(Enyhén spoileres kritika a Mi vagyunk Azahriah című filmről.)
Azahriah május 17-én, egy héttel a Puskás arénás triplázása előtt dobta piacra a Tisza Cipővel közös kapszulakollekcióját. A Telex helyszíni videóján is látható, ahogy a zenészt többfős stáb kísérte sietve az üzletbe kamerákkal, miközben a Tisza üzlete előtt éjszakázó rajongók „Azi” kiáltásokkal üdvözölték az első magyar szupersztárt.
Ekkor már egy ideje tudni lehetett, hogy film készül a 22 éves Baukó Attiláról, és az is publikus volt, hogy az eddig főként reklámfilmesként és kliprendezőként ismert Mazzag Izabella rendezi, és a Lévai Balázs producer vezette Színfolt Film forgalmazza majd a projektet, aminek az ernyője alatt több zenés film is megjelent az elmúlt években a Tankcsapdáról, Fábián Juliról, illetve Fluorról és Diazról (#Sohavégetnemérős).
A tavasszal kiszivárgott hír bár sokakat meglepett, sejteni lehetett, hogy előbb vagy utóbb valaki filmet csinál majd az újpalotai Azahriah magyar szórakoztatóipart felforgató népmesei történetéről. A Mi vagyunk Azahriah pedig épp jókor, jó időben, az előadó karrierjének legfontosabb évében kerül a mozikba november 28-án. A sors fintora, hogy a youtuberként berobbant zenész októberben már arról írt, hogy egy időre visszavonul, így a róla szóló műfajötvöző film korszakzáró helyzetjelentésként is felfogható, ami izgalmas pluszkontextust ad a projektnek.
Azahriah utolérhetetlen népszerűségét és a rajongótáborára jellemző fanatizmust látva borítékolható, hogy ezt a filmet rengeteg ember meg fogja nézni, amit az első befutott adatok is alátámasztanak: mint a film sajtóvetítésén elmondták, a Mi vagyunk Azahriah-t 93 moziban fogják vetíteni országszerte, a vidéki premierekre pedig átlagosan 3 perc alatt minden jegy elkelt.
Tagadhatatlan, hogy a független finanszírozású, külsős gigaszponzorok (például a Yettel) által támogatott projekt olyan értő, de minimum releváns kezekbe került, akik papíron elvileg pontosan tudják, mitől mozdul meg az úgynevezett fiatalság. A régi SZFE dokumentumfilmes mesterszakán végzett Mazzag Izabellának (aki korábban Krúbinak, Beton.Hofinak és a Kispál és a Borznak is rendezett már klipet) bevallott célja volt a Z generációhoz (is) szólni, a téma pedig nem áll távol tőle, elég csak a Compact TV-nek készített A nemZedék című sorozatára gondolni.
Mazzag a klipjeiben már megvillantotta, hogy halad a korszellemmel, a valódi kihívást inkább az jelentette, hogy miként tudja majd hasznosítani a videóklipes és reklámfilmes eszköztárát élete első, egész estés nagyjátékfilmjében, aminek a szintén SZFE-n végzett Előd Máté írta a forgatókönyvét Mazzag és Lévai aktív közreműködésével. Mazzag a Recordernek adott interjújában a rendezői vízióját illetően arról beszélt, hogy a „tipikus Z generációs” stábbal tudatosan igyekeztek egyfajta „TikTok-hatásra” lőni a „klasszikus értelemben vett filmes jelenetek” helyett.
A nagyjából másfél órás filmben valóban teljesen véletlenszerűen váltják egymást a Baukó Attila gyerekkorából származó izgalmas archív felvételek, régi YouTube-videók, telefonnal rögzített koncertfelvételek, Desh-sel közös Instagram-élők, és a filmes kamerákkal rögzített dokumentarista és fiktív jelenetek. Ízlés kérdése, hogy ki mennyire szeret nagyvásznon vertikális videókat nézni, vizuális szempontból viszont abszolút kurrens és szinte adja is magát ez a húzás. Talán túlzás is egyszerűen TikTok-hatásként címkézni, látva, hogy a zenészekről szóló tengerentúli dokumentumfilmek alapvető eszközei az előadók és a rajongók galériáiból és merevlemezeiről előtúrt vertikális, pixeles, régi videók.
A másfél évig forgatott Mi vagyunk Azahriah végigkíséri az előadó karrierjének lépcsőfokait az első Budapest Parkos koncertjétől kezdve a telt házas európai turnéján és az influenszertüntetésen át egészen a Puskás Arénáig. Utóbbi az a mérföldkő, ami keretbe foglalja az egész filmet. A korábban már belengetett csavart az adja, hogy a rendező körülbelül negyedóránként nézőpontot vált az interjúkkal színezett dokumentumfilm és az álomszerű fikciós sztori között. A vakmerő döntés maximum félsikerre elég, narratív szempontból pedig épp nem a tiktokosított tempó, sokkal inkább a síkok váltogatása és univerzumugrások mennek a filmélmény kárára:
A Mi vagyunk Azahriah zenei dokumentumfilmként hiánypótló és profi, játékfilmként viszont végig vakvágányon halad.
Az utóbbi, fiktív szálon a pályakezdő színész, a Timothée Chalamet arcberendezésével megáldott Ionescu Raul alakítja Azahriah-t, akit egy Azahriah-hasonmásokat felvonultató casting keretein belül választanak ki a filmben azután, hogy manírosan elszavalta (sőt, szinte elslammelte) az Introvertált dalt. Itt egyébként maga Azahriah és kiadója, a Supermanagement tagjai döntenek arról, hogy ki a legjobb induló a szerepre.
A hűha-élményre hajtó, de mégis szórakoztató sztárkameókkal teletűzdelt casting abszolút biztató kezdés (és ezek még nem is az utolsó és nem is a legjobb kameók a filmben), de amint megjelenik a „civil” Azahriah útitársa, Juniki Noémi, hamar közhelyes lejtmenetbe kapcsol a film fiktív része. Ez végül nem tud több lenni egy kínosan edgy és kusza felnövéstörténetnél, benne egy hűvösvölgyi megállóval, égősoros, piros ledekkel fényelt háztetős koncerttel, menedéket nyújtó lemezbolttal és az őrlődő fiatalok felülről fényképezett földön fekvésével, ami mintha egy szirupos coming-of-age-sztoriból sem hiányozhatna.
Ez a meta-szál végig adott, a két világ közti határ olykor elmosódik, a Pókemberhez hasonlított két én rövid időkre össze-összetalálkozik, a valóság és az álom viszont kiütik egymást, és harmadjára már elég fárasztó újranézni, ahogy a castingolt Azahriah összeesik egy random helyszínen. A zenész színfalak mögötti pillanatai egyszerűen sokkal izgalmasabbak, mint Ionescu Raul és Juniki Noémi billegő színészi játéka, amit a végsőkig az arcunkba akarnak tolni pár érdekes archív felvétel után.
Azahriah a film egyik pontján a gyerekkoráról és arról a környékről is beszél, ahol felnőtt. Mint mondja, az egyik legismertebb dalában megénekelt Újpalota neki nem a gyakran idealizált „Eastern Europe vibe” volt, de még csak nem is „Pinterest”, hanem az egyetlen realitás, amin kívül aligha volt képe a világról.
Pont ezért nagy kár, hogy a játékfilmes szálhoz minden erejükkel egy trendi, vintage-nosztalgiára építő Pinterest-táblából akarnak képeket meríteni a készítők.
A fiktív szál egyedül a gegek és a társadalomkritikus kiszólások platformjaként hasznos, de ekkor legalább kiválóan funkcionál. Ebben a határtalan és elborult fantáziavilágban szinte tét nélkül lehet dobálni a kritikus üzeneteket: a kormánypárt propagandaplakátjait kifigurázandó táblákon tanárnak öltözött kisgyerekek tűnnek fel a következő újragondolt szlogennel a fejük felett: „Oktatáspártiak – Belesodornának minket egy szebb jövőbe”. Ezt aláhúzva biztos, ami biztos bevágnak egy rövid interjúrészletet arról, amikor Azahriah a politikai szerepvállalásáról beszél.
A Raul által megformált karakterrel elvileg a zenész belső vívódását és emberi arcát akarták vászonra vinni, de ez mégiscsak egy olyan tölteléknek hat, ami maximum a játékidő kitöltésére elég. A fiktív én bizonytalan útkeresésénél sokkal beszédesebb Azahriah szenvtelen szorongását látni, amikor lelkes rajongókkal kell beszélgetnie a Tisza Cipő márkaboltjában. Bár a hirtelen jött népszerűség pszichére gyakorolt hatását nem elemzik túl a filmben, Azahriah valódi karaktere és lelkiállapota a dokumentarista jelenetek apró nüanszaiban és elkapott pillanataiban jön át leginkább:
a zenész csendjei, gesztusai, mimikái, de akár még a feszült lábmozgása is többet mond, mint a glitteres vintage ruhákba erőszakolt felnövéstörténet túlesztétizált képei.
Ezt ellensúlyozza az egyik kameóval érkező zenés betét, és a Mazzag Izabella-féle iskolát egyértelműen tükröző reklámos, klipes megoldások, amik szinte kivétel nélkül rendkívül jól állnak a filmnek. Kicsit el is feledtetik a fiktív szál középszerűségét, ami olyannyira nem vezet sehova, hogy ezt még a rendező is megpróbálja elkenni egy önironizáló kitekintéssel, amiben a filmje görcsös „metázását” kritizálja. Ezt úgy próbálják meg elérni, hogy áttörik a negyedik falat, leállítják a forgatást, és a stáb egy bájosan elviccelt reklámelhelyezés után elkezd tanakodni, hogy hogyan kéne összeboronálni a két ént a fináléra.
Azahriah és Azahriah végül egy gyerekekkel dalolászós, musicales betétben forrnak össze örökre egy biztonságos és megúszós befejezésben, ezen a ponton pedig biztossá válik, hogy a film elején megjelenő és többször felbukkanó öngyújtó az egyetlen elem, ami képes arra, hogy következetesen összeragassza a sehogy sem passzoló világokat egymással.
Mazzag Izabella a Recordernek arról is beszélt, hogy az introvertált Azahriah „az elején nem igazán akarta beengedni a kamerát az életébe”, és bizonyos helyzetekben kérte a stábot, hogy ne forgassanak. Ha Azahriah nem is nyílik meg annyira, és a privát szférájából sem kapunk akkora szeletet, mint azt sok néző várhatná, a legértékesebb pillanatok mégiscsak azok a filmben, amikor a zenész csöndben telefonozik a háza teraszán, vagy épp a takaró alatt szuszog az ágyában.
Hatásos képet kapunk arról az eddig keveset látott, de annál többet emlegetett ambiciózus alkotó attitűdről is, ami Azahriah-t olyan magasra juttatta:
újfent bebizonyosodik, hogy a menedzsmentje csak a muníciót és a támogatást adja minden elsőre lehetetlennek tűnő ötlethez, az Azahriah-projekt valódi agya, porondmestere és rendezője valójában Baukó Attila.
Ő az, aki a kertjében ülve rajzolja meg a Puskás színpadképét, lelkesen meséli a barátnőjének, hogy milyen koreográfiát képzel el a háromnapos show-hoz, és nagyjából egy tucat ember issza a szavait egy zsúfolt irodában, amikor csapongva ötletel arról, hogy milyen vizuál pörögjön a háta mögött az arénában.
A dokumentarista rész ezen felül számos bulvár által már feldolgozott – és akár ki is forgatott történetet – tud árnyalni, az egyik legizgalmasabb etap éppen az, amikor a menedzsment elindítja a jegyértékesítést az első Puskás-koncertre, amiről akkor még nem is tudták, hogy két ráadást fognak csinálni. A menedzsment valóságos pánikban van, hogy megtorpantak az eladások pár ezernél, majd később rájönnek, hogy csak befagyott a rendszer, annyian akarnak bejutni az időközben lehalt weboldalra. „Ebből még jól is kijöhetünk” – hangzik el az Azahriah-t felfedező Ferich Balázstól egy ponton, ami egészen új megvilágításba helyezi azt, hogy hogyan kezelték az azóta történelmiként emlegetett triplázás első még bizonytalan pillanatait a projekthez legközelebb álló érintettek.
Még azt az alapigazságként kezelt tézist is sikerül megcáfolniuk, hogy Azahriah istenadta tehetség, akit készen kapott a kiadója, hogy learassák vele a babérokat: Tóth Gergely, a színész menedzsere például részletesen beszél arról, hogy a mínusz második lépcsőfokról kellett indulniuk Azahriah-val, az előadónak ugyanis annyira kevés fogalma volt a zeneipar működéséről.
Az ilyen és ehhez hasonló színfalak mögötti történések a legértékesebb kulcsmomentumai a filmnek, nem beszélve az áprilisban elhunyt Supermanagement-társalapító Ferich Balázsnak szánt megemlékező részről, ami önmagában is hidegrázós élmény. Az előbbiekre jó példa még Azahriah rögtönzött, privát minikoncertje egy miskolci gyermekotthonban, ahová az akváriumos jótékonysági koncertjének bevételéből vásárolt eszközöket vitték el ajándékba a kiadójával. Egészen bravúros az a kép, amikor az előadó egy dobozokból eszkábált mikrofonállványba énekel az iskola udvarán összegyűlt roma diákoknak. Ezek azok a momentumok, amik erőlködés nélkül is tökéletesen modellezik a csináld magad-filozófiát követő előadó hozzáállását, aki külön monológban is kifejti, hogy mennyire fontos számára a kísérletezés.
A Mi vagyunk Azahriah épp annyira eklektikus és széttartó, mint a címszereplő öltözködése, zenéje és vizuális világa, amiben a felfújt búvárfigurák, a szomorú Wojak-mémek, a mesterséges intelligenciával rajzolt karakterek, halászsapkák, napszemüvegek és Rick Owens-szettek próbálnak találkozni egymással. Ilyen értelemben véve talán hiteles és önazonos is, az összes megkérdőjelezhető és elbaltázott megoldásával együtt.
Fontos, hogy van, és jó hivatkozási pont lehet a későbbiekben: így kell zenészekről dokumentumfilmet csinálni, és így nem szabad játékfilmekhez nyúlni.
A Mi vagyunk Azahriah november 28-ától látható a magyar mozikban.
