali.

Jakab Zoltán szervező és turnémenedzser, a Newborn és a Bridge to Solace énekese szerint a műfajban és közegben mindig ott volt a feltörés lehetősége. „Ez a színtér mindig is progresszív volt, elég, ha megnézel olyan kiadókat, mint amilyen az Ebullition Records volt, ahol izgalmasabbnál izgalmasabb, hardcore gyökerű, zeneileg persze nem feltétlenül klasszikus hardcore együttesek színesítették a zenei térképet, erős társadalmi és politikai szerepvállalással” – emlékszik vissza Jakab az elmúlt évtizedek hatásaira.

„A kilencvenes években óriási hatással volt ránk a Victory Records és az általuk kiadott zenekarok is (Earth Crisis, Strife, Snapcase), amelyek egy szigorúbb hangzást hoztak be. De a Victorynál jött ki a Refused 1998-as Shape of Punk to Come című lemeze is, ami az egy igazi »game changer« volt. Akkoriban ők voltak talán azok, akiknek a sajnálatos feloszlásuk előtt megvolt a lehetőségük, hogy kitörjenek a szubkultúrából” – meséli Jakab.

Szerinte egyébként a tágabb értelemben vett extrémzenei színterek is sokat köszönhetnek a hardcore-nak. „A kilencvenes években mindenki a kopaszra nyírt hajú, atlétás, oldalzsebes gatyás hardcore srácokon röhögött, aztán a kétezres években mindenki elkezdett nyitottabb lenni,

a hardcore-os srácok pedig megmentették az unalmas metálbandákat.

Lassan már nem találsz olyan nagy nemzetközi metálzenekart, amiből ne kötődne legalább egy-egy tag ezer szállal ehhez a színtérhez. Ezáltal a műfaj megítélése is sokkal jobb lett, mint volt 20-30 éve.”

Bali szintén úgy gondolja, hogy a hardcore punk mindig is hatott a mainstreamre. „Az, hogy még a P.O.D. keresztény nu metál zenekar 1999-es nagylemezén is vendégszerepelt H.R. (a Bad Brains frontembere), hogy a kilencvenes években a Quicksand videói rotációban mehettek a zenei tévékben, vagy hogy a legendás Rat Cage utáni időszakában a Beastie Boys is elkezdhette feszegetni a határait, számomra mind azt igazolják, hogy az igazán izgalmas dolgok mindig a fősodron kívül kezdődnek el. Ez a közeg mindig jó keltetője volt az újításoknak, hiszen nincs anyagi-materiális tétje a kísérletezésnek.”

Jól mutatja a hardcore színtér hatását két, ma már nagy sztár esete, hiszen Steve Aoki és Skrillex is ebből a műfajból indult.

Aokinak a tortadobálós EDM DJ-zés előtt több zenekara is volt, a This Machine Kills első lemezét a Jakab által is említett Ebullition adta ki, és olyan, a színtérben kultikusnak számító zenekarokkal adtak ki közös lemezt, mint a szintén ebullitionös Yaphet Kotto, vagy a japán Envy. Skrillex pedig a Bad Reiligionből ismert Brett Gurewitz kiadójának, az Epitaph egyik poszthardcore zenekarában énekelt. A From First to Last két lemezt is kihozott a kiadónál, és több nagy turnén is részt vett, mielőtt Skrillex kiszállt volna, hogy nem sokkal később világhírű dubstep producerré váljon.

Kortárs hardcore, avagy a Turnstile Love Connection

Mire a 2020-as évek elején a világ kikecmergett a koronavírus-járványból, megjelent a kortárs hardcore egyik (ha nem a legnagyobb) kurzuslemeze, a marylandi Turnstile zenekar Glow On című albuma, aminek már a mainstreamet is sikerült maga alá gyűrnie.

A Glow On zeneileg nem egy klasszikus értelemben vett hardcore lemez, sokkal inkább rockalbum, épp ezért válhatott hardcore kapudroggá. Jó ízzel vegyül benne sok fajta hangzás, hiszen a klasszikus és megunhatatlan torzított és tiszta gitárhangzás kombinációja mellett felcsendülnek benne szintetizátorok, és különféle ütőshangszerek is. Emellett olyan sodró lendületű slágerekkel pakolták tele, amelyek kellően egyszerű, de mégis ravasz dalszerkezetekre épülnek; alapvetően a hardcore-ból jól ismert elemeket használják, mégis van bennük egy-egy csavar.

Szó sincs arról, hogy a Turnstile valami újat, vagy eddig nem tapasztaltat hozott volna létre, pusztán nagyon jó időben, nagyon jó helyen és nagyon jó érzékkel sikerült kikeverniük egy nyerő elegyet. A lemez annyira betalált, hogy a Turnstile azóta keresztbe-kasul körbeturnézta a világot, olyan fesztiválok előkelő sávjaiban játszottak, mint a barcelonai Primavera, vagy a brit Glastonbury, meghívást kaptak Jimmy Fallonhoz, és a Tiny Deskbe is, összesen négy Grammyre jelölték őket, nemrég pedig saját cipőjük jött ki a Converse-szel közösen.

A Turnstile titka azonban nemcsak a zenében rejlik, hanem abban is, hogy egyáltalán nem egy új formációról beszélünk. A zenekar 2010-ben alakult, a Glow On a harmadik nagylemezük volt, 2019-ben pedig Budapesten is jártak, akkor még csak a régi Dürer Kert középső termét töltötték meg. A Turnstile autentikus, ízig-vérig hardcore zenekar, amely csaknem másfél évtizede dolgozott a most tapasztalható sikerén. A nemzetközi hardcore színtér felépítése és az elvei nem engedték volna azt, hogy ezt az áttörést egy külsős csapat összehozza. A Turnstile-nak köszönhetően aztán másoknak is olyan kapuk nyíltak meg, amik eddig talán soha. Azzal, hogy a zenekar sebezhetővé tette a hardcore-t, ezt az alapvetően igencsak zárt műfajt, sok zenekar jobb pozícióból indulhat el a hírnév felé.

Ha nagyra is nősz, vissza kell adnod a közösségnek

A Turnstile egyértelmű sikere mellett több olyan alműfaj is egyre növekvő népszerűségnek örvend, amik közel sem annyira befogadhatóak, mint a Glow On által képviselt egyveleg.

Ott vannak persze az olyan zenekarok, mint az Idles, akik dühükkel és néha a dalszerkezeteikkel is könnyen kelthetik azt a benyomást, hogy a hardcore punkból jönnek, de ezt ők maguk cáfolják. Egy 2021-es Spin Magazinnak adott interjúban a zenekar énekese, Joe Talbot maga is úgy fogalmaz, „nem bánom, ha punkzenekarnak hívnak, de magunkat nem nevezném punkzenekarnak. Maga a punk szerintem csak egy szó. (...) A zenei közeg viszont egyre vibrálóbb.”

Jakab is úgy fogalmaz, hogy „ma már a politikai mondanivaló margóján odasorolnak ilyen zenekarokat – mint az Idles is – egy-egy közösséghez, mozgalomhoz.” De ami szerinte sokkal fontosabb a hangzásnál, a szövegeknél, vagy annál, hogy milyen lemezeket ad ki egy zenekar, az a színtérrel való kapcsolat. „Az egésznek a lényege, hogy ha nagyra is nő egy adott zenekar, mennyire ad vissza annak a közösségnek, ami segített elérni az álmait, már amennyiben a mainstream siker ilyen álom volt. Szerintem a Turnstile Glow On-ja egy nagyon izgalmas album,

az Idlesnek viszont ilyen szinten soha nem is volt, soha nem is lesz köze ehhez a szubkultúrához. Miközben a Refused énekesét rendre megtalálod az első sorban egy-egy obskúrus punk vagy hardcore bulin Svédországban”

– meséli Jakab.

Az jól látszik azonban, hogy a közönség (beleértve a színtér tagjait és a mainstream zenehallgatókat is) igényli a hardcore-ból érkező zenekarokat. Ezt mutatja, hogy nemcsak a nemzetközi zenei sajtó oldalai, a lelkes zenei youtuberek kritikái, hanem a mainstream és hardcore fesztiválok színpadai is ezektől a zenekaroktól hangosak évek óta.

Kis hazánk a hardcore térképén

A magyar hardcore színtér szintén évtizedes múltra tekint vissza, és a mai napig virágzik az underground színtér. Rengeteg más korszakalkotó szereplő mellett Jakab szerepe is elvitathatatlan ebben a folyamatban.

„Én 14 évesen, a ‘90-es évek évek derekán kerültem bele a hazai színtérbe, amikor azért már kifutóban volt az első hullám (Leukémia, A.M.D., stb.). Ez egy sokkal inkább kelet-európai ízű vonulat volt, mint amit mi csináltunk. A második hullám, amelyhez magunkat is számolom, a kezdetekkor leginkább a klasszikus New York-i hardcore hatása alatt volt. Ezt kezdtük mi bontogatni anno a Newbornnal és a Dawncore-al, amely talán a két – nemzetközileg is – legsikeresebb zenekar volt itthon” – emlékszik vissza Jakab.

Ahogyan a vele készült After-adásból is kiderült, a kilencvenes évek igazi aranykora volt a magyar hardcore színtérnek. „Volt egy nagyon jó közösségi érzés. Mindenki olvasgatta a másik pólóján, hogy hú, ez milyen zenekar, elindult a cserélgetés, mindenki másolgatta a többieknek ami megvolt neki CD-n, bakeliten, vagy kazettán, és kézről kézre jártak a dolgok. Ezáltal szerintem kialakult egy jó színtér, ami a mai napig teljesen vitális része a magyar undergroundnak. Igaz, hogy mi is külföldön szembesültünk azzal a kilencvenes évek végén, hogy azért van többfajta hardcore színtér is. Itthon ezt nem értettük akkor, de külföldön belefért az, hogy az egyik héten valami New York hardcore koncert volt, a másik héten mondjuk Dropdead, a harmadik héten meg egy klasszik emo buli.”

A hazai színtér a külföldi példákhoz hasonlóan nagyvárosok köré szerveződött, mint akár az amerikai, Jakab is sok vidéki zenekart említ, mikor inspirációikról beszél, élen a „nekünk példaként álló szombathelyi SCHC (Savaria Colonia Hardcore) közösség zenekaraival, mint a Liberal Youth eredeti felállása, a United Side, vagy a Social Free Face.” De Szombathely mellett fontos hardcore központok voltak még Egerben olyan zenekarok jóvoltából, mint a Tisztán a Cél Felé, vagy a Tango Undergound, illetve Szentesen is, olyan zenakarokkal, mint az Enemy Efforts, sőt fesztiválokkal, mint a One and the Same Kelet.

A kortárs magyar hardcore színtér nemzetközi, vagy éppen mainstream lehetőségeiről megoszlanak a vélemények, Bali szerint „a Touch egyedülálló produkció itthon azzal, hogy az alapvetően washingtoni hangzást egy csipetnyi kelet-európai szorongással fűszerezik meg. Nemzetközi versenyképességben az ő diszkográfiájuk állhat a legközelebb ahhoz a formanyelvhez vagy hangulathoz, amiben egy friss Turnstile-rajongó is el tudna merülni.”

Ezzel szemben Jakab véleménye az, hogy jelenleg nincs olyan zenekar itthon, amelyik olyan hullámhoz tartozna, hogy lenne esélye a mainstreamben. „Magyarországon szerintem az extrém zenében is van egy 5-6 éves lemaradás a nyugati sztenderdekhez képest. Akik vannak (mert vannak bőven nagyon tehetséges és jó hardcore punk és egyéb extrém zenei előadók) azok köszönik szépen, elvannak jól így is.”

A Touch mellett egyébként ott van a veszprémi Escalate is, akiknek bemutatkozó nagylemeze már az amerikai New Age Records-nál fog kijönni, vagy a Crippled Fox is, amely egyáltalán nem tör mainstream babérokra, mégis az egyik legnagyobb hazai hardcore exportcikknek számít.

A mainstreamnek nincs szüksége a hardcore-ra, a hardcore-nak nincs szüksége a mainstreamre

A hardcore zenekarok tehát már egyértelműen nem csak a mainstream spájzában vannak, hanem trónolnak a kanapén a nappaliban. Azonban kérdés, hogyan tovább, van-e még feljebb, és hány Turnstile-t tud még kitermelni magából a színtér.

Bali szerint „a mainstream általánosságban igényli, hogy a kölcsönös hitelesítés jegyében végigvigyen a legnagyobb fesztiválokon egy-egy lentről jövő, zajos, kaotikus zenekart egyfajta véres kardként, azt mutatva, hogy ők meghallják az igényeket."

A mainstream inkább csak kifelé mutatja fel ezeket a zenekarokat, integráns részévé csak kivételes esetekben válnak a zenei piacnak. Bali úgy véli, „a befektetett munka nem kap elég nagy megbecsülést, és bár hozzám a Turnstile korai lemezei állnak közelebb, már az első Billboard-interjúban is úgy nyilatkoztak a srácok, hogy ők ezzel az albummal át akartak törni, ezért dolgoztak több producerrel, társszerzővel, és a számításaik be is jöttek. Generációs értelemben nem hiszem, hogy a hasonló pozicionálás hosszú távon igazi ajtókat nyitna a többi hasonló zenekarnak, inkább tartok attól, hogy a nagy fesztiválok gesztusként, attrakcióként kipipálják ezt a közeget. A Coachella ugyanezt végigvitte a Knocked Loose-szal, viszont ha emiatt többen ragadnak utána hangszert kamaszként, az már egy hatalmas, inspiráló dolog, amit senki sem vehet el a zenekartól.”

Balit némileg ellenpontozza, hogy a Knocked Loose legújabb lemezének dalai a Spotify különféle lejátszási listáira felkerültek, ami egészen a Times Square-ig repítette a zenekart.

Jakab másképp látja az eddig történeteket. „A mainstreamnek nincs szüksége a hardcore-ra, a hardcore-nak pedig nincs szüksége a mainstreamre. Zeneileg persze mindig van igény a közeg részéről új és új dolgokra, extremitásokra. Ma már viszont senkinek a szeme se rebben, mikor bármelyik hollywoodi színész, vagy mainstream zenekar tagja nekiáll politizálni. Szóval ha működik is ez a dolog, akkor azért működik, mert már dőlnek a tabuk, és lehet sokkal nyíltabban politizálni, ezzel együtt pedig polarizálni is.

A His Hero Is Gone már húsz évvel az amerikai konföderációs szobordöntögetések előtt arról énekelt, hogy ezeket a szobrokat olyan fehér tolvajok tiszteletére állították, akik abba a fába karcolták a nevüket, amikről feketéket lógattak.

Azért az akkori közéletre egyáltalán nem volt jellemző az ilyen éles kinyilatkoztatás. A társadalmak utolérték a színtereket."

A másik érdekes kérdés, hogy a hardcore hosszú távon is tényező lesz ebben a széles körben. „Minden ilyen hullám csak trend, felhoz és letaszít. Az extrémzenén belül is látható a folyamatos helyezkedés. Ha megnézel olyan nagy fesztiválokat, mint a francia Hellfest, ott most épp a death- és black metál lett a poszter aljára száműzve, holott az volt a harmadik legfontosabb színpad évekig a két nagyszínpad után. Most ennek a szerepét épp a hardcore, stoner és doom zenekarok vették át. Ez tart egy pár évig, aztán elhal, és megmaradnak azok, akik tartósak, illetve lemorzsolódnak azok, akik nem tudnak elég jók lenni, a folyamat pedig megy körbe-körbe, miközben a zászlóshajók stílustól függetlenül megmaradnak."

Bali és Jakab egybehangzó véleménye az, hogy attól sem kell tartani, hogy a hardcore lenne az új rock. „A hardcore punkban az önfenntartó erőt nem veheti ki harmadik fél a közösség kezéből.

A hardcore punk, mindaddig fennmarad, amíg van valahol két összetolható raklap, amire ráállhatnak zenekarok kiüvölteni a frusztrációikat.

A mainstream értelemben vett rocknak mindig rendelkeznie kell azzal a funkcióval, hogy felülről irányítható legyen a hangzása, a formanyelve. Ahogyan a trapben is megjelentek pár éve a poppunkból importált gitártémák, úgy inkább ez a fajta hatásmechanizmus lesz, ami mindig vissza-visszaköszönhet" – zárja gondolatait Bali.

Véleményévél összecseng a brit Gallows esete, amely hiába kapott egészen elképesztő, 1 millió fontos (ez nagyjából 300 millió forint lehetett akkori árfolyamon) lemezszerződést a Warner Brotherstől 2009-ben a második, Grey Britain című albumára, még abban az évben el is váltak az útjaik a kiadóval. A Gallows akkori frontembere, Frank Carter később szólóban és más projektekben folytatta, a hardcore attitűdjét pedig ügyesen mentette át olyan műfajokba, mint az indie rock vagy a karcosabb popzene.

Jakab a hiphop fogyaszthatóságához és eladhatóságához hasonlítja a hardcore-t. Véleménye szerint a modern hiphop elképesztően nagyot ment a digitális terekben, és bizonyos tekintetben minden más zsánernek, szubkultúrának feladta a leckét. „De az még mindig egy fogyaszthatóbb stílus, mint ha feláll a színpadra valaki üvölteni. És ha már valaki üvölt, akkor ott vannak a Slipknotok, meg Parkway Drive-ok (bár utóbbi tagjai szintén hardcore punk gyökerekkel rendelkeznek).

Ha én eszem, mindenki eszik

Kívülről nézve úgy tűnhet, hogy a fősodratú zeneiparnak fejet hajtó hardcore zenekarok szembefordultak az eredeti közönségükkel, és kvázi elárulják őket, a nagy egészt nézve azonban mintha nem erről lenne szó. A Pitchfork többek között a sellout (amikor egy zenekar „eladja” magát) témájával foglalkozó cikkében vetette fel, hogy a Scowl és a Militarie Gun zenéit a Taco Bell reklámokban használták fel, és hogy ez mennyire összeegyeztethető a színtér alapelveivel. Kat Moss a Scowl énekesnője egy, az Anti Matternek adott interjújában erre úgy reagált, hogy ez is csupán egy eszköz arra, hogy visszaadjanak annak a színtérnek, ahonnan indultak.

„Nem akarok gazdag lenni, de ha az lehetnék akkor rohadtul biztos lehetsz benne, hogy nyitnék egy befogadó helyet. Imádom ezt a szcénát, szeretem ezt a közösséget, de az asztal nemcsak az enyém. Ha én eszem, mindenki eszik, és ez a lényeg. Ennem kell, gondoskodnom kell magamról.”

A színtér nyitottságát pedig mi sem példázza jobban, hogy olyan nagy hardcore fesztiválokon, mint például a manchesteri Outbreak, remekül megfér egymás mellett a hiphop, és megannyi, a cikkben is említett zenekar a színtér minden sarkából. Emellett pedig elég megnézni néhány zenekar koncertfelvételeit, a Ceremony például a mai napig játssza a korai hardcore dalait is a posztpunk szerzemények mellett, a közönség pedig mindkét irányzatra megőrül. Az meg már csak hab a tortán, amikor olyan kollaborációk születnek, mint amikor Cyberpunk 2077 játékban szereplő Samurai nevű zenekar megszemélyesítésére a fejlesztők a Refusedot kérték fel.

Nehéz megjósolni, hogy mi lehet a hardcore jövője, de a műfaj képviselői közül egyre többen ütik át a műfaj eddigi határait. Az ausztrál Speed beállt a Turnstile mellé, és áprilisban saját Air Max cipőt jelentetnek meg a helyi Foot Lockerrel közösen, a Soul Glo pedig az Auróra után nemrég tiszteletét tette a Tiny Deskben is, és megcsinálta a műsor első moshpitjét. Annak ellenére, hogy a hardcore felfutása évek, évtizedek óta tartó folyamat, egyelőre nincs jele annak, hogy a műfaj lendülete alább hagyna.

A hardcore punknak szentelt playlistünkre a legtöbb, a cikkben említett zenekar mellett régi legendákat és újabb, eldugott kincseket is pakoltunk.