Nem biztos, hogy azt a fajta szépséget keresem, amit mindenki szépnek talál

„Egyáltalán nem félek a víztől és a mélységtől. Meg a váratlantól sem. Imádom a vizet” – mondja Ladocsi András fotográfus Zoomon keresztül egy párás szeptemberi napon. „Az egyik osztálytársam mesélte, hogy apukája gyerekkorában a Dunában lévő örvényekbe ugrált, hagyta, hogy az örvény lehúzza őt az aljára, és onnan felrúgta magát. Ő sem egyből az örvénybe ugrással, hanem az úszással kezdte valószínűleg. Jó példa arra, hogy milyen klassz egy elsőre váratlan dolog, amit a tapasztalások fokozására és gyarapítására lehet használni. Először váratlan, de ha megfejted, hogy hogyan történt, azt utána újra létre tudod hozni, akarattal is.”

A 31 éves, budapesti születésű Ladocsi 4 éves korától egészen 18 éves koráig versenyszerűen úszott. A víz alatt gyűjtött tapasztalatait később egy, szinte ugyanazon forrásból merítkező, meditatív, a váratlantól vissza nem riadó fotográfiában teljesítette ki. Azóta fotózta a kétszeres Grammy-díjas Frank Oceant, forgatott a Bottega Venetának és a Dior divatmárka is díjazta, 2020-ban pedig elnyerte az American Vintage Award díját a Hyères fesztiválon. Kiállított már Párizsban, Krakkóban, Londonban, Hamburgban, Bécsben és Velencében is, újabban pedig órákat is ad a MOME-én, ahol 2015-ben végzett. Nemrég szerezte meg a mesterdiplomáját Londonban, jelenleg pedig Párizs és Budapest között ingázik, téltől viszont szeretne a francia fővárosban hosszabb távra berendezkedni.

„Nem kell mindig 200 képet készíteni. Jó ha tudunk előre tervezni, de a legklasszabb, ha történik valami váratlan, ami az anyag javára tud válni” – állítja rögtön a beszélgetésünk elején. Ladocsi az analóg fotográfia váratlanságát megszeledítve, a személyes kapcsolódásokból építkezve intim és olykor zavarbaejtő fotótémákat fog meg, középpontban az emberrel, mint örökérvényű alannyal. Néha ehhez még testek sem kellenek neki, elég egy rideg, robosztus edzőgép egy üres pincében, ami tárgyi valójában is feleleveníti a hozzá képzelt használót. Vagy épp egy fa, amelynek fényes és sima kérge a bőrre emlékeztet. Ladocsi portfóliójában testek nélkül is szervezőerő a forma, az ív, a textúra és az alak. Képein egy fedetlen test távolian, hűvösen erotikus tud lenni, de leginkább emberi, szexuális hovatartozástól és nemiségtől meg- és felszabadított marad.

Pont, mint a Xiu Xiu Fabulous Muscles című száma. Egy, a body worship (testimádás) étoszát megidéző súlygépekről és testiségről szóló dal az ugyanezen címet viselő 2004-es albumukról: buja és explicit, valahogy mégis „csak” szép, humánus és tökéletlen.

„Alapvetően semmilyen szinten nem szeretném szexualizálni azokat az embereket vagy testeket, akiket fotózok. De a szexualitásukat sem szeretném tőlük elvenni”

– válaszolja Ladocsi, amikor arról kérdezem, célja-e a fotóinak a deszexualizálás, ami a szép és a hagyományosan vonzó helyett az alannyal feltárható kapcsolódásokat keresi. „Próbálom kiteljesíteni azt a kapcsolatot, ami a fotózás közben létrejön köztünk, és ennek a szex egyáltalán nem része. Én legalábbis azt valahova máshova csoportosítom az életemben.” Releváns fotográfiai kísérlet ez egy túlszexualizált korban, ahol bizonyos alkotói szubkultúrák szerint igenis küldetés a művészet deszexualizálása. A fotók mintha elemelkednének a digitális abszurditás szülte, diktatórikus szabályrendszerrel szembemenő free the nipple mozgalom gondolatvilágától. Csak láttatnak és mutatnak. Ha a szemlélőnek esetleg diszkomfortot okoznak, az alanynak jó esetben a komfortról (is) szólnak.

„Nem biztos, hogy azt a fajta szépséget keresem, amit mindenki szépnek talál. Inkább azt, ami szerintem személyesen szép. Van egy influenszer modell ismerősöm, akit fotóztam. De mit is csinálok ilyenkor? Szép embert fotózok le szépen. Ez az egyenlet ritkán szokott nagyon jól sikerülni.”

Ladocsi eközben nem a tűéles fotót keresi, emellett a szokatlan kivágásokkal is bátran játszik, mint mondja, mentette már meg úgy néhány képét, hogy jó kivágást talált. Szereplői (köztük akár saját édesanyja, barátai, vagy testvére) gyakran kiesnek a képből, vagy épp nem is látjuk az arcukat. Néha pedig épp ellenkezőleg: nyilalóan néznek belénk, fél fejüket a vízben tartva, vagy pedánsan állnak elénk anyaszült meztelenül. „Minden azon múlik, hogy az alany, akit fotózok, azt tudja mondani, hogy magabiztosan tud részt venni ebben” – mondja. „Valakit azért érdekel, mert nagyon megszokta már, hogy nincsen rajta ruha, valakit meg pont azért, mert soha nem csinálná, de valahogy köztünk mégis megvan a kapcsolat, ami miatt biztonságban érzi magát.”

Ladocsi szerint nincs olyan, hogy rossz kép, tönkretenni egy fotót maximum a túlstilizáltsággal és semmitmondással lehet: „Az egyetlen elrontott fotó az, amivel nem mondasz semmit. A csak picit elrontott és a túl tökéletes dolgok is tudnak rontásként előjönni. Ilyen alapon akkor már érdemes nagyon elrontani az adott képet.”

Ez a bátor és intuitív fotográfia keltette fel a nemzetközi művészvilág után Frank Ocean érdeklődését is. Eddigi egyik legnagyobb felkérése a Homer ékszermárkától kissé más útra terelte, ám ha ránézünk ezen munkáira, rájövünk, hogy abszolút jellemzőek rájuk az addig ismert karakterjegyek. Bár Ladocsitól nem állt távol a tárgyfotó, ékszereket, mikroszkópokat, precíz gyártási folyamatokat és hideg gépezeteket fotózott egy amerikai gyárban. Csak emellett volt ismerős terep és opcionális mellékküldetés az arc keresése és megörökítése, így készítette el az egyik legismertebb fotót Frank Oceanről.

Kétezerhúsz. Ladocsit épp felvették a nívós és méltán nagyhírű londoni Royal College of Art (világszinten sorban kilencedik éve a legjobbnak ítélt művészeti egyetem) mesterképzésére, majd a koronavírus-járvány miatt az indulás utáni második hétben már nem lehetett bejárni az intézménybe. A fotós épphogy kiutazott és majdnem aláírt egy bérleti szerződést, aztán minden átrendeződött a világban.

„Azt hiszem erre pár napra írt a Frank a @blonded profilról, hogy »mizu?« Megírtam neki, hogy »minden oké«.

Kicsit beszélgettünk, megérdeklődtem a barátaimat, hogy kihez tartozhat a profil, ők mondták, hogy egy híres zenész.” Frank Ocean Instagram-chaten keresztül invitálta New Yorkba Ladocsit, felkérve őt, hogy fotózza az épp induló Homer márka termékeinek gyártását. „Mondta, hogy csináljunk képeket. Mondtam, hogy nincs nagyon dolgom, szóval jó. Végülis, a sulit bárhonnan lehetett folytatni.”

A munka félrevezető idolizálás és bárminemű előismeret nélkül kezdődött meg. „Soha életemben nem hallottam még róla” – mondja Ladocsi nagy meglepetésemre, miszerint nem ismerte az énekest, akinek 2016-os Blonde című lemeze mostanra valódi kultklasszikussá vált zeneipari berkekben, zenefogyasztói mikro- és makroközösségekben és TikTokon is. Egyes vélemények – például az Insider – szerint Ocean a 2010-es évek legfontosabb előadója, aki a Pitchfork listája alapján az említett évtized legjobb lemezét készítette el a Blonde-dal, amely a hallgatói szavazatok alapján a RateYourMusic zenei enciklopédia-weboldal „minden idők legjobb albumai” listáján is 47. helyen szerepel. Ez a háttérinformáció viszont nem kell, hogy számítson bármit is annak, aki a kamera előtt-, pláne nem annak, aki a kamera mögött áll. A tény pedig nem is tudta volna befolyásolni a fotóst.

„Szerintem nem tudok igazán fan lenni. Vannak olyan emberek, akiket nagyon szívesen lefotóznék, de asszem ők sem a legismertebbek a világon. Nem tudok piedesztálra állítani hírességeket, megőrülni pedig végképp nem őrülök meg tőlük. Valahogy egészségesen kezelem. Fura tud lenni, ha valaki kimutatja, hogy te nem viselkedhetsz vele úgy, mintha ő az utcáról jött volna” – mondja. Utóbbi látszólag nem ritka New Yorkban sem:

„Rendkívül értékes tapasztalatokat tudtam gyűjteni azáltal, hogy beleláttam egy számomra eddig maximum csak elképzelt társadalmi rendbe és annak működésébe. Ez egy olyan tapasztalás, amit más úton nagyon nehéz megkapni.”

„A vízumszerzés egy hosszabb projekt volt”, de Ladocsi végül másfél évet töltött kint az Egyesült Államokban,ahol egy konkrét projekt, a Homer egyik fotósa, egyben de facto pillanatnyi arculatfelelőse is lett. „Valójában ötleteket kellett gyártani az ékszermárkának, hogy mi legyen a kampányban, mi legyen maga a kampány, miképp fotózzuk le. Elmentem Detroitba, fotóztam a gyárban gyémántokat, illetve videóztam Olaszországban az ékszergyártási folyamatokról. Az ott készült videóm vetítették például a Canal Street-i Homer üzletben. Szóval kontentet gyártottunk valójában. Próbálgattuk, hogy mi működhet jól a cég szemszögéből, és mi lehet mellékvágány.”

A Homer Frank Ocean énekes 2018-ban alapított, de 2021-ben elindított független és saját tulajdonban lévő ékszermárkája, amelynek gyémánttermékeit Olaszországban és az Egyesült Államokban készítik. A karkötőket, nyakláncokat, medálokat, fülbevalókat és kendőket kínáló Homer rögtön izgalmas, a sajtó által is behatóan feldolgozott, rajongókat lázban tartó topikká vált, mint minden új húzás az énekestől. A márka részben egy 9 millió forintos (25 ezer dollár), 18 karátos arany és gyémánt péniszgyűrűről híresült el, és arról, hogy a nyakláncaikat milyen híres zenészkollégák (köztük Drake, Rosalía, Justin Bieber és SZA) hordták. A Vogue-on is megjelent Homer katalógusfotók közt láthatóak Ladocsi ékszergyárban készített képei is, Tyrone Lebon brit fotós munkái mellett, aki pedig a King Krule-lal és Stüssyvel közös munkájáról ismert.

Ladocsi 2021 és 2022 között volt Frank Ocean fotográfusa, épp abban a korban, amikor minden A listás pop- és rapsztárt olyan saját fotósok követnek, akik a képeiken és felvételeiken keresztül nagyban hozzájárulnak az adott előadó aktuális korszakának vizualizáláshoz. Ilyen Playboi Carti fotósa, Gunner Stahl, Travis Scott kreatívja, Rays Corrupted Mind, a Drake-et főleg fekete-fehérben dokumentáló Theo Skudra és a Harry Styles intim turnémomentumait megörökítő Anthony Pham is. Többnyire ők is analógra fotóznak, és van egy sorminta, ami megfigyelhető az előadói portrékra specializálódó fotósoknál. Mindez távol áll Ladocsi munkáitól, mégis kijelenthető, hogy egy rövid időre ő is meghatározta és befolyásolta az épp aktuális Frank Ocean-éra megjelenését.

„A bizalmat nem lehet kierőszakolni” – mondja Ladocsi, amikor a köztük kialakult viszonyról kérdezem. „Ezen dolgoztunk nap mint nap, és végeredményben amit szeretett volna, azt megcsináltuk. Mindenki kérdezte, hogy akkor jártunk-e koncertekre, de nem kellett mindenhova követnem őt, csinálta a saját dolgait is. De jóban vagyunk, még mindig megvan a kapcsolat.” Ladocsi meséli, hogy bár a felkérés után végre belehallgatott a Blonde-ba, eközben sem lett nagyobb Frank Ocean-rajongó, és nem is hallott tőle új, készülő dalokat, viszont sok zenét hallgattak együtt és mutogattak egymásnak saját zenei kedvenceket.

Ladocsi archívumából egy válogatott szelekció került ki az internetre, köztük a Homer Instagramjára, sajtóközleményekbe, cikkekbe, illetve a katalógusokba is. Sőt, Frank Ocean havi 28 millió hallgatót jegyző Spotify-profilján is máig Ladocsi babakék háttér előtt lőtt portréja szerepel. „Volt a kék hátteres portré. Nem a személyes kedvencem, de az lett kiválasztva” – idézi fel Ladocsi a Pitchforkon és Vogue-on is megjelenő, és a Homer bejelentése mellé dukáló sajtófotót.

„Nem véletlenül nincs kint az Instagramomon az a fénykép. Mindegy, ki van lefotózva, ha nem hozza száz százalékig azt a dolgot, amit én meg szeretnék mutatni. Fontosabb, hogy önazonos legyen minden, amit megmutatsz másoknak, mintsem hogy nagy nevű dolgok és emberek legyenek benne, viszont kevésbé te mögötte.”

A tárgy- és térfotók így organikusabban születtek, a gyár folyamatait szabadabban lehetett feltérképezni. „Tök jó volt, hogy végre csinálhatok valamit úgy, ahogy én szeretem. Élveztem, hogy elautózhatok Detroitba, a gyárban lefotózhattam, ami tetszett. Franknél alkalmazottabban ment a munka. De próbálgattam, mi az, ami nekem tetszik. Az nagyon sok más embernek is tetszett. Aztán hogy ennek mi lesz a vége, az mindig egy másik kérdés.”

Lévén, hogy Frank Ocean közismerten kriptikusan kommunikáló, rejtőzködő előadó, aki körül valóságos mítosz alakult ki és kultuszát is annak köszönheti, hogy kevés életjelet ad magáról, a portré nagy erővel bírt akkoriban. Pusztán amiatt is, mert hosszú idő óta ez volt az egyik első kép a közösségi médiát sem igen használó énekesről a Covid okozta néma csend alatt, amikor maximum vinyleket adott ki már megjelent dalokból. Azt hihettük, hogy egy új lemez promóciós – úgynevezett rollout – folyamata kezdődik meg most ezzel, és egyre több ilyen dokumentáció jelenik meg, ám végül máig nem került ki más kép a sorozatból. „Valószínűleg ez így is marad. De csináltunk anyagokat, nem mondanám, hogy rengeteget, de pár dolog elő tud kerülni. Az is lehet, hogy soha nem fog előkerülni. Szóval ez ilyen: gyűlnek az anyagok, és akkor abból vagy lesz valami, vagy nem” – meséli Ladocsi a határozatlan sorsú, kiadatlan archívumról, amelyből nem lehet csak úgy publikálni bármit, mivel a Homer tulajdonában vannak. Mondhatni örök érvényű alkotói dilemma.

Ezzel szinte párhuzamosan Ladocsi a Bottega Veneta luxusmárka (amely az utóbbi években lett egyre népszerűbb zöld tónusú termékeinek hála) egyik videóját is leforgatta Olaszországban néhány táncossal. „Szuper volt csinálni ezt a projektet, mert kicsit hozzá voltam kötve az ékszermárkához. Ezért jól esett elrepülni Olaszországba és forgatni, adott volt a bizalom és a szabadság.” A felkérés a Homertől függetlenül futott be, Ladocsi nevével nem is ott találkoztak a Bottegás ügyfelek: „Amikor a Bottega Veneta videót csináltam, még nem feltétlenül tudták az emberek, hogy mit melózom mellette. Ez mostanában kezd kiderülni.”

A Ladocsi által méltatott, szakmailag kiválóként jellemzett Homer-stáb kiléte amúgy is rejtve maradt a nyilvánosság számára, illeszkedve a mindig privát Frank Ocean-agendához és alkotói működéshez. „Ha olyan valaki kérdezett a munkánkról, akit nem ismerünk, azt mondtuk, hogy egy ékszermárkának dolgozunk. Nem beszélünk arról, hogy pontosan mit csinálunk és kinek. Ennek oka van, ha elmondod, hogy Frankkel dolgozol együtt, megváltozik maga a beszélgetés, amihez meg csak simán nincs kedved.”

A fotós azóta visszatért Magyarországra, ebben a félévben harmadéves BA hallgatóknak oktat kreatív tervezést Szombat Évával a MOME-n. „Próbáljuk arra serkenteni a diákokat, hogy legyen konstruktív kritikai beszélgetés és lehessen úgy kritikát alkotni, hogy tényleg épülni tudjon abból az adott személy, ne megsértődjön rajta” – meséli. Ennek ellenére nem itt képzeli el a jövőjét, és aggódva figyeli a hazai történéseket a kultúra frontján. Egy 2020-as interjújában még így nyilatkozott: „A digitális képalkotás radikális ízléstelenséghez vezetett, amit közösségileg lehet csak orvosolni, és amíg inkompetens személyek kapnak vezető pozíciót a médiában, addig ez a vizuális szegénység csak gyarapodni fog.”

Amikor három év távlatából erről kérdezem, rögtön rávágja: „Elég sokat voltam távol ebben a három évben, és 2020 óta nem nagyon változott az, hogy kinek a kezében van a hatalom. Elég jól le vannak osztva ezek a kártyák, nem tudom, hogy ez fog-e tudni változni. A fiatal generáció viszont ugyanúgy jön fel, és fejlődik, ennek nagyon örülök” – mondja, kiemelve Vékony Dorottyát Máté Balázst és Geibl Katát, azokat a kortárs fotósokat, akiknek a munkái iránt lelkesedik.

De előszeretettel biztat mindenkit, aki kamerát ragad, mondván, hogy „az amatőr fotográfia nagyon fontos dolog”, és hiába tűnhet úgy, hogy csak átmeneti trend az analóg és a point & shoot kamerákkal rohangálás, „inkább ez, minthogy a fiatalok csak a telefonjukkal fotózzanak.” A valóságba való visszatérésről nem is beszélve: „Vegyenek csak egy digitális vagy analóg fényképezőt. Klassz, ha eltávolodunk attól, hogy belebújunk a telónkba, és csak ott történik minden. Valójában nem állunk távol attól, hogy az egész életünket le tudjuk élni úgy, hogy a telefonunkat a szemünk elé celluxozzuk és úgy csinálunk mindent.”

A folyton újratermelődő, fiatal és kreatív energia viszont mintha nem lenne elég, ahogy a félpasszív ellenállás sem. „Az érdeklődés adott, klassz emberek klassz dolgokról gondolkodnak. Inkább az van, hogy a magyar szellem és a magyar társadalom nem nagyon tud felülkerekedni az elnyomáson, amelybe valahogy belekeveredett. Most Párizsban lakom, és emiatt nem azt mondom, hogy egyből fel kell gyújtani a várost, a sétálgatás is jó. De egyszerűen vannak olyan elnyomó hatalmak, amelyeket sétálgatással nem fogsz tudni megváltoztatni.”

Ebben a miliőben az undergroundban lehet remény, de ez már régi forgatókönyv, és nem biztos, hogy a kollektív előrelépés záloga. Azt kellene becsatornázni felsőbb körökbe is, hogy a kollektív ízlést és vizuális látásmódot jobb irányba formálják. „Óriási lehetőség lenne művészeknek a Nemzeti Galériában kiállítani, viszont végül úgysem fogunk kiállítani ott, mert nem akarjuk, hogy a nevünk megjelenjen bizonyos körökben.” Így végül ugyanoda kanyarodunk vissza: a kvalifikált szakmai vezetők hiánya hosszútávon is roncsoló hatást gyakorolhat a felnövő generációkra. „Jó lenne úgy felnőni másoknak, hogy fontos pozíciókba kerülnek ízléssel rendelkező emberek. A reklám ugyanis a legdurvábban befolyásoló tényező az utcán és az interneten is. Így rohadtul nem mindegy, hogy a gyerekeink gyerekei, akiknek már alig lesz lehetőségük iskolába menni, azok milyen képekkel, reklámokkal és vizuális kultúrával érintkeznek. Ez a lehető legnagyobb felelősség.

Érted, a kormány kurva jól csinálja, amit csinál: tök tudatosan vesz el a kultúrából ahelyett, hogy hozzáadna, hisz így lehet klasszul megtartani a hatalmat, nem?”

Ladocsi utolsó hónapjait tölti Magyarországon, januártól már Párizs lesz a központ számára. Addig tanít, rendszerez és tesztel: friss céljai között operatőri munkák és egy kiadvány is szerepel. „Van pár rövidfilm scriptem, ami már fel van írva, próbálgatjuk őket legyártani. Alkalmazott munkákhoz is fel szoktak kérni rendezőnek, a mesterdiplomámat pedig csomó ideig operatőr szakon akartam csinálni, csak aztán fotó lett belőle.” Készülő könyvéről hasonlóan beszél, mint az archívumát képező titokzatos fotókról; az majd jön, ha jönnie kell. „Most van négy kiadó, velük mind szívesen dolgoznék együtt, el kell küldenem nekik az anyagot. Lehet, hogy soha nem jelenik meg, de az is lehet, hogy nagyon hamarosan.”

Bár kacsingat a mozgókép felé is, az alapvető, otthont jelentő formátum továbbra is az analóg fotográfia számára. „Kicsit olyan ez, mint az otthoni termelés. Amikor olyan zöldséget eszel, amit látsz felnőni a kertben. Sokkal jobban értem, ami ott történik és sokkal jobban megbízom benne, mert a két kezem között zajlik az összes folyamat.

A digitális fotózás meg amolyan varázslás. Persze nagyon kell tudni hozzá varázsolni. Csak én valahogy máshogy varázsolok.”