2024. október 2. – 12:56
Kovács Ákos egy magyarosan sajátos jelensége a hazai popzenének. A Bonanza Banzai kulturális hatása elvitathatatlan, ahogy azt sem lehet mondani, hogy a szólókarrierje ne lenne egyértelmű siker. Ákos a zenéje mellett főleg politikai álláspontja és a Fidesz melletti, több évtizedes elköteleződése miatt szokott rendszeresen témát szolgáltatni, hiszen azok közé tartozik, akik még bőven azelőtt kiálltak a párt mellett, hogy az gyakorlatilag teljhatalommal felruházva kezdte volna el másfél évtizede irányítani az országot, és mágnesként magához vonzani az opportunista közszereplőket, akik a semmiből lettek hirtelen hithű fideszesek Nagy Ferótól Győzikén át Fásy Ádámig. Csakhogy amíg ezek az emberek a karrierjük és életművük végén vagy annak elértéktelenedésével kezdték el keresni a kormánypárt kegyeit, addig Ákos a folyamatos kiállásai mellett megmaradt sikeres előadónak. Az már más kérdés, hogy ez mennyire szól az elmúlt évek zenéinek, és mennyire magának Ákosnak, vagyis dalcsináló Ákos úrnak.
Ákos utoljára 2019-ben jelentkezett új stúdióalbummal, és azóta ugyan kihozott egy csomó koncertlemezt, EP-t meg filmzenét is, a rendes nagylemezre öt évet kellett várni. Ez lett a szeptember végén megjelent Metropolis, ami nemcsak a címében grandiózus: ez egy kétszer 11 számos duplaalbum, aminek a végighallgatása is kemény menet azoknak, akik esetleg kevésbé rajongtak eddig az énekes-dalszerző életművéért. Egy kicsit én is ezek közé tartozom, a 2019-es Idősziget című albumát kifejezetten rosszul viseltem mind zeneileg, mind szövegtartalmilag. Közben viszont Ákos annyira fontos és meghatározó szereplője a fideszes művészeti holdudvarnak, hogy az akkori kritikámra személyesen az Operaház-igazgató, Ókovács Szilveszter írt válaszkritikát az Origóra, annyira a szívére vette a lemez negatív fogadtatását az előző munkahelyemen.
Ákos olyan szempontból is érdekes figura, hogy 2010 óta hiába tömi a Fidesz állami megbízásokkal vagy forgatnak róla dokumentumfilmet, mégis megtestesít valamiféle antisztárt. Nem keresi a médiaszerepléseket, ritkán ad interjút (kormánykritikus médiának például soha), cserébe minden ilyen ritka alkalomnál újra és újra bebizonyítja, hogy hiába nem cipeli a trikolórt az első sorban a Békemeneten, 100 százalékig egyetért a Fidesz ideológiájával és politikájával, és hajlamos olyan szélsőséges véleményekre, hogy a Magyar Telekom is elhatárolódott tőle egy alkalommal, nem kis belpolitikai botrány kavarva ezzel.
Ákos gyakorlatilag az egyetlen fideszes popzenész, aki tényleg alanyi jogon ismert, és nem azután kezdte el tolni az állami propagandagépezet, hogy hűséget fogadott a párt mellett.
Ákos a nyilvános szereplései alapján mégis minden alkalommal egy sértett, a világot sötéten látó, erős elnyomási komplexusban szenvedő alaknak tűnik, aki mintha nem akarná észre venni, hogy olyan országban él, ahol 15 éve az általa képviselt ideológia dominálja az emberek hétköznapjait, ahol az országot vezető politikusok pontosan azt és úgy mondják és gondolják, ahogy ő is. Ahol a nyugatellenesség, a konzervativizmus és a társadalmi progresszió miatti ellenkezés a politikai kommunikáció része. Ahol az adófizetők pénzéből simán megbélyegeznek és eltipornak faji, vallási vagy nemi kisebbségeket, ahol elpusztítandó nyugatbérencnek állítanak be mindenkit, aki egy picit másként mer gondolkodni a világról, mint a vezető hatalom. Nehéz nem nevetni az állandó elnyomási érzésén, amikor személyesen láttam, ahogy Rogán Antal mellett mosolyogva helyezték el a hangszereit a Tiborcz István üzlettársához köthető Hard Rock Caféban még 2012-ben.
Ebben a 15 éves Fidesz-kétharmadban éppen ezért már-már nevetségesen sokkoló Ákos-interjúkat olvasni az elmúlt évekből, mert azokban rendre visszaköszön az az elmélete, hogy ellene összehangolt támadás folyik a médiában hosszú évek óta.
„A mélypont nyilván fiatalabb, kevésbé harcedzett koromban ért el, amikor először kezdett teli szájjal hazudozni rólam a sajtó egy jól körülhatárolható szegmense”
– ezt a Borsnak (vagy a Ripostnak?) nyilatkozta még 2023-ban, de ez a vélemény visszaköszön a 2023-as Magyar Nemzet-interjújában és más beszélgetésekben is. Abban igaza van, hogy a magyar sajtó bizonyos szegmenseiben a sikerei ellenére elég kritikusan álltak a zenéjéhez. Ebből könnyen következtethetett arra, hogy valójában a politikai hovatartozása miatt szigorúak vele.
Ezt a hosszú bevezetést csak azért írtam, mert a Metropolis duplaalbum Ákos és a Fidesz kvintesszenciája, a másfél évtizedes abszolút hatalom ellenére folyamatos elnyomásban fuldokló (szélső)jobboldaliak zenei és szövegi kivetülése. Az a háborús pszichózis jelenik meg a lemezen, ami az ország jelenét nem hajlandó figyelembe venni, vagy már észre sem veszi.
A sértett próféta
A 2019-es albummal két óriási problémám volt:
- Zeneileg sok helyen a leggagyibb rockmusicalek cukormázas teátrálisságától átitatott giccshalmaz csupa olyan megoldással, amelyek 20 éve is bénák lettek volna.
- A szövegek terén pedig úgy próbál karcos és harapós maradni, hogy az önmagára öltött prófetajelmez mögül beszélve csak általánosságban fogalmaz, a szúrós szavaknak nincsenek konkrét célpontjai.
A Metropolis ehhez képest egyértelműen egy erősebb album. Itt már teljesen nyilvánvaló, hogy Ákos kiknek üzen, kikkel szemben fogalmaz meg kritikát, és milyen folyamatok látszata ijeszti meg őt annyira, hogy profetikus látomásokként prezentálja a saját gondolatait a világunkról és az emberiségről. Már az album nyitószáma, az Ember maradj megadja a keserű kezdőhangot az olyan sorokkal, hogy
„A magamfajta tán nem is éri meg
De hatalmas vihar közeleg
Mégis maradnak itt öregek, gyerekek
Akikben újra magamra ismerek”
Ez egy visszatérő elem Ákos művészetében, hogy önmagára valamiféle világvégét megjósoló Nostradamusként tekint, aki hiába szól és szólt többször, mégsem történik semmi, miközben a világunk már a pusztulás útjára lépett. Hasonló érzés szövegében a Fel a szívekkel, ahol Ákos arra hívja fel a figyelmet, hogy 15 év Fidesz ellenére a konzervatív értékek felvállalása továbbra is bátor tettnek vagy éppen kockázatosnak minősül.
„És megmagyarázza
Szépen a szájakba rágja
És aki másképpen látja
Lehet még földönfutó”
– utal itt Ákos akár a saját telekomos balhéjára, vagy éppen arra a Tarr Zoltánra, akit azután rúgtak ki a munkahelyről, hogy felszólalt egy kormányellenes tüntetésen.
Folyamatosan azt érezni az album első számain, hogy Ákos valamiféle áldozati szerepben tetszeleg, és éles kritikát fogalmaz meg egy jól körülhatárolható szegmens irányába úgy, hogy közben meg sem próbál önkritikát gyakorolni a saját ideológiai közössége és politikai tábora felé.
Erre remek példa erre még a Csak énekelj, ami kíválóan rímel arra a 2018-as esetre, amikor a súlyosan trumpista Laura Ingraham tévés műsorvezető a politikai vezetést kritizáló LeBron Jamesnek csak annyit mondott, hogy „kussolj, és játsszál inkább”, vagyis shut up and dribble. Ez a mondás indított el egy olyan diskurzust világszerte, miszerint a sportolók vagy művészek ne politizáljanak, hanem szórakoztassák a nagyérdeműt, mert ez a dolguk. Ebben a dalban Ákos megfordítja a jobboldali eredetű állítást és magára húzza ismét az áldozatszerepet, miszerint egy zenész inkább csak fogja be, és énekeljen. Persze elképzelhető, hogy szó sincs szerepcseréről, és Ákos éppen azokat a fiatal magyar zenészeket inti csöndre, akik egyre hangosabb kritikusai az Orbán-kormánynak.
Hotel Transzfóbia
Az egész album legsúlyosabb része azonban csak ezután következik. A Kékből rózsaszín ugyanis egyértelműen egy súlyosan transzfób dal, ahol az énekes négy percen keresztül bizonygatja, hogy akkor sem lesz lányból fiú, ha „a se Istent, se embert nem ismerő globális liberalizmus” ezt akarja. A dal elején még az egykori nyugatosság iránti vágyat siratja, majd bele is kezd a lényegbe:
„nem vált parancsszóra a kromoszóma”
És itt nem holmi utalgatásról van szó, a dal tényleg négy percig taglalja, hogy egyszerűen nincs transzneműség, és akkor sem válthat valaki nemet, ha műtéti beavatkozásokon esik át. A dalba belekeveri a mesterséges intelligencia és a szemét minőségű ételek problémáját is, de a fókusz a transzneműség totális megkérdőjelezésén van. Olyannyira erőlködik ezzel, hogy itt-ott már hangosan felnevet az ember, mint például annál a sornál, hogy „a neved nemcsak egy jelmez, amit az ember levet vagy felvesz”. Itt elsőre simán a nevét megváltoztató Rákay Philipre (Kálmánra), Kötter (Biczi) Tamásra vagy Ókovács (Kovács) Szilveszterre gondolhatnánk, de nyilván inkább arról van szó, amiért Elon Muskot még a saját lánya is megveti.
„A tény az akkor is tény marad, ha mást gyűlölsz érte vagy önmagad” – folytatja a sort Ákos, üzen az előadó a saját nemi identitásuk miatt szenvedőknek. „Hiába ezer műtét és ezer kín, soha nem lesz rózsaszínből kék” – jön az újabb egyértelmű sor, majd rákezd a refrénre, ahol elismétli többször, hogy soha nem lesz kékből rózsaszín, utalva ezzel a fiú- és lánygyermekekhez társított színekre.
De itt nincs vége a sértettségnek, a dal második felében még arra is gondolt, hogy jelezze, hiába „makog-zokog a sok kis influenszer” meg tényellenőr, akkor sem lesz ez másként, és punktum. Mint egy pártállamnak besúgó tanár a Kádár-korszakban, aki a hosszú hajú suhancokat látva ordibál le az iskolaudvarra, hogy itt bizony nem fogtok Amerikát csinálni, bárhogyan is erőlködtök. Szürreális, ahogy ezen sorok mögött néha felszól a szexi szaxofon, és közben az ember rájön arra, hogy a dal elején hallható minta ugyanaz, mint amit a Ganxsta Zolee és Kartel használt a Való világ című számukban. Ez egyébként egy visszautalás Ákos Tudom, hogy merre jársz című régebbi dalára, amelyben szintén szerepel ez a minta. A dal végén aztán Ákos elbúcsúztatja ismét a hanyatló nyugatot a dal utolsó sorában.
Öregember kiabál a felhőnek
Az önkritika totális hiánya visszaköszön A tükör című dalban is, ahol Ákos már megint azt képzeli magáról, hogy az ő értékítélete és látásmódja az univerzális igazság, miközben éppen ő az, aki évtizedek óta képtelen tükörbe nézni és feldolgozni, milyen érdekközösségben lubickolva érzi igazán jól magát. Az ötödik szám környékén kicsit le is ül a lemez, mintha Ákos kidühöngte volna a frusztrációit a maga kellően maníros módján.
Jön is egy kicsi alfahím hangulat némi blues rockkal (Útközben) és Dire Straits-áthallással (Golgota), hogy aztán szerencsére visszatérjünk a modern világ siratásához, az ököllel a felhők felé hadonászáshoz, a fortyogó gyűlölethez és a háborús pszichózishoz. Viszonylag kevés dologban érzek szellemi közösséget Ákossal, de azzal azért tudok menni, hogy a közösségi média szép lassan teljesen tönkre vágja az emberi közösségeket és a társadalmunkat. Csak azt nem értem, hogy ezt miért kell ennyire szájbarágósan előadnia.
„A hitedet tépi a közösségi média
a közösséget tépi ma a közösségi média”
– mondani sem kell, hogy mennyire hitvány, lehangoló egy komplett refrént a közösségi média szóra építeni, és ebből is látszik, hogy Ákos ezen a lemezen első sorban a saját profetikus kinyilatkoztatásait akarta közölni a hallgatókkal, a zenei élmény másodlagos. Különösen úgy szerencsétlen ez a megoldás, hogy Ákos rockoperásan világvégés zenéjében fel-felbukkan némi fuvola, ami annyira illik a hangulatba, mint ananász a pizzára. Fontos itt kiemelni, hogy ez egyébként egy Mándoki Soulmates-feldolgozás (Devil's Encyclopedia), amelyben ugyanúgy szerepel a fuvola eredetileg.
Az már tényleg csak a hab a tortán, hogy úgy beszél a háború feleslegességéről és a bolygónk pusztulásáról, hogy ő maga egyébként Ukrajna-ellenes oroszbarát, és klímahisztinek tartja az elmúlt évek környezetvédelmi mozgalmait. És itt megérkezünk az lemez másik mély- vagy éppen csúcspontjához.
Az utolsó békeév a duplaalbum első lemezének zárószáma, amivel Ákos tényleg le is zárja ennek a 11 dalnak az eddigi ívét. Koncepcionálisan nehéz megfogni, mi is volt ez az első lemez, de az biztos, hogy az énekes itt kiengedett magából minden politikai, társadalmi és világgazdasági frusztrációt, és miután több helyen áldozatnak állította be magát, miközben ide-oda rúgdosott vélt vagy valós ellenségek láttán, szépen eljut az egész világunk pusztulásáig.
A világvége itt nem a tényleges apokalipszist jelenti, hanem valamiféle kulturális világháború végét, ahol csatornákba döntik a szobrokat és üldögélünk a kultúra romjain.
„Nem mindegyik színű élet számít
Templom ég, de emelkednek dzsámik”
Nem egyértelmű még a szövegkörnyezet alapján sem, hogy itt egy költőien kirekesztő kijelentés hallható egy Kossuth-díjas zenész szájából, vagy valamilyen fajta kettős mércét emleget, miközben a Black Lives Matter fekete emberi jogi mozgalomra és a pusztuló kereszténységre utal. Az a legbravúrosabb ebben, hogy miközben Ákos folyamatosan azon vekeng, hogy mennyire bátor dolog felvállalni manapság valakinek a konzervatív értékrendjét a globális liberalizmussal szemben, mert mennyire el van nyomva, éppen ő az, aki arról énekel, hogy nem mindegyik színű élet számít, jelentsen ez ebben a dalban bármit.
A rohadt nagy elnyomásban egyszerűen már eszébe sem jut, hogy pont itt Magyarországon olyan habzó szájjal szídhatja az arabokat vagy a transzneműeket, amennyire csak a csövön kifér, hiszen pontosan ilyen világot teremtett körénk az általa támogatott politikai közösség.
Azok a fránya kommentelők
A letaglózó első lemez után a második jóval finomkodóbb, vagy hát súlytalanabb, mint az első. Érezhető, hogy Ákos mindent elsöprő gyűlöletéből itt már kifogyott a lendület, és a második lemezre maradtak a szerelmes vagy éppen kevésbé direkten politizáló dalok, illetve a nem annyira karcos kritikák. Az album címadójának számító Metropolis egy közepesen idejétmúlt rinyálás az – egyébként valóban problémát jelentő – túlzott urbanizáció miatt, de itt is kimerül a társadalomkritika abban, hogy hát minden beépül, minden beton, és egyébként is, „Babilon és Róma izzik pár évezred óta”, illetve „egyetlen város lesz a bolygó”.
Ez a globalizációellenes kiállás egy eredeti gondolatot nem tartalmaz, de legalább tényleg valami megfogható dologról próbál véleményt mondani. A Képernyőmagány című dallal viszont megérkezett egy olyan helyre, ahonnan nincs visszaút:
keményen beszól azoknak a fránya kommentelőknek, akik először mesét mondanak a gyereküknek, aztán leülnek mindenféle csúnya dolgokat írni az internetre.
A kommentelőkön panaszkodás egy soha véget nem érő háború, és nem az emberi természetet kéne megváltoztatni, hanem mondjuk azokat a techcégeket számon kérni, akiknél a Fidesz egyébként adófizetői pénzek milliárdjait költi el évente pártpropagandára. Ákos egypólusú világnézetében ez nem számít, hanem csak az a kicsinyes bosszúvágy, amit pont olyan frusztrációval önt a hétköznapi emberre, ahogy a hétköznapi ember a saját frusztrációját önti ki mindenféle kommentmezőkben.
Tényleg komikus 2024-ben azt hallani, hogy a rendszerváltás utáni popzene egyik legsikeresebb előadója influenszerekről, kommentelőkről és közösségi médiáról panaszkodik, miközben a saját politikai közössége évek óta fegyverként használja ezeket a saját politikai céljaira, legyen szó hirdetési szőnyegbombázásról, központilag kiképzett politikai influenszerek keltetéséről vagy álprofilokról kommentelő trollseregekről.
Ez viszont az utolsó érdekes pillanat a lemezen, a hátralévő számok közül még a Kaliforniát lehetne kiemelni a maga cinikus Amerika-ellenességével vagy a Marionett látszólag tradicionális férfi-nő alá-felérendeltségi viszonyával, de igazából a végére már nagyon sok ez az egész.
Valaki ölelje meg ezt az embert!
Lehetne a Metropolist zeneiségét is elemezni, de kicsit feleslegesnek érzem. Az Időszigethez képest valamivel modernebb, kevésbé idejétmúlt a hangzás, Ákos érezhetően felfedezte magának a varacskos trance/psy basszusokat, és ebben a 22 számban bőven megmutat mindenféle stílust a rockosabb számoktól a szintipopon és synthwave-en át egészen az ambientig, de itt-ott feltűnik egy kis industrial hatás is. Pár helyen vannak kifejezetten izgalmas megoldások, de miközben épp rácsodálkoznék mondjuk a Kaliforniában hallható, retró szintihangzásra, valahogy mindig becsúszik pár akkora alpári baromság, hogy a francnak van kedve itt zenét elemezni.
De azért ott megállnék egy pillanatra, ahol tavaly a Magyar Nemzetben a mai előadók szövegírására és rímpárjaira panaszkodik. Valóban rettenetesen buta a kortárs popzene szövegvilága (és mindig is az volt, tegyük hozzá), de azért Ákos sem egy Pilinszky ezen a lemezen. A már említett Kaliforniában például halál komolyan az a rímpár, hogy
„az egész világ legyen Kalifornia
az ötletnek persze még ki kell forrnia”
Na, most ha valaki – szép magyarosan szólva – azzal flexel, hogy ő bizony Dusán meg Hobó szövegeit tiszteli, és ők meg sehol nem lettek volna József Attila, Radnóti vagy Faludy nélkül, az hogyan írhat halál komolyan ilyen sort? Hogy lehet az, hogy arra mindig van energia ezen a lemezen, hogy még az amerikai női börtönökben élő egy-két férfit (itt valószínűleg megint a transzneműekre gondolt) is képes valahogy beleszőni a szövegeibe, hogy aztán ilyen fájdalmas kecskerímekből rakja össze a refrénjét? Hogy gondolhatja magát valaki profetikus látnoknak és művészeti tótumfaktumnak, ha közben olyan dalszövegeket ír, mint egy nyolcéves, aki az első rapszövegével kísérletezik ebédszünetben?
Az egészben az a röhejes, hogy a Metropolis albumborítóján van még egy másik cím is, ami nem más, mint hogy:
Make Orwell Fiction Again.
Hagyjuk azt az apróságot, hogy a nagy nyugat- és Amerika-ellenesség közepén miért kell angol alcímet adni egy lemeznek – még akkor is, ha ez Donald Trump egykori választási szlogenjének újragondolása. Az orwelli diktatúra valós idejű manifesztálódása egyáltalán nem újkeletű jelenség, mégis nagyon komikus, amikor éppen azok mutogatnak az 1984 szerzőjére, akik minden fék és ellensúly lebontásával szoftos autokráciát építgetnek itthon, és közben mosolyogva keresik más autoriter országok társaságát, legyen az Oroszország, Kína, Törökország, Türkmenisztán vagy Azerbajdzsán.
Igazából sajnálom Kovács Ákost, mert egyáltalán nem lehet kellemes úgy élni, hogy már a művészeted felett is teljesen átvette a hatalmat az agymosó propaganda. Hiába vannak valóban fajsúlyos témák a lemezen, ezeket minden egyes alkalommal fájdalmas egyoldalúsággal és sértettséggel dolgozza fel Ákos. Nincsenek nüanszok, nincsenek árnyalatok, csak fekete és fehér létezik Ákos fejében, aki az elmúlt 15 évben annyira beleőrült a Fidesz retorikájába, hogy elfelejtett rendes dalokat írni.
Talán a legjobban Hollik István fideszes országgyűlési képviselő foglalta össze mindazt, amit Ákos új lemeze és annak tartalma képvisel 2024 Magyarországán:
„Izgalmas, sokszinű zenei és intellektuális kaland. Tűpontos és metszően igaz kritikát kap a korszellem, de emellett persze Ákos reményt is ad”
