Véget ért az HBO ötrészes sorozata, Az idol, és ha bárki reménykedett abban, hogy csak az első részt uralta a kellemetlen öncélúskodás, annak sajnos csalódnia kellett. Ahogy a premier után megírtuk, Az idol tényleg az a sorozat, amiben minden adott ahhoz, hogy valami egészen átütő kerüljön a néző elé. És igazából átütő dolog is kerül a néző elé, de sajnos a lehető legnyomasztóbb és legunalmasabb módon.
A történet két főszereplője Johnny Depp lánya, Lily-Rose Depp mint a sérült és éppen a lejtőn lefelé tartó popsztár, illetve Abel Tesfaye (vagyis The Weeknd) mint egy karizmatikus, de tenyérbemászó klubtulajdonos/szektavezér/strici/patkányfarkas férfi. A sorozatot Sam Levinson (Eufória) rendezte, a történetben pedig olyan mellékszereplők bukkannak fel, mint az énekes Moses Sumney, Eli Roth vagy Hank Azaria. Az idol Jocelyn (Depp) és Tedros (Tesfaye) kapcsolatát mutatja be, amit az HBO a sorozat leírásában Hollywood legmocskosabb szerelmi történetének titulál.
Amúgy ez kb. meg is állja a helyét, de a lehető legrosszabb értelemben.
A sztori röviden: a popsztár Jocelyn éppen túl van egy ideg-összeroppanáson, és a nagy visszatérésére készül, ami inkább tűnik a menedzserei ötletének, mint a sajátjának. Anyja nemrég halt meg, ezt a traumát próbálja feldolgozni azzal, hogy bulizik, drogozik, és lefekszik gyakorlatilag bárkivel, aki szembekerül vele. Így ismerkedik meg Tedrosszal, annak a klubnak a tulajdonosával, ahova egyik este mennek a barátnőjével. Meglepően rövid idő alatt már érezhetjük, hogy hatalmas vonzódás alakul ki kettőjük között: ott sejthető már, hogy itt most nagy szerelem lesz, amikor Tedros elmond két mélyebb gondolatot Prince-ről, Jocelynról pedig kiderül, hogy egy Prince-poszter van a nappalijában. Tedros három másodpercen belül már oda is költözik a házába, és átveszi az irányítást az élete felett, mondván hogy majd ő segít Jocelynnak új inspirációt találni.
Az inspirációkeresés ebben az esetben azt jelenti, hogy enyhe szadomazo elemekkel tarkítva erotikusan (a nézőnek pedig pusztítóan kellemetlenül) suttog a nő fülébe, és néha fojtogatja. Kiderül, hogy Tedros egy szekta vezetője, aki gyűjti az eszméletlenül tehetséges embereket, és úgy tűnik, Jocelyn a következő, akit behúzna a társaságba.
Nagyjából eddig lehet jól leírni a történetet, mert eddig a pontig lehet egyáltalán kijelentő mondatokat írni róla. Ugyanis itt üt be az igazi probléma a sorozattal:
kicsit olyan érzés marad a nézőben, hogy felvázoltak egy érdekes alaptörténetet, onnantól viszont megszűnt a történet érdekesnek lenni maguknak az alkotóknak is.
A történetszálak elvesznek a semmibe, több oldalt tudnék kérdésekkel teleírni, hogy ezzel vagy azzal még is mi történt végül. Az utolsó két rész pedig konkrétan értelmezhetetlen.
Alapból van egy elnagyolt íve a történéseknek és Tedros, illetve Jocelyn sztorijának, ahogy a mellékszereplők történetének is. Picit olyan volt nézni az egészet, mintha annyira lekötötte volna az alkotókat a vizuális maszturbálás, hogy csak az utolsó rész előtt jutott eszükbe, hogy hoppá, itt vannak elindított, de amúgy a levegőben lógó történetszálak. Szóval gyorsan magyarázzuk meg őket teljesen indokolatlan dolgokkal! Vagy inkább ne!
Olyan szinten ne, hogy például az utolsó rész nagy fordulata egy értelmetlen és közben teljesen kiszámítható csavar legyen. Érdekesség, hogy az első rész után viccből, de megjósoltam egy kollégámnak 90 százalékos pontossággal, hogy mi lesz az egésznek a kifutása, azzal a felütéssel, hogy nehogy már a végén igazam legyen. Mert ha én ezt otthon a kerti székben ülve kitalálom hetekkel az évadzáró előtt, akkor hogy lehetne ez az egész végül valahogyan élvezhető és jó?
Az egésznek a végén olyan érzésem támadt, hogy itt mindenkit sokkal jobban érdekelt, hogy telepakolják az évadot hatásvadász jelenetekkel, Lily-Rose Depp mellbimbójával, vagy hogy azon pörögjenek, hogy mennyire durva mindezt felvenni és megmutatni a nagyközönségnek. Hogy majd jól letaglóz minket a nyers valóság. Lehetne ezt akár hangulatkeltésnek is hívni, csak itt a hangulatkeltés közben nem megy sehová a történet, öncélú marad az egész, és így igazából Az idol önmagában pusztítóan unalmas.
Az első rész még esküszöm, érdekes kérdéseket is vetett fel, mint a popszakma háttere, a sztárok használata, kihasználása, feminista kérdések, az imázs építésének fontossága, és a kreált személyiség valódisága vagy az inspiráció keresése. Meg merem kockáztatni, hogy a sorozat készítésénél papíron még tényleg működött a dolog, csak gyanítom, hogy ami történetet nyomokban tartalmaz a sorozat, azt is leginkább az eredeti rendező és forgatókönyvíró miatt tartalmazza. Amy Seimetz ugyanis azután szállt ki a produkcióból, hogy The Weeknd kifogásolta az eredeti forgatókönyvben a „túl sok női perspektívát”. Seimetz távozása után pedig Levinson és Tesfaye átdolgozta az egész történetet.
De ha az, amit ebben az öt részben láthattunk, hűen tükrözi azt, ami Abel Tesfaye fejében van, akkor könyörgök, inkább maradjon a zenélésnél. Eleve a karaktere, amit megálmodott magának, akkora közgyűlöletet indított el, hogy nem volt olyan közösségi felület, amit átpörgetve ne Tedroson röhögő kontentet találtunk volna.
A legtöbb visszajelzés az, hogy ami oda lett hányva a képernyőre, az egy életre elrontotta a The Weeknd zenéjének bármilyen szintű hallgatását, és pezsgőbontással ért fel, hogy végre vége a sorozatnak és megszabadulhatnak a karakterétől.
Mert értjük, hogy a sokadik maszturbálós jelenet bemutatja a főhős lelkiállapotát, és hogy milyen személyiség is ő. Értjük, hogy a századik kínos fojtogatós szex lefesti a kettőjük kapcsolatát. Értjük, hogy az ugyanúgy sokadjára elismételt éneklés közben vonaglunk-jelenet elmondja, hogy a főhősnek hogyan változik a kapcsolata a zenéjével, és hogyan jelent számára mást a legelső pornós tánckoreográfia az utolsóhoz képest. De ezek az indokolatlanul túlszexualizált vizualitást tolják a néző arcába olyan zavarba ejtően, hogy ember legyen a talpán, aki kihámozza belőle a lényeget.
Valószínűleg ezért döntött csúcsokat a nézettség még a rengeteg negatív kritika ellenére is. Annyira sok volt a negatív kritika, hogy több újság is észrevette, hogy gyanús profilok elkezdték felpontozni a sorozatot. A katasztrófaturizmus itt abszolút működött, és igazából mi is ezért néztük végig: a reménykedés miatt minden rész előtt, hogy ez nem lehet pusztán ennyi.
Pozitívumként azért ki kell emelni, hogy Lily-Rose Depp minden jelenetet, amelyben benne volt, érezhetően próbált nézhetővé tenni. Érződik, hogy itt most háttérbe lett szorítva a „női perspektíva”, és gyakorlatilag az a dolga a karakterének, hogy szexuális tárgyként működjön a kamera előtt, még akkor is, ha az egész nyamvadt sorozatnak pont ennek a bálványozásnak a lebontása lenne a célja. A másik pozitívum Moses Sumney, aki egy egészen fantasztikus előadó, és ha már másért nem, de azért megérte megcsinálni ezt az öt részt, hogy az ő zenéje kapjon egy nagyobb platformot, amiből többen megismerhetik.
Szintén pozitívum, hogy Sam Levinson hozta magával Rév Marcellt, aki gyönyörűvé tette a sorozatot. Néha már annyira, hogy meg merem kockáztatni, hogy egy-egy jelenet azért lett a kellemetlenségig ismételve, vagy elnyújtva, mert amúgy vizuálisan egyszerűen lehengerlő. Mennyire kár, hogy ez sem menti meg Az idolt. Még a sokak által kritizált, elképesztően túldramatizált, hajkefés-bántalmazós pornójelenet is csodálatosan van felvéve, és ha másért nem, hát vizuális inspirációként bármikor újranézném a szekunder szégyen ellenére is az egészet.