2023. december 12. – 20:57
A Távol a világtól (Leave the World Behind) káoszában az emberek mellett az önvezető Teslák, a flamingók és a szarvasok is teljesen begolyóznak. A Föld végveszélyben, a gazdaság romokban, a baj csak az, hogy a túlnyújtott sejtetés után nem kapunk magyarázatot arra, miért is közeleg a világvége. Nagy kár a Netflix új filmjéért, mert a belengetett problémák igenis valósak, de hiába a parádés casting, a Távol a világtól csak gyenge közepes.
Sam Esmail egyiptomi-amerikai rendező, producer és forgatókönyvíró nevét a díjnyertes Mr. Robot című sorozat, illetve a Comet nevű vígjáték-dráma, és a két évadot megélt Homecoming miatt szokás dicsérni, nem alaptalanul. A producerként is dolgozó Esmail egészen komfortosan mozog a thrillerek világában, a Netflix új filmjéhez ezt a műfajt ötvözte a Rami Malek Mr. Robot-karakterén keresztül már tesztelt hekkernarratívával, pár rutinos szupersztárral és a katasztrófafilmek közhelyeivel. Új egész estés mozija Rumaan Alam 2020-ban publikált azonos című regényén alapul, amely hamar bestseller lett az Egyesült Államokban. Bár a könyvről megoszlanak a vélemények, érett már a filmadaptáció, aminek forgatókönyvébe Barack Obama és felesége is besegített.
Világvége távol a világtól
Clay (Ethan Hawke), az egyetemi professzor kómásan ébred. Felesége, a reklámiparban dolgozó hirdetési ügynök, Amanda (Julia Roberts) már bőszen tömi ruhákkal a bőröndöket. Elege lett, reggel rátör a kijózanító felismerés, hogy „kibaszottul gyűlöli az embereket”. Mindketten halálra hajtották magukat egész évben, ezért gondolkodás nélkül kivesznek az egész családnak egy tengerparti nyaralót, ahová már aznap este be is költözhetnek. „Leave the World Behind”, áll a szállás weboldalán, és mennek is, hogy maguk mögött hagyják a világot.
Velük tart savanyú, de nagyon kanos tizenhat éves fiuk, Archie (Charlie Evans) és különc tizenhárom éves kislányuk, a Jóbarátok-függő Rose (Farrah Mackenzie). Rose az anyukája szerint lélekben még mindig csak egy érzékeny kisbaba, de egy ponton Donnie Darkóhoz is hasonlítják. Egy biztosan közös a szótlan gyerekekben és a szerető, de személytelen szüleikben: mindannyian függenek valamitől. A fiatalok a technológiától, Amandáék pedig a hivatásuktól és a rossz beidegződéseiktől a negyvenen túl rájuk törő egzisztenciális válság közepén.
Talán épp emiatt mindannyiuknak jó leckét tartogat a közös kiruccanás, ami alatt csatlakozik hozzájuk az éjszaka közepén váratlanul felbukkanó G. H. Scott (Mahershala Ali) és lánya, Ruth (Myha'la), akik hamar megtörik a hamis családi idillt. Azt állítják, hogy ők a ház tulajdonosai, ezért megszállnának egy éjszakára. A nagyobb családnak a film későbbi részeiben szembe kell néznie az előítéleteivel, de legelőször azzal, hogy a telefon- és sorozatfüggőség nem játék.
Pláne, ha a luxusházban minden van, wifikapcsolatot és térerőt leszámítva.
Mire eljutnak a felismerésig, a tévében nemzetközi vészhelyzetet hirdetnek, ugyanis kibertámadások sorozata rázza meg az Egyesült Államokat, ezért sem térerő, sem internetkapcsolat nincsen sehol. A váratlanul felbukkanó Scott gyanúsan sokat tud, viszont talán mégsem ő az ellenség. Az ebből fakadó félelem, a bizonytalanság és az információk hiánya pedig kellő muníciót szolgáltat ennek az elég sekélyes két és fél órának a kitöltésére. Azonban nem mindegy, hogy Esmail mit kezd az információ egyetlen birtokosaként a rá ruházott hatalommal: a cselekmény előrehaladtával mintha már ő sem tudná megmondani, hogy mi saját filmjének a nagy igazsága.
A Távol a világtól első negyedében rögtön bonyodalmat bonyodalomra halmoznak. Hamar megjelenik az előzetesben már látott gigantikus olajszállító hajó, ami letarolja a partot, aztán szarvasok bukkannak fel a kertben. Ez még a családfő szerint jó jel, de amikor az említett két váratlan vendég kopogtat az ajtón az éjszaka közepén, az kevésbé biztató.
A film öt részre van osztva. Az első nemes egyszerűséggel a „The House” címet kapta, jelezvén, hogy a konfliktus kezdete egy helyszínre korlátozódik. Esmail rögtön bedobja a Ragyogásból vagy a Jordan Peele-féle Miből is ismert helyzetet: van a család, a rendet megbolygató idegenek, meg a ház, a négy fal között pedig hamar el tud uralkodni az őrület. A gyanút fogó Amanda egy ideig még ismételgeti is, hogy minden tökéletes – ő mintha ugyanannak a kiégett, magát végletekig kizsigerelő embertípusnak lenne a fő szószólója, amelyet a film az elején még kritizál.
A második epizód a „The Curve” címet kapta. Ebben fejti meg a probléma forrását Scott, aki a tőzsdét jól ismerő befektetőként aggódva figyelte „a görbe” állását és ugrándozó mozgását, érezve, hogy nagy baj lesz a világban. A világűr, illetve az ott keringő műholdak sejtelmes felvillantása a filmben már önmagában azt éreztette, hogy valamiféle világméretű konfliktus és kataklizma fog kibontakozni. Ami – mint kiderült – környezeti katasztrófához vezetett, megváltoztatta az állatállomány természetes vándorlási mintázatait is, és még a raktárakban álló önvezető Teslákat is kirobbantotta a helyükről. Nagy dilemma, hogy ezt a lerombolt belvárosban jobb-e átélni, ahol szabad szemmel láthatod a káoszt, vagy a zavartalan, de az információktól teljesen elzárt külvárosban. Mivel maguk mögött hagyták, így Amandáéknak fogalmuk sincs, mi történhet épp a világgal, amelyet eddig a jómódú New York-i mindennapjaikat élve nem értékeltek eléggé. A feszültségteremtés működik, de az olykor Fincherre jellemző kameramozgásokat használó film
mintha innen-onnan csipegetne már elhasznált fellengzős ötleteket,
valódi identitása igazából nincs. Jól áll a filmnek, hogy kevesen szerepelnek benne, emiatt nem emberek ezreit látjuk rohanni a Times Square közepén, hanem egy még össze sem szokott mikroközösség szenvedéseit figyeljük valóban elvágva a világtól, aki vidéken élik át a világvégét a széthulló metropolisz helyett. Ez a legtöbb katasztrófafilmben köztudottan nem jellemző narratív elem.
A statisztákat leszámítva nyolc színész játszik a filmben (beleértve a Claytől segítséget remélő spanyolajkú hölgyet is), amiben Julia Roberts, Ethan Hawke, Mahershala Ali és Myha'la hozzák a kötelezőt – bár láttunk már filmvásznon ennél átütőbb rettegést, és hallottunk velőtrázóbb sikolyokat is. A gyerekek szerepe szinte túlzóan archetipikus, akárcsak a Kevin Bacon által alakított Dannyé. A karakterek úgy vannak hozzárendelve a limitált számú színészgárdához, ahogy azt a thrillerek – akár a horrorok – sztenderdjei előírnák. Minta veszélyt elviccelő idősebb testvér, a mindent elbagatellizáló apa és a veszélyt érző kistestvér, akinek semmibe veszik a figyelmeztetéseit. Ahogy felgyorsulnak az események, a főszereplőkkel együtt
a néző is csak tapogatózni tud a pánikolva üvöltő spanyol stoppos, a baljósan sivító madarak, egy halom emberi maradvány és egy zuhanó repülő láttán,
amik bibliai csapásként következnek egymás után. Ezután kanyarodunk rá a film utolsó harmadára és az utolsó két fejezetre is. A dinamika sajnos csak eddig tudott működni, innentől kezdi megmutatni valódi arcát a logikátlan katyvaszba átcsapó Távol a világtól, amiben okosan hangzó, de összefüggéstelen koncepciók és ötletfoszlányok keverednek stabil, konzekvens gondolatmenetek helyett.
Beszédes Clay jelenete a fenyegető szórólapokat dobáló drónnal, amely arab szövegű propagandaanyagokat szór a földre. Ez eredendően ijesztőnek akar tűnni. A cetli azt üzeni, hogy „Halál Amerikára”, amit, mit ad isten, a 16 éves Archie pont ismer a lövöldözős játékokba ölt szorgos munkaóráinak hála. Végül kiderül, hogy az arab írás csak a megtévesztés eszköze, az egyik szomszéd ismerőse két nappal azelőtt kínai és koreai szóróanyagokat kapott, a belengetett amerikai arab-konfliktus esélyét ezzel meg is cáfolják, a titkos hatalom ezzel kívánja összezavarni az embereket. A film látszólag fájóan egyszerű sztereotípiákra játszik rá, amibe okvetlenül kellett egy „Amerika végveszélyben van” típusú nacionalista narratívát is ültetni.
Ehhez jön még a kamionos sapkát viselő, puskával a kezében ajtót nyitó redneck a szomszédból, aki segített megépíteni Scotték luxusházát. Ő a Kevin Bacon által megformált, bizalmatlan, összeesküvés-hívő Danny, aki látszólag kívülről fújja a fegyverviselésre vonatkozó második törvénymódosítás szövegét, és előre készül az apokalipszisre, az ajtajára pedig „Kéregetni tilos!” tábla van függesztve.
A Barack és Michelle Obama által is megtámogatott szuperprogresszív Távol a világtól az unásig ismételt nüanszaiban inog meg leginkább: jó amerikai apokalipszisfilm lévén bedobják a Pentagon nevét. A Mahershala Ali által játszott, rejtélyes és gazdag afroamerikai titkos iratokra utalgat, majd egy névtelen, de nagyon befolyásos ismerőst kezd emlegetni a tőzsdéről, akitől valamilyen csoda folytán pont hallott egy pletykát a világvége közeledtéről. A konkrét aktuálpolitikai utalásokkal Esmail mintha friss és aktuális kapcsolódási pontokat próbálna kreálni a nézővel, de ezek az elejtett mondatok inkább úgy hatnak, mint egy hidegháborús lövöldözős játék hatásvadász átvezető videói.
De akkor ki a, Scott szavaival élve, államcsínyt tervező szabotőr? Kína? Észak-Korea? Irán? Esetleg ismeretlen lények az űrből, ha már a holdról és a keringő műholdakról látunk nagytotálokat félóránként? Nincs válasz a házon kívül, és azon belül sem, ahol a feszültséget csak a Jóbarátokkal lehet enyhíteni, ami sosem volt és nem is lesz a valóság.
A már most kiábrándult Rose számára biztosan ez a menedék. Ő a bizonytalan jövőt és az abban felnőni kényszerülő új generációt képviseli egy személyben. Ő az, aki idő előtt szarvast kiáltott, mégsem akarta meghallani a hangját a világ. Ismerős párhuzam: Esmail mintha Greta Thunberg képét akarná megidézni elég didaktikus módon.
A film második felében az addig csak háttérben húzódó etnikai kérdések is felszínre kerülnek, Scott lánya szóvá teszi, hogy egy ilyen krízishelyzetben nem osztogathatják csak úgy a bizalmukat, pláne a terüket megszálló, bizalmatlan fehér embereknek, akik miatt a pincében kell aludniuk a saját házukban. Ezen felvetésektől lesz banális tanmese, nem csak pszichothrillerbe ágyazott katasztrófafilm a Távol a világtól,
aminek utalásai és ítéletei csak addig hangzanak jól, amíg ki nem mondják ezeket hangosan.
A nagy konklúzió mintha az akarna lenni, hogy a világban már minden szilánkosra tört, akár csak a Teslák az autópályán. Ilyen relációban az apokalipszis már csak a kötelező, elkerülhetetlen finálé. A gyerekek és a szülők közti kapcsolat felszínes, Rose szavát nem hallják meg, és az érzékenységével sem tudnak mit kezdeni, a feleség pedig a férje helyett Scottal (akinek felesége valószínűleg elhunyt az egyik lezuhanó repülőgépen) vonul el mély beszélgetésre és egy bolondos táncra. A Távol a világtól nem csak posztapokaliptikus thriller, hanem a jelen reális – mentális és környezeti – katasztrófáját bemutató felszínes korlenyomat.
A finisbe érve érdemi válaszok nélkül maradunk, egyedül a kibertámadás ténye világos a kezdetektől fogva. Érthető, odáig jutottunk, hogy a vég felé zakatoló világ képzelt rendjét egy hekkertámadás is felboríthatja. Már nem kell ismernünk az elkövetőket. Egy jól irányzott csapás a rendszer ellen már végzetes következményeket idézhet elő.
A rendező folyamatosan utal a potenciális megoldásra, és araszol a várva várt igazság felé, majd amikor azt hinnéd, hogy felfedik a geopolitikai katasztrófa forrását, valójában csak a szomszéd gazdag DVD-kollekciójára derül fény. Végül is, ha az emberi faj tényleg annyira gyarló, és annyira nincs jövő, amennyire a Távol a világtól azt mutatja, lehet, hogy okosabb, ha mi is ledaráljuk a Jóbarátok összes évadát. A gombafelhő és az égből hulló, idegen nyelvű propagandaanyagok érkezése előtt talán épp eljuthatunk az utolsó epizódig.