„Tartsd magad a tervhez. Készülj fel, ne improvizálj. Ne bízz senkiben. Erre van szükség, ha sikerrel akarsz járni” – mormolja David Fincher új filmjének névtelen karaktere minden egyes tette előtt. Egy krónikus önigazoló és hidegvérű pszichopata gyilkos, aki legbelül száz monológot lepörget, miközben a száját maximum egy szenvtelen mondat hagyja el. De vajon lehet-e csak ezen elvek szerint szervezni az életünket? És vajon mekkora falat egy veterán rendezőnek ennyire kész karakterről filmet rendezni? A gyilkos (The Killer) David Fincher sorban második filmje a 2020-as, felemás fogadtatású Mank után, amely szintén a Netflixen volt látható először.
A most 61 éves David Fincher karrierje során kalandozott már eleget, A gyilkos amolyan visszatérés az alapokhoz, vagyis a thrillerhez, amiben annyira otthon érzi magát. Fincher csinált már mindent a kultikussá váló nagyjátékfilmektől (Harcosok klubja, a Hetedik, a Zodiákus) a presztízstévén át (Mindhunter, Kártyavár) Justin Timberlake-klipig vagy számítógépes animációig (Love, Death & Robots). És tényleg sorolni lehetne, hány sikeres vagy ma már klasszikus mozgóképes munkához volt már köze valamilyen módon.
Fincher relatíve konzisztensen tud sikeres mozikat szállítani 1992 óta. A harmadik Alien-filmmel ugyan nem jött jól, de hamar szépített három évvel később a Hetedikkel, amivel elkezdte bebetonozni magát, mint a sötét és baljós modern thrillerek pápája. A rá jellemző következetes működés áthatja új filmjének, A gyilkosnak a dinamikáját is:
a film egy precízen kimért, kellő konzisztenciával levezényelt hajsza, amely az elejétől a végéig magával rángat, de valódi tető- és mélypontokat nem tartogat.
„Ha képtelen vagy elviselni az unalmat, ez a munka nem neked való” – hangzik a rezignált főhős egyik életbölcsessége a bérgyilkosi karrierről. Mindezt aközben mondja, hogy jógagyakorlatokat hajt végre egy gyér fényű, bérelt emeleti irodahelyiségben Párizsban, és Smiths-dalok hallgatásával tengeti az időt. Kimért, pontos és szigorú rendet követ. Rutinját látva mintha az Amerikai pszichó Patrick Batemanje elevenedne meg előttünk kicsit más köntösben.
Nem hisz a karmában, az igazságban és nagyjából semmiben sem. A semmibe vetett világképe elsőre stabilnak tűnik, elvétett lövése – mely 2 órás film huszadik percében eldördül – viszont mindent új kontextusba helyez. Tarkón csap a valóság, hogy ahogy igazság, úgy valódi szabadság és tökéletes haditerv sincs, készülhet belőle A, B, C és D verzió is, hiába. Az elhibázott megrendeléssel megindul a hajsza, amely személyes üggyé (is) válik azt követően, hogy a konfliktusfolyam majdnem a bérgyilkos barátnőjének életébe kerül.
A Michael Fassbender által megformált névtelen gyilkos dilemmája egy kibékíthetetlen ellentétből és önbecsapásból ered. A nihilizmus keserű, de felszabadító érvrendszere nehezen hozható balanszba azzal a körültekintő merevséggel, amelyet egy ilyen kegyetlen állás megkövetel. „A legtöbb ember nem hajlandó elhinni, hogy a túlvilág nem több, mint rideg, végtelen üresség” – mondja, majd arra a következtetésre jut, hogy a szabadság koncepciója is ebből eredeztethető.
Csakhogy ő minden, csak nem szabad a szó tradicionális és közhelyes értelmezésében. Kezdetben más utasításait hajtja végre, majd saját ügyét is hajtani kezdi (felkeresni a megbízót és az elitből kikerülő cinkostársakat), mindeközben kontinensről kontinensre mozog, rövid idő alatt megjárva Párizst, New Orleanst, Floridát, Chicagót, New Yorkot és a Dominikai Köztársaságot is, ahol szép villa várja.
Pókerarccal palástolt szorongásának forrása és konklúziója is ugyanaz: ő csak egy a sok közül, hiába predesztinálja magát másra jól idézhető, de üres monológjaiban.
Szerinte minden kulcsa a felkészülés, így készül is bőszen, abban a hitben élve, hogy a kockázat nem a cselekvés pillanatában a legnagyobb, hanem mindig a tett előtti-, majd utáni napokban. Épp ezért a bérgyilkos komfortzónája csak a gaztett pillanatára terjed ki, azon kívül feszeng és kiutat keres a fejében visszhangzó hangok elől. A lövés átmeneti eufóriája ezt általában megadja, mondjuk úgy két másodpercig.
Bár legtöbbször tudja, mikor kell elsütnie a fegyvert, amikor ezen előnyét felülírja valamilyen körülmény (például Tilda Swinton príma karakterének szúrós megjegyzése) a terv rögtön füstbe megy, a kezéből pedig kiesik a gyeplő, épp, ahogy a mesterlövész puska a kezdő lövésnél.
Karakterének egy valamiben lesz igaza, ez pedig az emberi lények eredendő jóságának hiánya. A film világában a kollektív morál ismeretlen társadalmi érték, a több fronton zajló, személyek közti – ám személytelen – konfliktus talán megelőzhető lett volna, ha az egyének az érzelmeikre hallgatnak.
Bár némely kritikusok állítják, hogy A gyilkos Fincher egyfajta önironikus – és akár önkritikus – vallomása, egy szimpla akciófilm, amellyel a rendező már nem is akar nagyot mondani, ő mégis játszmázik egy kicsit a nézővel. Felróható lenne, hogy nem teremt kapcsolatot és azonosulási pontot, a személytelenség mégis a film végső erénye lesz. A kihagyásosság nem bakiként üti fel a fejét, épp ellenkezőleg: jól alkalmazott eszköz, így a barátnő ismeretlen, ki nem fejtett hátterét sem kell tudnunk, az szimplán nem tartozik ránk. Az szinte nem is lényeges a cselekmény végigélésének szempontjából.
A filmre még így is könnyű lenne ráfogni, hogy valódi egyszer nézős mozi, de ebben a minőségében A gyilkos egészen újító. Mondhatni forradalmasítja a gyakran negatív kontextusban emlegetett, tartalmatlansággal vádolt kategóriát, hiszen bőven akad kritika benne az egyén és a társadalom felé is, annak vizuális és narratív átadása viszont könnyedén megérthető egy leülés alatt is.
A gyilkos stáblistáját elnézve egy szép összeérés. Vannak nagy visszatérők és állandó kollégák is; több már ismert figura teszi tiszteletét Fincher bejáratott színészi gárdájából. Ilyen például a forgatókönyvíró Andrew Kevin Walker, aki a Hetedik forgatókönyvéért felelt és 28 év után újra Fincherrel dolgozott, illetve a Trent Reznor-Atticus Ross páros (vagyis a Nine Inch Nails), akik A közösségi háló óta (ezért rögtön két Oscart is kaptak) írnak zenét a rendező filmjeihez.
Itt muszáj hangsúlyozni a Smiths zenekar szerepeltetését, ami Fincher tudatos célja volt: névtelen bérgyilkosunk Morrissey kéjesen-bájosan kesergő énekére élesíti a fegyverét, nyugtatja magát, amikor slamasztika van és akkor is, amikor a McReggelijét költi el. A How Soon is Now, a Bigmouth Strikes Again és az I Know It’s Over andalgó folyása tökéletes ellentétben áll azzal a katatón, feszült éberséggel, amelyet akarva-akaratlanul tanúsítania kell folyamatosan ruhát és útlevelet cserélve.
Míg belül ég a ház, addig kívül minden rezzenéstelen és könnyed, melankolikus brit gitárzene szól.
„Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan diszkográfia, amelyben annyi keserű gúny és szellemesség van, mint a Smiths-életműben” – nyilatkozta a zeneválasztásról Fincher még a velencei filmfesztivál egyik sajtóeseményén. „És nem nagyon fogjuk megtudni a filmből, hogy ki ez a fickó. Ezért úgy gondoltam, legyen a lejátszási listája a mi kis kukucskáló ablakunk hozzá.”