Üresek és sterilek vagyunk belül, hihetetlenül fáradtak és tompák

A legnagyobb veszteségek és az apró hiányok; Összezártság és különlét – arra kértük olvasóinkat március végén, hogy mondják el nekünk egy fotóban, mit jelentett nekik az elmúlt egy év, amit gyökeresen megváltoztatott a koronavírus. Rengeteg képet kaptunk, mi pedig ezekből válogattunk és állítottunk össze egy olyan sorozatot, amely számos aspektusból mutatja meg, mit vett el, vagy éppen mit adott a pandémia. Fájdalmat, új családtagot, hiányt vagy groteszk mosolyokat – bemutatjuk, hogyan élték meg olvasóink a járványt egy képben.

A fotók mellé olvasónktól néhány mondatot is kértünk, hogy megtudjuk, mit látunk a képen, vagy éppen hogy született, miért jelenti azt, amit. A fentebbi kép például Gangl János, illetve a kamera másik végén álló feleségének története:

„Nekem ez a kép az.
2020 április 10-én készült nálunk a tanyán. Én éppen füvet nyírni indultam, de a feleségem kérte, hogy ez a ruha annyira aktuális, hogy hadd fotózzon le.
Biztonságban voltam, több kilométer távolságban mindentől és mindenkitől, vegyvédelmi ruhában, maszkban, pajzsban, gumikesztyűben és napszemüvegben és természetesen gumicsizmában.”

„Aztán nyírtam füvet”

De nézzük a többi fotót! És alatta az olvasóink pár mondatos üzenetét

„Tavaly tavasszal született az unokaöcsém. Nagyon izgultunk a kismamáért és a babáért. A képen az a pillanat látható, mikor először látjuk Lackót, az autó üvegén keresztül.”

„A csatolt képen az elmúlt év egyik mellékterméke, a sokat otthon tartózkodó, játszó és maguk köré saját világot építő gyerekek után előálló, szülői és közös tereket is teljesen ellepő rendetlenség (nálunk csak kupi) látható. A LEGO-tenger előterében pedig az év halálozási híreinek a feldolgozása szintén gyerek részről. Nem tudjuk, a szőke lány idős vagy beteg volt-e, de »egy jó ember volt, akit sajnos nem sikerült újraéleszteni«️, idézve a 9 éves alkotót.”

„Ez a kép 2020. májusában készült. Az első osztályos Iván a tanév vége felé egyre nehezebben viselte az online oktatást, az 5 perc alatt elkészíthető lecke megírása félóra könyörgés után is kínszenvedés volt.

Az első hullám alatt, 3 hónapig vezettem a Covid-naplóm, minden nap feltöltve egy fotót, rövid leírással. A végén ez volt az a fotó, amivel lezártam az egészet, ami a leginkább kifejezte ezt a hosszú időszakot bezárva, összezárva.”

„Számomra ez a kép jelképezi az elmúlt egy évet. A bezártságot, a korlátokat, a beszűkültséget, az elidegenedést, a félelmeket világ és egyéni szinten is.

A párom külföldi és külföldön is él, ő szeptember elseje óta nem léphet be Magyarország területére, pedig európai. Én pedig minden egyes találkozás után két hét karanténban ülök. (Miközben tudom, hogy a NER-elit korlátozás nélkül, az én pénzem is nyaral a legváltozatosabb egzotikus helyeken, ahányszor csak nem szégyelli és persze nem szégyelli.) Ez a kép a kulcslyukon keresztül készült, egy ilyen kényszer karantén alatt.”

„Azért választottam ezt a fotót, mert vicces és egyben tragikus. Tudjátok a boltokban vannak gömböt tartó eszközök, amelyekbe 100 forint bedobása után mindenféle játékot, gyűrűt vagy ami ilyen kicsi gömbbe elfér pörgethetünk ki. Gyerekeim imádták. Egy, a Dohány utcában a dohányboltnál láttam a maszkokat tartalmazó gömböket 200 forint ellenében lehet pörgetni. Gondoltam rá, hogy emlékbe majd veszek egyet, de addig is fotón megörökítettem.”

„A kép Budapesten, a 16. kerületben készült 2020. március 23-án. Épp egy hét telt el a hivatalos lezárások és általános leállás óta. Kislányommal indultunk sétálni, amikor észrevettük, hogy a házunk előtti játszóteret lezárták. Én csak a lezárást akartam fotózni, hogy elküldjem a szüleimnek a képet a történésekről, de Alíz beállt a képbe, így ő is rákerült. Azért választottam ezt a képet, mert ezen a ponton ért el minket először a Covid.

A gyerekek életének fontos közösségi tere és nekünk felnőtteknek is egy szociális helyszín szűnt meg egy csapásra. Én leginkább ezt az elkeseredettséget látom a háttal álló kislányom testtartásán, szemben a játszótérrel.”

„A kép tavaly nyáron készült. Egyedül ültünk a moziban, mikor épp lehetett még menni és azt hittük, ez nemsokára változni fog, hamarosan vége lesz ennek az egész rémálomnak és megtelnek majd a termek emberekkel. Ez a kép tökéletesen letükrözi, hogy érzünk egy évvel később, külföldön, a családunk és barátaink nélkül, a home office börtönébe zárva. Üresek és sterilek vagyunk belül, hihetetlenül fáradtak és tompák. Bár első ránézésre úgy tűnik, minden rendben van, hisz szép tiszta és gondozott a terem, a leglényegesebb alkotóeleme, fő hajtóereje azonban hiányzik – az emberek, akik szeretik.

Mi azért még utolsó erőnkkel próbálunk pozitívan hozzáállni a dologhoz és a hátsó sorból reménykedve figyeljük, mikor nyílik ki az ajtó, özönlenek be a vendégek és veszi újra kezdetét a show.”

„Erdélyben készült ez az analóg fotó a húgomról (szegény az egyik kocsiút során a csomagtartóba kényszerült). Sokat kerestem maszkos, mentős covidos képet, de valahogy mégis ez az egy, ami leírja a bezártságban a remény keresést és az apró dolgokban való örömszerzési lehetőséget.”

„Örökbefogadtuk Szedret, akivel Covid nélkül nem találkoztunk volna. Azóta együtt várjuk a SZABADSÁGOT...”

„Amikor anyukám kórházba került, először még folyamatosan írt nekünk a családi chatbe. Tudtuk, hogy nagyon fél, de inkább viccelődött és próbált jókedvű maradni, hogy minket nyugtasson. Egyszer még videón is bejelentkezett, és mosolygott, ekkor még le tudta venni a maszkot is egy-egy mondatnyira. Aztán pár nap múlva az intenzívre került, és elkezdett egyre kevesebbet írni. Egész arcos maszk kellett neki, amin keresztül nem látta jól a telefonját. Majd egyszer csak nem írt már többé. A Covid-intenzívet mindennap délután négytől kezdve lehetett felhívni. Apukám 16:01-kor hívta őket mindennap. Három órától már nem tudott másra gondolni, csak erre a telefonhívásra. Amikor megmutattam neki ezt a képet, azt mondta: »Azok a hívások, azok iszonyúak voltak.«️ A gyertya a képen nagypapámnak ég. Őt karácsonykor vitte el a Covid. Anyukám a kép készülte után 13 nappal halt meg.”

„Szinte minden hétvégén kirándultunk az elmúlt egy évben. 10 fok felett még két keréken és aszfalton, aztán a tél alatt inkább erdőben, és majdnem mindig bokáig sárosan. Ezek az utak, úton levések tartottak/tartanak meg és egyben.”

„Épp a Flórián téren suhantam a deszkámmal, amikor megláttam a feliratot. Rögtön az jutott eszembe, hogy hú! ez akár rólam is szólhatna. Sajnos alig maradt valami a megszokott kis szociális életünkből, és úgy látom ezt a néni is érzi a fotón. Talán majd jövőre.. addig gurulok tovább maszkban. Szép napot!”