2022. július 8. – 04:58
Vannak filmek, amik megpróbálnak hűen reprodukálni egy időt és helyet. Az Isten földje című izlandi film egyszerűen egy 1:1,33-as arányú ablakot nyit a 19. századra, mintha csak egy membránon keresztül néznénk vissza kétszáz évvel ezelőttre, és nem a modern technológia segítségével. Hlynur Pálmason (A legfehérebb nap) hipnotikus, szemkápráztató, de erős türelmet és kitartó nézőt követelő drámája a filmek teljesítménytúrája: aki a végére ér, azt bőven megajándékozza olyan látvánnyal, amit egyhamar nem fog elfelejteni.
Az Isten földje – a címet egy izlandi költő, a későbbi himnuszt is író Matthías Jochumsson Izland-kritikus verse ihlette – még abban a korszakban játszódik, amikor Izland a Dán Királyság fennhatósága alá tartozott. A történetét a valóság ihlette. A filmet nyitó felirat szerint egyszer az ország tengerpartján, a partra mosódva megtaláltak egy dobozt, tele hét darab régi, még a dagerrotípiák korszaka előtti fotóval, rajtuk korabeli, mindennapi emberekkel. Az Isten földje azt feltételezi, hogy ezeket a képeket egy dán pap készítette, akit azért küld az egyház Izlandra, hogy templomot építsen. Az indulás előtt figyelmeztetik: az izlandiak szinte állatok, a természet kíméletlen, és néha kitör ott egy-egy vulkán, amitől, idézem, olyan szag terjeng, „mintha a Föld beszart volna”.
Lucas (Elliott Crosset Hove) pedig megindul egy csapattal, egy dánul és izlandi nyelven is beszélő tolmáccsal (Hilmar Guðjónsson) és egy helyi kísérővel, Ragnarral (Ingvar Sigurðsson), egy óriási, becsomagolt kereszttel, valamint egy fotográfiai kémiaszettel, ami miatt olyan, mintha egy komplett kredencet kellene néha a hátán cipelnie. A papnak ugyanis feltett szándéka, hogy megörökítse az embereket, akikkel találkozik, legyenek azok matrózok vagy helyiek, akiknek a fehérre mázolt arcait tíz másodperc mozdulatlansággal tudja megörökíteni az utókornak. Lucas még az úgynevezett nedves kollódiumos eljárással készíti a képeket, a folyamatot pedig mi is végignézhetjük varázslatos részleteiben. Érdemes elolvasni, hogy egy ilyen folyamat miből áll, én egy laboratóriumban nem mernék nekiállni, nemhogy az izlandi vadonban.
Az izlandi vadon ugyanis nem kegyes – rettenetesen hideg van, mocsarak, sziklák, hófödte szirtek váltják egymást kopár, élettelen mezőkkel és szurdokokkal, az utazás terve pedig naiv, értelmetlen és egy kicsit nagyképű is, hiszen hajóval egyszerűbb lenne, izlandi helyiek pedig értelemszerűen nincsenek olyan helyen, ahol egy fűszál sem képes megnőni. Lucas viszont ezzel nincsen tisztában, igaz, a nyelvet sem beszéli. A film elején még próbálkozik, az odafelé tartó úton a tolmács segítségével annyit képes összerakni, hogy hajó, pap, ember, de amikor elkezdik sorolni, hogy a nyelvben hány szó létezik a rossz időre, akkor már szinte ott kitér a hitéből. Pedig akkor még a földet sem érte a lába.
Amikor földet ér, akkor pedig már Izland természete átveszi az uralmat ember és Isten felett. Az ország látképéhez rendszeresen nyúlnak amerikai filmek, a legutóbb James Bond vagy Az északi bizonyos jeleneteihez is használták háttérnek, de ennyire intenzíven, ennyire töményen és ennyire helyi szakértői szemmel nem lehetett látni talán még filmet, ami így kidomborította volna a fenséges látványt. Pálmason olyan helyszíneket mutat meg, amiket már helyiként régóta ismer, vagy olyanokat, ahol még ember nem nagyon járt filmezni. Beszélt arról, hogy több forgatási helyet a stábnak lóháton kellett megközelítenie, mert semmilyen jármű nem vitte volna fel őket.
A tájat és a bennük életben maradni próbáló embereket pedig az úgynevezett akadémiai képarányban, 1:1,33-as arányú négyzetben filmezi, aminek ráadásul a sarkait lekerekítette. Filmre forgatott, ami zajjal, karcolásokkal, szöszökkel jár, így még ha a vetítés digitális is, a kép szinte lüktet az élettől. A jelenetei néha hosszúak, és az emberek szinte másodlagosak bennük – a legjobb snitt egy hosszú körsvenk az isten háta mögött, ahol a vándorok kibaktatnak a képből, a kamera viszont lassan marad tovább, a baktatás hangját pedig átveszi a természet zaja, a bogarak, kígyók, fene tudja, milyen állatok zümmögései. Egy másik hosszú beállításban egy különösen magas vízesés zuhogását követhetjük lefelé, annyi ideig, mintha örökké tartana. Az Isten földjében Izland nem háttér, hanem a téma maga.
A film aztán a második felére eljut oda, ahova a főszereplője is szeretett volna az elején, az Isten földje pedig már nem annyira a természetbeli, hanem a társadalmon belüli túlélésről kezd el szólni. A hozzáállás, a lassú mozgások, sokáig tartó jelenetek, a természetes fény pedig itt is megmaradnak. Ezek miatt az Isten földje tényleg nehéz és monoton film, mintha egy meditáló szív dobbanását venné az ütemének, és nem szeretne abból kizökkenteni.
Pálmasonnak van egy trükkje, amit eljátszott már A legfehérebb nap elején, illetve amin az idei, The Nest című rövidfilmje is alapszik: szeret totálképeket mutogatni Izlandról, egy bizonyos helyszínről, úgy, hogy közben változik az időjárás, változnak a látási viszonyok, a fényviszonyok, az évszakok, a képekben szereplő emberek, állatok, csak és kizárólag a tájkép az, ami állandó, és ami még a halálunk után is bőven állandó lesz. Csak a filmkészítő választja meg, hogy milyen pillanatokból fog állni, és minden vágás egy újabb, teljesen más képet hoz. Pálmason ezeket hónapok, évek alatt veszi fel, egyszerűen csak kitartással és rendszeres, precíz munkával. Egy ilyen montázs rengeteget elmond arról a filmről, amiben szerepel, és arról, aki ezt a filmjébe belerakta. Az Isten földjében két ilyen montázs is van.
Az Isten földje premierje a cannes-i filmfesztiválon volt, mi Karlovy Varyban láttuk. A tervek szerint Magyarországon is bemutatják december elsején.
Részlet a filmből:
