2023. június 7. – 21:39
Papíron Az idol már azelőtt az év egyik legfontosabb sorozatának tűnt, hogy akár csak egy képkockát látott volna belőle valaki. Az egyik alkotó, egyben főszereplő az elmúlt évek egyik legnagyobb szupersztárja, a művésznevét nemrég elhagyó The Weeknd, illetve Johnny Depp lánya, Lily-Rose Depp. A sorozat másik alkotója az Eufóriáért is felelős Sam Levinson, aki vitte magával az Emmy-díjas Rév Marcellt is operatőrnek. A gyártó pedig az HBO mellett az A24, a legmenőbb független filmstúdió: idén mindenkit megelőzve 11 jelölést kaptak az Oscaron a Minden mindenhol mindenkornak köszönhetően. Az eredmény a vasárnap debütált első rész alapján mégis katasztrofális. Ilyen az, ha egy produkciót pár méterrel a finis előtt a feje tetejére állítanak.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2010-es évek egyik legnagyobb popsztárja az eddig The Weeknd néven alkotó Abel Tesfaye, akinek sikerült új életet lehelnie az R&B műfajba, majd onnan egyenesen eljutnia a Super Bowl halftime show-jáig. Tesfaye már egy ideje pedzegette – főleg a legutolsó, Dawn FM című nagylemeze környékén –, hogy a Weeknd-projektnek egyszer vége lesz, és elkezdődik valami egészen új. Ebből lett Az idol, amelyben Tesfaye egyszerre producer, író és főszereplő, vagyis a karrierje egyértelműen új fázishoz érkezett. A projekt mögé pedig igazi nagyágyúk álltak be, és rögtön arról szóltak a hírek, hogy Tesfaye a következő Eufóriára készül, ami a hollywoodi csillogás árnyoldalát mutatja be egy titokzatos szektán és az amerikai sztárkultúrán keresztül.
Tavaly áprilisban azonban elég nagy gondok adódtak a produkció körül. Állítólag már leforgatták a sorozat 80 százalékát (a hatból négy-öt epizódot), amikor otthagyta a projektet Amy Seimetz rendező (Atlanta, Outer Range, The Girlfriend Experience). A stúdió kreatív újragondolással indokolta a váltást, amivel Sam Levinson több feladatot és kontrollt kapott immáron íróként és rendezőként is. A döntés azonban nem maradt következmények nélkül, elhagyta a produkciót több színész is, mint Suzanna Son, Steve Zissis és Juliebeth Gonzalez.
Hivatalosan sosem erősítették meg ugyan, de amerikai források szerint az okozott nézeteltérést, hogy Tesfaye nagyon nem volt elégedett azzal az iránnyal, amit Seimetz képviselt. Azt rég lehetett tudni, hogy az eredeti ötlet szerint egy hollywoodi popsztár beleszeret egy önsegítő guruba, aki titokban egy modern szekta vezetője, és a történet arról szól, hogyan próbál kiszabadulni a nő a férfi hálójából. A hírek szerint Tesfayének éppen a „túlságosan erős női szemponttal” és a túl hangsúlyos szektás történetszállal volt baja, helyette inkább a két főszereplő szerelmi kapcsolatára fókuszált volna rengeteg fülledt szexjelenettel. Az első epizód alapján nem túlzás kijelenteni, hogy valóban hangsúlyos szerepet kaptak a fülledt, már-már szoftpornóba hajló jelenetek, de ezek annyira erőltetettek és öncélúak, hogy nem csoda, hogy Amy Seimetz inkább nem akarta a nevét adni hozzájuk.
Az egész egy Jocelyn nevű énekesnővel (Lily-Rose Depp) kezdődik, akinek korábban idegösszeroppanás miatt kellett lemondania a komplett turnéját, de már nagyban készül a visszatérésre egy új dallal. A sorozat a készülődés közepébe csöppen bele, az udvaron táncosok gyakorolnak a tűző napon, az énekesnőt albumborítóhoz fotózzák, miközben a háttérben a Vanity Fair újságírója várja, hogy interjút készíthessen vele. Ez a része az első epizódnak még akár izgalmas is lehetne, mert nagyon nyersen próbálja bemutatni, hogyan néz ki egy mai popsztár a háttérben: intimitáskoordinátor próbálja instruálni a fotóst, hogy csak oldalmellet szabad fotózni a „meztelenségi rider” alapján, a teraszon fél tucat asszisztens, menedzser és sajtós felügyeli a folyamatokat, Depp pedig üveges tekintettel tűri, ahogy a karrierje érdekében önmagát tárgyiasítja.
Itt még azt is hihette volna az ember, hogy Az idol majd egy nagyon görbe tükre lesz az amerikai sztárkultúrának, amelyben The Weeknd is otthonosan mozog. Azonban hamar kiderül, hogy a sorozat egész egyszerűen nincs tisztában azzal az üzenettel, amelyet közölni akar, és gyakorlatilag bohócot csinálnak saját magukból. Miközben a nézővel azt sejtetik, hogy ez a Hollywood milyen rohadt egy világ, hogy még 2023-ban is pucsítani meg melleket kidobni kell egy énekesnőnek, Az idol ettől még ugyanúgy rájátszik a túlszexualizálásra.
Lily-Rose Depp karakterét szűk egy óra alatt sikerül végig olyan helyzetekbe hozni, hogy az már nézőként is rém kellemetlen.
A fő bonyodalmat az okozza a történetben, hogy a nagy készülődés közepette kikerül egy fotó az énekesnőről az internetre. Kár szépíteni, a fotón annyit látni, hogy ráélveztek az énekesnő arcára. Ez a történetpont egyértelműen a 2014-es nagy szivárogtatási botrányra rímel, amikor egy sor ismert amerikai sztárról töltöttek fel privát, intim fotókat, amelyeken heteken át csámcsogott az internet. Azonban a sorozat meg sem próbálja ezt a jelenséget érdekesen bemutatni, csak annyit látunk, hogy Jocelyn stábja pánikolva keresi a PR-megoldásokat, és igyekeznek minél később közölni vele a hírt. Aztán amikor közlik a korábban idegösszeroppanáson átesett Jocelynnel, a nő csak néz ki a fejéből, megvonja a vállát, majd elmegy bulizni. És igen, az első epizód ennyivel elintézi ezt a traumát.
Idáig tart az első rész, a második felvonás még ennél is értelmezhetetlenebb. Jocelyn egy Los Angeles-i night-clubba megy búfelejteni a barátnőjével, ahol kiszemeli magának a Helyi Menő Csávó, akit valamiért Tedrosnak hívnak. Ez a Helyi Menő Csávó nem más, mint Tesfaye, akinek ez a színészi debütálása.
Amikor először megláttam Tedros karakterét, fel sem ismertem Tesfayét. A rá jellemző afro séró helyett a haja kivasalt, hátranyalt, és még egy gusztustalan patkányfarok is lóg a tarkóján. Miközben a sorozat a mai világban játszódik, Tedros karaktere úgy néz ki, mintha valami abuzív, kisstílű, komplexusos strici lenne A sebhelyesarcúból. A férfi kifejezetten taszítóan néz ki, szinte rá van írva a homlokára, hogy „meghívlak egy italra, de telenyomom GHB-vel, aztán hazaviszlek”. Egyszerűen nem létezik olyan alternatív valóság, ahol egy ilyen külsejű, ilyen kisugárzású férfi bárkinek vonzó tud lenni. Nemhogy egy popzenei ikonnak.
A történet szerint mégis összekavarodnak egymással, Tedrosnak ugyanis sikerül lenyűgöznie Jocelynt azzal, hogy amikor popzenéről okoskodik, akkor kiemeli, milyen nagy hatású előadó volt Prince vagy éppen Madonna. Ez a rendkívül éleslátó megjegyzés gyakorlatilag lebilincseli Jocelynt, aki ezután képtelen ellenállni a patkányfarkú törpe stricinek, hiszen ki tudna egy ilyennek ellenállni pár órával azután, hogy az egész bolygó azon a fotón csámcsog, amelyen valaki ráélvezett az arcára?
Tedros és Jocelyn aztán folytatják a románcot utóbbi házában, de az egészből nyilván nem egy rendes randi vagy normális vacsora kerekedik, hanem valami egészen bizarr, zavarba ejtő, totál értelmetlen zagyvaság. Tedros először jégkockát dug Jocelyn nemi szervéhez, majd elmondja neki, hogy azért nem tud énekelni, mert nem tud baszni. Ellentétben Donna Summerrel, aki azért tudott jól énekelni, mert jól tudott baszni. Ezzel a döbbenetesen szar érveléssel Tedros szinte térdre kényszeríti Jocelynt, majd valami textilt húz a fejére, és elkezdi fojtogatni. De nem öli meg, hanem csak „megtanítja rendesen énekelni”. Jocelyn pedig ezt valószínűleg élvezte is, mert alig pár perccel korábban azt mutatta hosszasan a kamera, ahogy önmagát fojtogatva maszturbált.
Tényleg letaglózó, Az idol mennyire kényszeresen próbál olyan lenni, mint az Eufória vagy más túlszexualizált és -esztétizált modern sorozatok. Jocelynt 50 perc alatt félmeztelenül fotózzák, minimális ruhában kell vonaglania táncosok között, Tedros megujjazza egy raktárban, majd önmagát fojtogatva maszturbál, hogy a végén jeget dugjanak a lába közé, megalázzák és még majdnem meg is fojtsák. És ezeknek a jeleneteknek az ég egy adta világon semmi funkciójuk nincs azon kívül, hogy Abel Tesfaye valószínűleg rohadt kanos lett tőlük. A szexualitás itt csak egy eszköz a sokkoláshoz és a provokáláshoz, de nincs drámai szerepe, nincs igazán hatással a történetre, ráadásul Tesfaye annyira nevetségesen néz ki és annyira nem tud színészkedni, hogy bizonyos helyeken az egész valami szoftpornós paródiára hasonlít.
Óriási kár érte, mert közben maga a sorozat szenzációsan néz ki. Rév Marcell pontosan ugyanazt a magas szintet hozza, amiért jelenleg a legmenőbb hollywoodi operatőrök között tartják számon. Képes egy sima szaunás jelenetet úgy keretezni, hogy fojtogatós maszturbálások és béna parókák ide vagy oda, az a jelenet égett legjobban a retinámba, ahogy Jocelyn és barátnője ülnek egymással szemben, és csak nézik a másikat.
Az viszont sokszor nagyon zavaró, hogy Levinson és Tesfaye annyira szerették volna megmutatni, micsoda arthouse filmes ambícióik vannak, hogy útközben észre sem vették, hiába világítanak meg mindent kéken és pirosan, mint, mondjuk, Nicolas Windig Refn, attól még nem lesz önmagában izgalmas egy jelenet. Hasonló módon érezni Tedros karakterénél, hogy amolyan David Lynch-szerű titokzatos gonoszként próbálják felvezetni a felbukkanását, de hát a nyamvadt lifegő patkányfarkát látva képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy nincs nő a bolygón, aki egy ilyen férfit vonzónak találna.
Nyilván korai temetni Az idolt, de ez így kezdésnek kifejezetten szörnyű volt. Látszik, hogy rettenetesen sok pénzt költöttek rá, minden képkocka iszonyatosan jól néz ki, a zene zseniális és egyértelműen The Weeknd munkásságát idézi, illetve a mellékszereplők sem akárkik. Azonban hiába játszik kisebb szerepeket Hank Azaria, Eli Roth vagy Troye Sivan, egyiknek sem jut rövidke, súlytalan dialógusoknál több. Egyedül Lily-Rose Depp az, akinek minden mozdulatából elhiszem, hogy egy született popsztár, de szegényt annyira durván túlszexualizálják minden átkozott pillanatban, hogy irtó kényelmetlenül érzi magát tőle az ember.
Egyáltalán nem a szexszel és a meztelenkedéssel van a baj, hanem azzal, ha ezek minden esetben öncélúak. Állítólag éppen azért kellett újraforgatásokat elrendelni és átírni a forgatókönyvet, hogy Jocelyn és Tedros kapcsolata több figyelmet kapjon, és ráduplázzanak a fülledt erotikára a papíron jóval izgalmasabbnak tűnő szektás vonal és női szemszög helyett. Ez végül is sikerült, de senki sem járt vele jól.
