Egy falunap mégiscsak egy falunap

Jaber: Kőbánya-Kuwait (5/10)

A magyar és angol nyelvet ötvöző hunglish műfaja ingoványos talaj, és több katasztrofális próbálkozás után 2024-re kiderült, hogy nagyon nehéz olyan zenét csinálni két nyelven, ami értékelhető és nem hat arcpirítóan kínosnak. A hunglish rap műfaját tönkretette már a King BJ és Young Fly alkotta Filius Dei duó, Dablty (lásd: Prinzip és a Crazy Life pont az említett formációval közösen), és több ízben megszentségtelenítette már Desh és Azahriah is (Walkin’ a street), akitől szólóban is hallhattunk már kellemetlenbe hajló kísérleteket.

Részben kakukktojás itthon az On The Low-tag Kisé, aki évekig élt az Egyesült Királyságban, ahol profibban magáévá tudta tenni az angol nyelvet és a szlenget, így ő a zenéiben felemás hatást kiváltva használja a hunglisht. Ami a Filius Deinél és Deshnél kivétel nélkül vállalhatatlan, az Kisénél maximum néhol kellemetlen. Utóbbi azon kevesek közé tartozik, aki úgy tudja előadni a kevert flow-t, hogy az többé-kevésbé természetesen csapódik le. A felsorolt nevek közt a Voice-ban feltűnt Jaber, a Telex After legutóbbi adásában vendégeskedő kuvaiti-magyar rapper a legújabb induló, aki szerencsét próbál a hunglish terepén, első nagylemeze, a 10 számos Kőbánya-Kuwait pedig ennek a bátor vállalásnak a megtestesülése.

A Skóciában született Jaber anyanyelve az angol, ezt követően tanult meg arabul, a magyar nyelvből pedig csak ezután kezdte kikupálni magát. Könnyen beazonosítható karaktere mellett épp azzal generált figyelmet, hogy nemcsak zenéiben, hanem élő megnyilatkozásaiban is ötvözi a magyart az angollal. Ami pedig a Voice-ban és főzős Instagram-történetekben vicces volt, nem biztos, hogy egy teljes stúdióalbumon át szórakoztató, vagy hogy tovább menjek, zeneileg értékelhető.

Jaber még nem tud elég jól magyarul, így a dalaiban a ragozás és a szóhasználat is sokszor teljesen helytelen, vagy minimum katyvaszos. Ez pedig – ha egyeseknek még úgy is jön le, mint egyfajta kuriózum – sok esetben nevetségessé teszi a dalokat, amikben amúgy lenne erő és izgalom a rapper összetéveszthetetlen orgánumának köszönhetően. Jaber nem ódzkodik a költői képek használatától sem („a szúrástól vörös lett a fehér póló like Japán”), amiknél kivétel nélkül érteni véljük, hogy mi az üzenet, ezek mégis inkább erőltetett próbálkozások maradnak, nem pedig okos popkulturális utalások. A megbocsátható és maximálisan érthető nyelvi hiányosságok miatt Jaber szövegei kimerülnek abban, hogy képeket villant fel és punchline-okat pakol egymás után, ami ideig-óráig még elmegy, de azért bizakodva várjuk, hogy szövegírásban mennyit tud fejlődni a jövőben.

Egyértelműen látszik, hogy Jaberre egyből ráharapott a hazai zeneipar, ahol mindig jól jön egy új, könnyen eladható és prezentálható arc, pláne, hogy jelen állás szerint sok produkció szavatossága 2-3 év alatt lejár, olyan hamar unalmasra járatnak mindenkit a hazai gépezetben. A Kőbánya-Kuwaiton egy kivétellel (Curry) minden alapot a magyar sztárproducer, az Azahriah-val és Manuellel is gyakran dolgozó Somogyvári Dániel szállított. Somogyvári szépen csengő neve ide vagy oda, a Kőbánya-Kuwait alapjai leginkább fillérekért megvehető YouTube-beateknek hangzanak, úgy elosztva 10 számra, hogy jusson a bólogatós boom bapből, az újvonalas lüktetésből és az érzelmesebb, poposabb kitekintésből is a lemezre. Ez így inkább hat mesterséges építkezésnek, mintsem önazonos alkotói működésnek. Az kétségtelen, hogy Jaber stabilan meglovagolja ezeket az alapokat, de az már más kérdés, hogy a fantáziátlan zenei aláfestés nem megy-e a produktum rovására.

Ami a közreműködőket illeti, Saiid vendégszereplése indokolt és érthető (Vándor), a Pandóra Projektből ismert Pankah jelenléte viszont hatalmas kérdőjel, és a vokáljai inkább csak szirupossá teszik a Praise-t, ami teljesen kilóg a lemezről. A Curry az egyetlen olyan dal, aminek nem Somogyvári csinálta az alapját, erre rá is merjük mondani, hogy slágerként működik, a hipnotikusabb, közel-keleties alap pedig nagyon jól áll a Kuvaitból származó rappernek. Akinek bár priusszal is tarkított előtörténete indokolja a sokak által műfaji alapvetésnek aposztrofált keménykedést,

a Kőbánya-Kuwaiton gyakori a felesleges arcoskodás, a fegyverekre, késekre és kábítószerekre utaló tengerentúli fordulatoktól pedig még nem lesz nemzetközi szintű a produkció.

Jaber gyakran újraosztja Instagram-sztoriban a rajongói posztjait, amikben megjelölték, ezekből jól látszik, hogy a rapper egy teljesen más közeget (marginalizált vidéki fiatalság és a traptől távolabb álló hallgatói réteg) szólít meg, mint például az OTL-es közösség, amivel épp fasírtban van. Ez részben a Voice miatt is lehet, ezt látva pedig érdemes lesz figyelemmel kísérni, hogy végül hol és kinek az oldalán fog lehorgonyozni (a napokban épp T. Dannyvel stúdiózott), és melyik hazai mikroközösségbe fog végül betagozódni a színtéren belül. Ugyanez igaz magára a produkcióra is: még kiforratlan, és idő kell ahhoz, hogy kiderüljön, hova fog kifutni. (Kersner Máté)

Galaxisok: Ellenszélben (6/10)

A Galaxisok nyíltan kormányellenes nagylemeze, az Ellenszélben, a zenekar több váratlan kanyart hozó életművében (a 80-as évek undergroundjában nyakig merülő, legutóbbi Minket ne szeress is ilyen lépés volt) az elmúlt 10 évben bármelyik pillanatban megszülethetett volna, csak korábban Szabó Benedek úgy érezte, nem tud elég okos politikai szövegeket írni. Ez a félelem visszatérő alapérzetük a magyar előadóknak, szinte bingót lehetne indítani az After-adások előtt arról, hogy mikor hangzik el egy vendégtől az a gondolat, hogy nincs eléggé képben ahhoz, hogy közéleti témában megnyilvánuljon.

Félreértés, hogy csak a Török Gábor-i elemzés elfogadható a hazai popzenészektől, az okoskodás helyett eleve sokkal felszabadítóbb, ha valaki egyszerűen meg tudja ragadni azt az alapérzést, amikor egyre ijesztőbbé válik a hangulat körülötted. Ez a felismerés, és a túlgondolt lemezkoncepció elengedése jót is tesz az Ellenszélben dalszövegeinek. Kevesebb az irónia, a rejtett utalás, és sokkal több a mindennapok fojtogató szituációit, a szomszédból, a kisboltból és a hírekből érkező gyűlöletet megéneklő sor.

Mindez a Galaxisok életművében újabb kanyart jelentő módon egyszerű gitárzenei környezetben érkezik, és főleg emiatt maradt bennem hiányérzet a lemez után. Nem azzal van a gondom, hogy ezek a dühös szövegek szelíd hangszereléssel párosulnak, ez az ellenpontozás abszolút működőképes lehetne. Inkább az a feltűnő, hogy az életművében bátran kísérletező zenekar most nem igazán fogalmaz meg a szövegekhez hasonlóan megjegyezhető állítást zeneileg.

Persze ez az eszköztelenség, a felismerhető stílusgyakorlatok kerülése is egy állítás a Galaxisoktól. De végig az motoszkált bennem az Ellenszélbent hallgatva, hogy ehhez a lírai segélykiáltáshoz akár egy még jobban lecsupaszított hangszerelés is jobban passzolt volna. Sajnos csak a lemez utolsó számában, az Aznapban éreztem azt, hogy a szöveg és a zene végre szimbiózisba lépett. Ettől még persze simán lehet, hogy a lemez dalaival frissítik már vadul a kormányellenes tüntetések elfáradt playlistjeit, és akkor végül is célba ért a lemez. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Tirpa: Falunap (4,5/10)

A Killakikitt formációból ismert Tirpa lényegében arra épített karriert, hogy egy szókimondó és a szó szleng értelmében tirpák karakter (tehát kicsit bunkó, nem pedig nyírségi), aki előbb rappel évtizedeken át élve eltemetésről, akasztásról, anyázásról, nemi szervekről és gádzsikról, mint a generációját feszítő szociális problémákról. Életművében így nem meglepően pont olyan lemezek kaptak helyet, amiken ezeket ismételgeti virtuózi változatossággal. De tényleg: az alapvetően szövegcentrikus Tirpa ebben az igazi, a közönsége pedig pont ezt a kiszámítható pofátlanságot várja el tőle. A 2020-ban megjelent Fény és csoda lemez utáni legújabb kiadványtól, a márciusban kiadott Falunaptól sem érdemes többet várnunk. Ezt az állítást nem kell szigorúan pejoratívan értelmezni, a Falunap viszont biztosan nem való mindenkinek, sőt inkább csak egy nagyon specifikus hallgatótábornak szól.

A lemez biztatóan indul: a Hulljon a szarban Tirpa megmutatja, hogy milyen sokféle hangon és milyen sokszínű flow-variációk bevetésével (mint mondja, „ez ritmikatorna”) képes odaszúrni minden képzelt és valódi utálójának, egyúttal az album falunapos koncepcióját is felvázolja a dalt félbevágó monológgal. A második-harmadik dalban azonban egyből lejjebb adja. Ha rosszmájú akarnék lenni, a címadó Falunapot egy Mr. Busta-dalhoz hasonlítanám, de ez inkább csak Tirpa hanghordozására igaz, rímelni továbbra is fényévekkel jobban tud. Bár lágyulna (Lágyulni kéne), ugyanaz a Tirpa jelenik meg előttünk, akit megismertünk a Scarcity kiadó korai kiadványain. Ha úgy tartja kedve, a szádba szar, savazik, mar, és ha akar, akkor „a trash-re megy rá”, és ironizálva azt emlegeti, hogy kokaint szív már, nem speedet, a backstage-ben pedig „várják a bréjét a szukák”.

A Scarcitynél megjelent lemezen számos producer dolgozott, köztük Ljay, D26, Luigi, Genoff, Sha, Spockcaptain, Bitprojekt, Baljós, Kretz, a régi alkotótárs, Aza, sőt még King BJ is, akiről mostanában nagyon keveset hallani. Kár, hogy az alapok nagy része ódivatú és botegyszerű, pont olyanok, mint a lemez komolytalan borítója, ami még így is idillibb képet fest a falunapokról egy posztapokaliptikus világban, a háttérben egy traktorral és kondért kevergető alakokkal.

Valójában sosem értettem, hogy a vicceskedően obszcén, mégis szövegcentrikus rapnek mi a létjogosultsága (pontosabban milyen hiphopzenei értéket képvisel amellett, hogy olykor-olykor szórakoztató), a kérdést pedig többször feltettem már magamnak Krúbit hallva is. Arról a Krúbiról van szó, akit épp Aza és Tirpa karolt fel egykor, és aki most a lemezen is tiszteletét teszi, és egy verzében felemlegeti Azahriah-t, Cristiano Ronaldót, Soros Györgyöt és a sátánt, és rá jellemzően párszor odaszúr politikai szereplőknek. Az efféle intellektuális játékból több is elvárható lenne, ehelyett azonban a maszkulin energia uralkodik: Tirpa azt bizonygatja, hogy ő nem egy „debella homár”, ugyanakkor egy olyan dalt is tett a lemezre, aminek Hímringyó flow a címe.

Ez egyébként a lemez talán legkínosabb száma, amiben Tirpa régi killakikittes időket idézve megénekli, hogy ver szájba egy boltost egy tartós tejjel, és hogy tuszkolja be az egyik képzeletbeli ellenségét egy csomagtartóba. Ebben a számban Burai Krisztián is beköszön, aki a dal végére önjelölt R. Kelly-szerepbe helyezve magát, már-már komikus módon magát nevezi hímringyónak, majd R&B-s hajlításokkal arról értekezik, hogy ő az ablakon is bemászik, ha pináról van szó. Tirpa közben Cheetos-szagú prostituáltakról és hónaljkutyákról rappel, Aza pedig „húsos és széthajtható pinákat” emleget, kár, hogy egyet vissza kellett mondania, akinek „amúgy szép farka volt”.

Az ilyen el- és kiszólásokat nehéz hova tenni, még akkor is, ha a Falunapon szinte tradíció magadról negatívumokat mondani. Tirpa is önironikus és önkritikus (ez amúgy kiváló kvalitás), és paradox módon Tiah is úgy vág fel, hogy közben hájasnak nevezi magát.

A lemez végére jogosan lehet olyan érzésünk, hogy Tirpa jobb lenne szólóban (vagy maximum Azával az oldalán), mint sok felesleges és ingadozó minőséget hozó közreműködővel. És ha már itt tartunk, egyszer nagyon meghallgatnék egy önelemző lemezt is tőle, mert a kreatív, de olykor tartalmatlan flow-játékait és a faszos vicceit már betéve fújom kívülről. De végül is nem volt itt semmi titok: egy falunap mégiscsak egy falunap. (Kersner Máté)

Sör És Fű: Hotel13 (7/10)

10 éve már, hogy megjelent az Enter The SÉF, az akkor még raptrióként működő Sör És Fű első nagylemeze, ami mai fejjel nézve simán ott van a 2010-es évek legfontosabb magyar rapzenei megjelenései között. Sötét, atmoszferikus, igazi nagyvárosi hiphop, filozófiai utalásokkal, játékos rímekkel és a máig vissza-visszatérő murderan kifejezéssel, ami a SÉF védjegyévé vált. A SÉF pont jókor volt jó időben, jó helyen, gyakorlatilag a nagy hazai újhullámos hiphop hatalomátvételének hajnalán robbantottak a régi iskolás, de még frissnek ható hangzással, és a hol misztikus, hol nagyon nyers szövegekkel.

Az ezt követő, 2016-os Zarathustra még nagyjából tartotta a színvonalat, és hiába tartotta alkalmasnak mindenki a triót sikerre itthon, valahogy elmaradt a látványos áttörés. Szó se róla, a SÉF ma már alanyi jogon meghatározó része a magyar rapszíntérnek, de a kezdeti lendületet nem tudták igazán meglovagolni, és a Zarathustra utáni megjelenéseik stabil szintet hoztak ugyan, de valahogy se felülről, se alulról nem lógtak ki, csak folytatták azt a flow-t és hangzást, amit 2014 környékén annyian megismertek. Az valószínűleg még évekig hajnalig tartó okoskodások tárgya lesz, hogy ez vajon Áts Feri kiszállása és a duóvá alakulás miatt történt-e így, mindenesetre a SÉF eddigi 10 éve alatt nem jött össze az átütő sláger vagy egy olyan album, ami áttörte volna azt a bizonyos plafont. És néha azért csúnya mellényúlások is becsúsztak, például a Titok című szám BLR-rel.

Lehet, hogy a 10 éves jubileum miatt, de 2024-ben megint jó SÉF-et hallgatni. Talán pont azért, mert 10 év alatt elfogadtam, hogy srácok nem fognak drasztikusat váltani, kényelmesen elvannak az általuk alkotott világban és hangzásban. A Hotel13 sikeresen frissíti fel a SÉF-hangzást, az olyan megoldásokkal, mint az Árnyak című nyitószámban hallható tyleres-ASAP Rocky-s hanglepitchelésekkel, vagy a Családdal, ami szinte semmi más, mint a barátság, a család és a közösség közti különbségek vagy éppen szinonimák feldolgozásából áll. De kiemelhető még a kicsit távol-keleti hangulatú Füstkarikák, vagy az album címadó dala, ami olyan, mintha szétszedtek és totál másként összeraktak volna egy tipikus drill témát. Az ImiVityaLaca battle rap hangulata picit kibillent ugyan az addigi hangulatból, de aztán folytatódik az mindenféle jazz- meg soulmintákat használó beathalmaz egészen a lemez egyik csúcspontjáig, a Wildok3-ig.

Az első kettő Wildok a már említett Enter the SÉF lemezen szerepel, és ilyen szempontból szinte egy tökéletes kört írt le a Sör és Fű a 10 év alatt. Ebben a számban benne van minden, ami miatt annyival jobban tetszik ez a lemez, mint bármi tőlük az elmúlt évekből: önkritika és önelemzés arról, hogy megérte-e mindent feltenni a hiphopra, hogy milyen vágyakkal indultak neki, meg hogy mai fejjel hogyan látják a státuszokat, és ez idő alatt hogyan élték meg a saját pályájukat. A Sör És Fű szövegei ritkán értelmezhetők ennyire könnyen, és talán pont ezért is talál be ez a dal annyira, mert most nemcsak egy PR-fogás, hogy lekerül a maszk róluk, hanem egy valódi megnyílás. A Hotel13 az idei év egyik kellemes meglepetése, és arra nagyon jó, hogy az ember újra elővegye, és átértelmezze az eddigi életművet. (Sajó Dávid)

Fiúk: Szobák felett (5/10)

A Fiúk zenekar második albuma, a Szobák felett pont annyi mondanivalót rejt magában, mint a zenekar neve: egy baráti társaság a fröccsmámorban leült zenélni, és szöveget írt a felnőtté válás nehézségeiről, de azért nem ástak túl mélyre. A lemez közel összes dala elférne bármilyen magyar rádió rotációjában, hála a szaxofonszólóknak (Nem aktuális, Dohány 28), a dalok pedig könnyed rock and rollos lüktetésűek, de nem igazán lehet megkülönböztetni őket sem a dalszöveg, sem a hangszerelés szempontjából.

Pedig a zenekarnak van egy-két olyan szövege, amelyben reflektálnak generációjuk közérzetére. Az Albérlet című dalukban például jól átadják a huszonéves korosztály tengés-lengését, és ebben a számban még az is szóba jön, hogy az itteni kilátástalanság helyett akár külföldön is mosogathatnánk. Bíró Bence az érces, öblös hangjával megmenti ugyan a mondanivaló nélküli dalokat, de tizenkét számon keresztül ez azért kevésnek bizonyul. A lemez líraibb hangvételű dalainál (Senki, Hátizsák) pedig még jobban kiütközik a lemez sehova se tartó koncepciója.

Az énekesnek azonban annyira jól áll a pökhendi énekstílus, hogy érdemes lenne még több magyar számot feldolgozniuk, illetve még több ezekre hajazó dalt írniuk (Járom az utam, Szódás a lovát). Utóbbiban például a Für Elise zongoratémájának gitárátirata, majd ennek a dajdajozós mulatásba való átívelése kifejezetten jól sül el. Az ehhez hasonló ötletek megkülönböztethetnék őket a többi zenekartól, de mivel sok ilyen megoldás nincs a lemezen, a Szobák felett hamar feledésbe merül. (Szente Katica)

Hocuspony: Abrakadara (6,5/10)

A garázsrockban utazó Hocuspony nemcsak a Kikeltetőben, de a Telex After launch partyján is tiszteletét tette már mint a műfaj itthon szinte egyetlen, de mostanra legjobban ismert képviselője.

A most megjelent Abrakadara című debütáló lemez megy tovább a tavalyi Hocuspony című EP által kijelölt úton. A fuzzpedál bűvöletében élő és zenélő srácok közép- és gyorsabb tempók között váltogatnak a hétdalos lemezen, aminek csúcs- és mélypontjai is bőven akadnak. Hiába vannak ugyanis remek és borzasztóan fogós ének- és gitártémák például a Hétkilenc pt 2-ben, vagy a Sabbath Péntekben, esetleg olyan, már-már sludge-osan vontatott és súlyos megoldások, mint a Hatoska című dalban, ha a köztük lévő részeket jamszerű, kevésbé érdekes témázgatások töltik ki.

Ami viszont ennél is nagyobb gond, az a keverés és az anyag minősége. A lemez nem szól rosszul, de végtelenül dinamikátlan, nincsenek hangos, vagy halk részek, úgy telik el a vele töltött fél óra, mintha ugyanazon az energiaszinten menne végig minden dal. Ez pedig kiváltképpen akkor feltűnő, ha a tavalyi kislemezt is meghallgatjuk utána.

Ha az Abrakadarán valamivel kevesebb lenne az üresjárat és dinamikusabban szólna, telitalálat lehetne, bemutatkozó lemeznek azonban így is rendkívül ígéretes, hiszen a srácok kreatívan és frissen nyúlnak az egyébként már unásig koptatott műfajhoz. (Antal Bálint)

Arzén & Off: Hitvány nyelv hitvány célokra (9/10)

Az underground köszöni, jól van, él és virul, és erre keresve sem találnánk jobb példát, mint Arzén és Off első közös lemezét, a Hitvány nyelv hitvány célokra című kiadványt.

A közel 45 perces albumon a két rapper változatos alteregók mögé bújva (Arzén, Off, Dr Off, Herb Antal, Lil Kern András) szövegel fáradhatatlanul, betekintést engedve szöveges zsenijükbe. Míg Arzén kissé hadarva inkább illuzórikus és asszociatív szövegekkel operál, addig Off inkább a nyelvi leleményeket és a kreatív rímalkotást részesíti előnyben. Valójában csak névleg beszélhetünk közös lemezről, hiszen a legtöbb dalon csak egyikük rappel. Szövegeikben öröm elveszni, hiszen a több mint 20 dalt felületesen hallgatva a jópofa rímeken és szófordulatokon szórakozhatunk, odafigyelve pedig a frappáns, önironikus, de politikai, államhatalmi szerveket is szellemesen kritizáló mondanivalót hallhatunk ki.

Ami pedig mindennek megágyaz, azok a kimagasló beatek, amiket Alaptalan készített (ki tudja, hogy ő egy harmadik ember-e, vagy valamelyikük újabb alteregó). Minták és skitek egész sora ágyazódik be a többnyire jazzes hangszerelésű old school hiphopalapokba, amik kellemes tempóban dübörögnek végig az albumon.

A hitvány nyelv hitvány célokra a magyar hiphop egy olyan időszakát idézi fel, amikor a műfaj még nem az iparról szólt, nem volt anyagi értelemben vett versengés az előadók között, és a zenének nem a haszonszerzés volt a célja. Ha valaki visszasírja ezt az érát, vagy csak szeretne úgy nosztalgiázni, hogy közben mégis egy újító szándékú, baromi szórakoztató albumot hallgat, mindenképpen tegyen egy próbát ezzel a lemezzel. (Antal Bálint)

New Fossils: II (7,5/10)

Az itthoni jazzszíntér egyre több, laikusok számára is szemmel látható fiatal produkciót termelt ki magából az elmúlt években. A Jazzbois vagy a Nagy Emma Quintet mellett itt van például a New Fossils, amely már második lemezével jelentkezik.

A nagybőgő–dob–zongora–gitár–szaxofon felállású kvintett nem csak az album címében utal arra, hogy folytatásról van szó, az 5 új dalt az előző lemezzel együtt rögzítették a srácok még 2022-ben. A tavalyi, New Fossils című, azóta Fonogram-jelölt album, és a II tehát felfogható egyfajta dupla lemezként is, egymás után hallgatva kimondottan feltűnő ez a folytatólagosság.

A New Fossils zenéjében a klasszikus jazzalapok értelmeződnek újra, hiszen a bevett sémák, amikhez nyúlnak, nemcsak örökzöldek, de az újragondolásukban üdítően frissnek is hatnak. Az 5 instrumentális tételben hol a gitár, hol a zongora hol az alt- vagy tenorszaxofon kap központi szerepet, de fel-felcsendülnek olyan már-már filmzeneszerű futamok is, mint például az Any Drop of Youth nyitánya. A II-n nincs különösebb újdonság, mégis van annyira kimunkált és profi, hogy bármelyik dala elférjen egy Alfa Mist- vagy akár egy Ezra Collective-lemezen. (Antal Bálint)

Panama – Sziluett (7,5/10)

Szegeden különösen erős a hiphoputánpótlás. Ott van a mára nagyra nőtt egykori Soundcloud-rapper, Gyuris, a hazai színtér egyik legnagyobb előadója, Pogány Induló, a Sziluett című bemutatkozó nagylemezével pedig beállt a sorba Panama is.

Habár az old school hiphopban kompromisszumot nem ismerő rapper 2022 óta aktív, első lemezére egészen idén márciusig kellett várni. A Sziluett című album mindössze 20 perc alatt zavar le 10 dalt, ez a fajta velősség pedig a trekkekre is jellemző. Semmi sallang, csak higgadt és megfontolt tempójú odamondás nosztalgikus hangulatú beatekre. A szövegek frappánsak, az alapok kellően füstösek, az általuk alkotott egész pedig a kifejezésnek nem abban értelmében „semmi extra”, hogy ne lenne jó, sokkal inkább arról van szó, hogy Panama annyira határozott, mintha nem is lenne rá szüksége, hogy villogjon, vagy bizonygasson bármit. A lemez első hangtól az utolsóig egyben van, a hangulata pedig egyértelműen a legnagyobb erőssége.

A Sziluett azonban sok újdonságot nem ad hozzá a műfajhoz, és a lemez rövid ideje ellenére is elfárad az utolsó dal végére. Minden tétel hasonló tempón, hasonló hangvételben, ugyanabban flow-ban pörög végig, az intrót leszámítva pedig se skitekbe, se semmilyen más díszítőelembe nem botlunk a lemez 20 percében. Panama bemutatkozó lemeze azonban mindezekkel együtt is egy végtelenül szikár, visszafogott, de határozott anyag, ami minden hiphopfejnek kötelező. (Antal Bálint)