Minden tévhitet eloszlat a vikingekről a National Geographic új sorozata

„Ha egy olyan nagy fejű fejszét lóbálnék, mint amilyet néhány vikinges filmben lehet látni, csak lelassítana, és pontatlanul tudnék ütni vele. Mire másodszorra megemelném, az ellenfél már hatszor-hétszer levágna engem” – mondja a falu megbecsült harcosa, és szavait azzal nyomatékosítja, hogy csuklóból gyorsan megpördíti a kezében tartott, karcsú fegyvert. Harci fejsze az is, de a feje valóban nem nagy, inkább a magyar fokosra emlékeztet. Mégis, akit egyszer homlokon találnak egy ilyennel, az nem kel fel többet. „Ráadásul egy nagy fejszéhez több vasra volna szükség, a vas pedig drága mulatság, kevés volt belőle a vikingeknek” – teszi hozzá a harcos.

Eredetiből fjordítva

Norvégiában vagyunk, a Nærøyfjord szívében található Gudvangenben, aminek fő látványossága egy viking skanzen, amit amennyire csak lehetett, korhűen építettek fel és rendeztek be. Az ott dolgozók mind a viking falu egy-egy lakóját játsszák napközben, de nagy részük ott is lakik Gudvangenben. A település nagyjából száz főt számlál, és bár úgy sejtem, a lakóknak egy-egy film azért esténként lecsúszik Netflixen, könnyen megélhetik ugyanazt az elszigeteltséget, amit az egykori viking közösségek tagjai. Kisebb falvak ugyan akadnak a közelben, de mondjuk a legközelebbi színház vagy koncertterem többórányi autózásra van, Gudvangenben pedig a legnagyobb látványosság körülnézni a fjordban vagy… nos, körülnézni a fjordban. Hogy őrzik a vikingek emlékezetét, az Norvégiában érthető, hiszen a vikingeknek őshazája Skandinávia, kultúrájuk továbbélése itt máig megfigyelhető – jó példa erre a szombat szó, ami a skandináv nyelvekben lørdag, jelentése pedig „a fürdés napja”, és arra az időre utal, amikor a vikingek rendszeres tisztálkodásukkal Európa legápoltabb emberei közé tartoztak.

Nem véletlen, hogy a National Geographic tévécsatorna – illetve az azt nagyrészt tulajdonló Disney – éppen erre az Odin háta mögötti helyre szervezett sajtótúrát, hogy új vikinges dokumentumfilm-sorozatát reklámozza. A környezet lenyűgöző, a skanzenben kipróbálható fejszedobálás és más vikingségek szórakoztatók, de mégis inkább az élményt kísérő sok háttérinfó miatt lesz az esemény érdekesebb egy szokásos újságíróetetésnél. Gudvangeni idegenvezetőnk a skanzen egyik tapasztalt viking „harcosa”, aki folyamatosan oszlatja a tévhiteket a fentihez hasonló módon. Miután megtudjuk, hogy a böhöm kétélű csatabárdok történelmi filmek helyett inkább a Conan-feldolgozásokba valók, harcosunk arra is kitér, hogy amúgy kardból is elég kevés akadt egy tipikus viking faluban, hiszen ahhoz még több vas kell, mint egy fejszefejhez. Láncingük pedig csak a kommuna leggazdagabb, legmegbecsültebb tagjainak volt, a többieknek maradt jellemzően a vastag posztóruha (mert bőrvért is legfeljebb elvétve akadt).

A tévhitek egy része ismerős már – például arról sok cikk született, hogy a szarvas sisakok a Wagner-operák díszlettervezője révén terjedtek el a köztudatban, a valóságban nem volt szarv a sisakokon –, de sok az újdonság is. Abba például még sosem gondoltam bele, hogy miközben a fantasyfilmekben általában a férfiak forgatják a közelharci fegyvereket, a női szereplők pedig a háttérből íjaznak, valójában egy íj kétujjas kifeszítéséhez és pontos célra tartásához jelentős erő kell, egy könnyű harci fejszét viszont kis túlzással bárki a másikba tud vágni. Ha már itt tartunk, a vikingek seregeiben harcoltak nők is, és vélhetően nem íjászként.

Északi szakik

A skanzeni élmény passzol a Vikingek: A dicsőségtől a bukásig című dokumentumsorozat egyik fő üzenetéhez. Ez pedig a vikingekkel kapcsolatos mítoszok, feltételezések, rosszul tudott dolgok felszámolása. Hozzá kell tenni, hogy az utóbbi években a szórakoztató sorozatok is próbáltak többé-kevésbé történelmileg pontosak lenni. A Vikingekben például nem rohangálnak páncélos, túlméretezett fejszét lóbáló harcosok, de a drámai hatás kedvéért ez a sorozat is több szempontból szembement a korhűséggel. És a vikingekkel kapcsolatban rengeteg még a bizonytalanság, amit egy játékfilmben nem lehet jól kezelni. Jó példa erre az állítólagos viking kivégzési módszer, a – szó szerint – hátborzongató vérsas, aminek végrehajtásakor a kínhalálra ítéltnek levágják és kitörik a bordáit, és láthatóvá teszik a tüdőt. A történészek között egyáltalán nincs konszenzus abban, hogy a vikingek valóban kivégeztek így embereket, de nem is zárható ki a dolog. Ilyen kétségeket egy Vikingek nem fog visszaadni, hanem nyilván bevállalja azt a vérsast.

A Vikingek: A dicsőségtől a bukásig viszont megfelelően kezeli a homályos foltokat is, az a fajta ismeretterjesztő sorozat, ami nem túlzásokkal, hanem alapossággal akar több nézőt szerezni. Ezt pedig már nyugodtan lehet recenzióként olvasni, mert a sajtótúra részeként premier előtt megkaptam mind a hat epizódot, és végignéztem a sorozatot. Ami rögtön feltűnt: szokatlanul sok (egészen pontosan húsz) tudós szólal meg arccal-névvel, mind a viking kor elismert kutatói. Biztosan akad olyan néző, aki nem szereti annyira a beszélő fejeket, de nekem mindig szimpatikus, amikor egy dokumentumfilmben nem egy narrátornak kell elhinni az elhangzottakat, hanem szakértők hitelesítik az infókat. És persze friss infókat, bár ez talán alapvető elvárás – mindenesetre néhány, számomra meglepő tényre rákeresve már a Covid-járvány alatt született publikációk is szembejöttek.

Az epizódokat az a Daniel Sharp rendezte, aki előtte olyan dokumentumsorozatokon dolgozott, mint a Mérnöki katasztrófák vagy a Légi balesetek – újrajátszva, de ezúttal nehezebb dolga volt. Mindkét korábbi munkájában bőven előfordulnak archív felvételek, de erre a vikingeknél értelemszerűen nem volt lehetőség. Ami ehhez legközelebb áll, azok a fennmaradt leletek, amik szép számmal meg is jelennek a sorozatban – viszont jellemzően jól elmagyarázott animációk formájában, amik pontosak és színvonalasak, de mégsem a régészek által előásott relikviák. Érhető kreatív döntés ez, mert sok plusz energia és pénz lett volna elmenni múzeumokba vagy akár ásatásokra és lefilmezni a konkrét leleteket, aztán azokat az animációkkal együtt bemutatni, de mégis ezzel lehetett volna teljesebb a tálalás. Cserébe viszont a vágóképek között fantasztikus tájakat kap a néző, illetve sok dramatizált jelenetet, amikben Gudvangen vikingjeihez hasonlóan beöltözött színészek játsszák el, hogyan éltek és harcoltak a régi északiak (bár játékfilmes elvárásokkal egy idő után elnagyoltnak tűnhetnek ezek az életképek).

We, kings

A sorozat igazi erőssége mégsem a rendezés, hanem maga a tartalom. Egészen alapvető felismerések várhatnak a nézőre, kezdve mindjárt azzal, hogy a viking szó sokkal inkább jelentett foglalkozást, mint egy konkrét népcsoportot. A szó eredeti jelentése is „tengeri harcos” (gyakorlatilag kalóz), de a vikingek nemcsak rablók voltak, hanem felfedezők, kereskedők, diplomaták is. Arról nem is beszélve, hogy nagyjából három évszázadig (a 8. század végétől a 11. század végéig) a kontinens egyik hatalmi gócaként lehetett rájuk tekinteni. Sokkal szervezettebben éltek és terjeszkedtek, mint azt sokan gondolnák, és a katolikus egyháznak valószínűleg érdekében állt, hogy a valóságosnál véresebbre, erőszakosabbra fesse le őket az írásos beszámolókban.

Október 2-án, este tíz órakor Az út Lindisfarne-ig című epizóddal startol el a sorozat a National Geographic csatornán (és a többi részt is hasonló időpontban, vasárnaponként este adják le), ami elmagyarázza, hogy miért éppen Skandináviában alakult ki a viking életmód, aztán belekezd a nagy sagába. A címbeli Lindisfarne sziget Angliában található, a vikingek ennek kolostorát támadták meg és fosztották ki 793-ban, és a történészek többsége ezt tartja a viking kor kezdetének. Aztán a sorozat szakértői mesélnek arról, hogy „a nagy pogány hadsereg” miként ejtette meg egész Angliát érintő turnéját olyan, a Vikingekből ismerős figurákkal, mint Ragnar Lodbrok (őt játssza abban a sorozatban Travis Fimmel) vagy Csonttalan Ivar. A későbbi részekben pedig nem marad ki a Frank Birodalom sem Párizs feldúlásával, aztán persze szó esik Grönlandról, Amerika eléréséről (első európaiként, majdnem fél évezreddel Kolumbusz előtt) és a keleti kalandozásokról.

Ez utóbbi nekünk különösen érdekes lenne, de mivel nem magyar sorozatról van szó, nem sok szó esik a hazai vonatkozásokról. Pedig vannak, és ez a sorozat sajtóanyagából is kiderül (aminek összeállításában Katona Csete, a Debreceni Egyetem Történettudományi Intézetének oktatója segített). A magyar kalandozások kora idején például a vikingek is Kelet- és Közép-Európában buliztak, a mai Novgorod térségében le is telepedtek, és hamarosan ruszként hivatkoztak rájuk (a szó a legnépszerűbb elmélet szerint az óészaki „evezős” szóból származik). Előfordult, hogy összeütközésbe keveredtek a magyarokkal, de 970-ben a rusz sereg a magyarok oldalán vonult harcba Bizánc ellen. Aztán egy Oleg nevű viking expat megalapította a Kijevi Ruszt, azaz nagyfejedelemséget, de ez már egy másik történet.

Illetve dehogy másik: a vikingek nem úgy tűntek el, hogy kiirtották őket, hanem asszimilálódtak (amire a kereszténység nyomulásával rá is voltak kényszerítve). És ahogy keveredtek más kultúrákkal, ők is hatottak minden népre, akikkel csak találkoztak. Ha már a lørdagot említettem: a lør- óészaki nyelven még laug- volt (azaz mosdás, fürdés), ami aztán ónémeten és ószlávon keresztül a magyarba is bekerült, innen ered a lúg szavunk. (Igen, szeretek ismeretterjesztő sorozatokból tovább guglizni.)

A Vikingek: A dicsőségtől a bukásig tehát ajánlható mindenkinek, aki nem túl megerőltető módon akar képbe kerülni arról, hogy mégis kik voltak a vikingek és mit műveltek. A vikingekre sok ember vérszomjas, kegyetlen rablóként gondol, és ezt a képet a sorozat jól árnyalja a tudomány eszközeivel, illetve nem egyszer meg is cáfolja a sztereotípiákat. Gondos munka, amire valószínűleg egy gudvangeni harcos is az áldását adná.

A sajtóúton a Disney szervezésében és költségén vettünk részt, de a cégnek semmilyen beleszólása nem volt cikkünk tartalmába.