A HUN-REN vezetőinek magyarázkodása a magyar tudomány értelmetlen és pusztító vesszőfutásának méltatlan dokumentuma
Az utóbbi két hétben sajátos zarándoklatnak lehetünk szemtanúi: olyan szereplők nyilatkoznak most a független sajtónak, akik korábban a nyilvánosság más fórumait részesítették előnyben. Ennek példája az a Telexen megjelent interjú is, amely a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat két vezetőjével, Gulyás Balázs elnökkel és Jakab Roland vezérigazgatóval készült. A magyar tudomány értelmetlen és pusztító vesszőfutásának méltatlan dokumentuma, amit a két interjúalany magyarázkodásának színvonala komikussá is tesz.
A HUN-REN két vezetőjével a beszélgetésre április 16-án került sor, de mire megjelent, a HUN-REN kutatóközpontjainak főigazgatói, és a tudományos dolgozók szakszervezete is közleményt adott ki a hazai tudományos kutatás intézményi jövőjéről, majd a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége is megszólalt. A 2025-ben a HUN-REN-től az ELTE-hez csatolt négy humán- és társadalomtudományi kutatóközpont főigazgatói is egyértelműen kifejezték azt a szándékukat, hogy intézményeik visszakerüljenek az MTA-hoz.
Az interjúban elhangzott néhány olyan állítás is, amelyekre mindenképpen reagálni szeretnénk.
„Gulyás Balázs: Kifejezetten politikai nyomást én nem éreztem. Ha volt is, nem éreztem (...)”
Miután a kutatói közösség tiltakozását figyelmen kívül hagyva a HUN-REN Irányító Testületének 2025. június 20-i ülésén kimondták a négy humántudományi kutatóközpont elcsatolását az ELTE-hez, a testület három tagja azonnal lemondott. Nyílt közbeszéd tárgya volt, hogy az elcsatolásról a döntés a legfelső politikai szintről jött, úgynevezett alfa-parancs volt. Miként azt rögtön a hír napvilágra kerülése után megírtuk: semmilyen szakmai magyarázatot nem kaptunk erre a lépésre, erre azóta is várunk. Azt ugyanis továbbra sem értjük, hogy ha Gulyás Balázs elnök két éven át hirdette az egy szívvel dobbanó egységes kutatóhálózat eszméjét, akkor miért is ébredt egy szép nyári reggelen arra a felismerésre, hogy az egy szívvel dobbanó kutatóhálózatnak mégiscsak jobb lesz négy kamrával kevesebbel. Ez a lépés egyedül és kizárólag politikai nyomásra történt, és mélységesen felháborító, hogy ezt most is elkenik azok a vezetők, akik a politikai parancsot teljesítették.
„Gulyás Balázs: (...) Azt hallottuk vissza, hogy minden megnyugtató módon rendeződött, úgy, hogy senkinek az érdeke nem sérült.”
Vajon nem érdeksérelem-e, hogy miután a négy humán- és társadalomtudományi kutatóközpont munkatársainak is éveken át ígérték a bérrendezést, gyorsított eljárásban éppen a fizetésemelés előtt adták át őket az ELTE-nek? A négy kutatóközpont 2025. augusztus 1-jével került át az ELTE-hez a HUN-REN-től. Egy hónappal később a HUN-REN-nél maradt intézetek megkapták az átlagosan 30%-os emelést, amelyből így az ELTE-hez került kutatók kimaradtak. Ráadásul a HUN-REN-nél maradt intézmények szeptemberben az év elejéig visszamenőlegesen kapták meg az emelést, a különbözet egyösszegű kifizetésével. Ha csak ezt az időszakot nézzük, az ELTE-hez került kutatóközpontok 2025. július 31-ig voltak a HUN-REN-nél, ám végül még a töredékidőszakra való fizetésemelést se biztosították nekik: csupán egy átlagosan 10%-os emelést sikerült kigazdálkodni. Minden megnyugtató módon rendeződött tehát — csak éppen nem azok számára, akiket rendeztek. Azt azonban készséggel elhisszük, hogy a kutatóhálózat két vezetője ebből az érdeksérelemből nem sokat érzékelt: Jakab Rolandnak a béremelésről szóló győzelmi videóüzenetet az ebből teljességgel kimaradó négy kutatóközpont munkatársai számára is ki kellett küldenünk, hadd örüljenek annak, hogy legalább mások jobban jártak náluk.
„Jakab Roland: Az építkezés folyamatában számos szimpóziumot, szakmai összejövetelt, stratégiai workshopot szerveztünk, amikre egy szélesebb kutatói közösséget is meghívtunk, és nemzetközi jó gyakorlatokat mutattunk be. Magyarországra hívtunk tudományos és innovációs szaktekintélyeket, akiktől lehetett tanulni, azért, hogy inspiráljon mindenkit, mi mindent lehet kihozni egy kutatóhálózatból.”
Erről azért érdemes lenne a szimpóziumokon, workshopokon résztvevő főigazgatókat és igazgatókat is megkérdezni. Ezek a negyedéves összejövetelek a kilencvenes és korai kétezres évek céges összetartásainak, motivációs tréningjeinek színvonalán és terminológiáját használva buzdították jobb munkateljesítményre a javarészt nemzetközi szinten is kiemelkedő tudósokból verbuválódott kutatóintézeti vezetőket. Ez utóbbiak túlnyomó többsége számára ezek az alkalmak nem az „inspirációt”, hanem megaláztatást és szekundér szégyent jelentettek.
„Gulyás Balázs: A közfeladat-finanszírozási szerződés tárgyalása során derült az ki, hogy kik azok, akik ezt a teljesítményhez igazodó és kutatási kiválóságra és eredményekre épülő finanszírozást pozitívan élik meg, és abszolút pozitív visszacsatolást kaptunk a természettudományok részéről, a humán- és a társadalomtudomány meg egészen más gondolatvilágot jelenített meg.”
Ez az inszinuáció, sőt kategorikus értékítélet mélységesen igazságtalan és felháborító. A teljesítményt elfogadó természettudósok és az ettől eltérően „más gondolatvilágot” képviselő humán- és társadalomtudósok ilyen értelmű szembeállítását a leghatározottabban visszautasítjuk. Ez ugyanis teljesen egyértelműen azt sugallja, hogy a humán- és társadalomtudományok művelői nem fogadják el, hogy teljesítmény is szükséges a finanszírozáshoz. Ezzel kapcsolatban ezt írtuk tavaly júliusban: „a magyar bölcsészet- és társadalomtudományi kutatóintézetek teljesítménye nem marad el a sokszor hangoztatott nemzetközi színvonaltól. Egyedül az általam [Molnár Antal] 2019 óta vezetett Történettudományi Intézet példáján szeretném ezt az állításomat címszavakban illusztrálni. Az intézet az elmúlt években hat MTA Lendület-kutatócsoportnak és tucatnyi NKFIH-kutatócsoportnak adott otthont. Közép-Európában talán egyedüliként ugyanazon évben ugyanazon tudományterületen egy intézményként két ERC (European Research Council) Consolidator Grant-pályázatot is elnyertünk. Összehasonlításképp: bölcsészterületen az elmúlt 20 évben alig egy-két magyarországi nyertes pályázat született, és Közép-Európában még a természettudósok között is meglehetősen ritka, hogy egy intézményben egyidejűleg több futó ERC-kutatócsoport működjön. Kollégáink évente több száz hazai és nemzetközi tanulmányt és mintegy félszáz könyvet jelentetnek meg, többet közülük jelentős nemzetközi könyvkiadóknál. Nincsen még egy olyan történeti kutatóintézet egész Európában, amely olyan intenzív kapcsolatokat ápolna a Balkán-félsziget történetkutató műhelyeivel, mint a mi intézetünk, valódi hidat képezünk a keleti és nyugati tudományosság között. […] Mindehhez hozzátartozik: munkatársaink nagy része a nemzetközi szintű teljesítményért cserébe 350–450 ezer forint bruttó fizetésért végzi a munkáját.”
A fentieket most is csak megerősíteni tudjuk, azzal kiegészítve, hogy azóta nyertünk még egy ERC Consolidator Grant-et, négy új ERC-pályázatunk van bírálat alatt, abból kettő már a második fordulóba is bejutott. Vajon mi fogtuk vissza a tudomány űrhajóját a kanyarban előzéstől, Kohán Mátyás örökbecsű metaforáját idézve? Ennek fényében érthetetlen, értelmetlen, mi több: felháborító és hazug Gulyás Balázs állítása.
„Gulyás Balázs: Nem mi kerestük a kapcsolatot az ELTE-vel, az ELTE megválasztott rektora jött el hozzánk, és azt mondta: szívesen felkínálja, hogy átveszi a humán területeket. Először nagy volt az értetlenkedés, de végül úgy alakult, hogy így volt a jó mind a két oldalnak.”
Tényleg még mindig teljesen idiótának nézik a kutatóközösséget és a magyar tudomány helyzete iránt érdeklődő olvasókat? Miért is ment el az ELTE megválasztott rektora egy szép nyári reggelen Gulyás Balázs irodájába? Mennyire önként és szívesen ajánlkozott a kutatóközpontok átvételére? Miért értetlenkedett ezen a meglepett kutatóhálózati elnök? El tudjuk fogadni: még nem jött el az ideje, hogy az akkori történések minden részletét felfedjék az érintettek. De azt a leghatározottabban visszautasítjuk, hogy a tavalyi hazudozás tovább folytatódjék. Annyit valóban el kell ismernünk: az utolsó tagmondat részben fedi a valóságot. A HUN-REN-ben eluralkodó toxikus légkör után az ELTE valóban egyfajta menedéket jelentett az oda csatolt intézetek számára. Olyannyira, hogy több HUN-REN-nél ragadt természettudományi kutatóközpont főigazgatója is inkább némi irigységgel, mintsem szánakozással tekintett ránk.
„Jakab Roland: Nem vállaltam politikai munkát, és nem tettem politikai állásfoglalást. Nem számítottam arra, hogy ennek ilyen jelentős politikai visszhangja lesz. (...)”
Azt mindenki szabad belátására bízhatjuk, hogy politikai munkának vagy állásfoglalásnak minősül-e, ha egy független tudományos szervezet vezérigazgatója belép az épp regnáló miniszterelnök által alapított első Digitális Polgári Körbe. Majd maga is alapít egy saját kört, Tudomány és AI néven, amelyben két kormánybiztos – köztük egy volt miniszter – és egy polgármester is helyet kap. Végül fellép a kampányüzeneteket közvetítő 2025. szeptember 20-i első DPK gyűlésen. Igaz, 2025 szeptemberére már a HUN-REN-től az ELTE-hez csatolták azokat a politikatudományi kérdésekkel foglalkozó kutatókat is, akiktől esetleg tanácsot kaphatott volna a vezérigazgató a politikai munka és állásfoglalás mibenlétéről.
„Gulyás Balázs: (...) sajátos jogállású jogi személy legyünk, ami erős védettséget ad a kutatóhálózat függetlenségének és autonómiájának, benne a kutatási intézményeknek is.”
A HUN-REN legfőbb döntéshozó testülete az Irányító Testület, amelynek összetételébe a kutatóhálózat munkatársainak és vezetőinek beleszólása lényegében nincs, a kutatóközpont főigazgatói által delegált három tag tanácskozási joggal vehet részt az üléseken. Az az „önbeporzó” taktika pedig, hogy az Irányító Testület tagjai kétszer hat évre kaphatnak mandátumot, majd a megüresedett helyre maguk választhatnak új tagot, sokat elmond erről az autonómiáról: a kutatók részvétele nélkül is remekül működik.
„Gulyás Balázs: Hol vannak akadémia alá rendelt kutatóintézetek? Oroszországban, Kínában, Üzbegisztánban, Vietnámban, Mongóliában.”
A felsorolásból kimaradt néhány további egzotikus hely, mint például Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Horvátország, Szlovénia és Ausztria.
„Gulyás Balázs: Amikor mi idejöttünk, az első dolgunk az volt, hogy egy jelentős nemzetközi átvilágítást csináltunk. Kaptunk is kis kritikát arra, hogy miért kell ez, de megérte. Száz nemzetközi szakértőt hívtunk ide, átnézettük velük a tudományos értékeket, nagy tanácsadó cégekkel csináltattunk strukturális, pénzügyi, innovációs elemzést. Mind azt mondta, hogy a HUN-REN jelenlegi cél- és küldetésrendszere irányába menjünk.”
A 2025 áprilisában, a valóban rendkívül költséges nemzetközi átvilágítási folyamat lezárásaként tartott szimpóziumon az átvilágítást vezető Alexander Zehnder svájci mikrobiológus professzor pontosan ennek az ellenkezőjét állította: „az út, amelyre a HUN-REN vezetése rálépett, tévút és kudarcra van ítélve, hiszen nem az átvilágítás tanulságaiból építkezik”. És valóban: a mi kutatóközpontunk átvilágításának tanulságai semmilyen mértékben nem épültek be a HUN-REN Központ által megvalósított irányítási mechanizmusokba, és ezt Zehnder professzor nyilván az egész hálózatra nézve jellemzőnek találta. Legsúlyosabb kifogása éppen az volt, hogy a Központ nem a kutatókkal és a kutatással, hanem csak saját adminisztrációjának öncélú duzzasztásával van elfoglalva, és ez így összeomláshoz fog vezetni. Vélhetően a próféta szólt belőle.
„Gulyás Balázs: Ide kell hoznunk a tehetségeket. Ebben vannak jó kezdeményezések. Csupán példaként: erős szerződésünk van a Nemzeti Tudósképző Akadémiával az egészen fiatalok megszólítására, és minden külföldön élő magyar kutatót szeretnénk visszahozni.”
Ritmusérzék teljes hiánya. Információhiány? Inkompetencia? Mindeközben a kutatóhálózat kutatóközpontjai nyolc éve nem tudtak fiatal kutatót felvenni.
„Jakab Roland: Az egész hálózat, benne a központi szervezeti egységek, a kutatók céljainak megvalósulásáért felelős.”
A „központi szervezeti egységek” az utóbbi években egyre növekvő vízfejjé váltak, ahonnan gyakran napi szintű, nem ritkán teljesen felesleges adatszolgáltatással terhelték a kutatóközpontokat, ezt bőven megtapasztalhattuk a HUN-REN berkeiben, mielőtt 2025 augusztusában átkerültünk az ELTE-hez: de még 2025 szeptemberében is beszámolókat kértek a július 31. előtti időszakról. Esetünkben a beszámolási kötelezettség tehát túlélte az áthelyezést, míg a bérrendezés ígérete már nem. A központi „adminisztratív” egységekben jelentős a fluktuáció, így a központi ügyintézés, még az egész kutatóhálózatot érintő ügyekben is, sokszor akadozik.
„Gulyás Balázs: (...) ez egy tragédia lenne Magyarországnak, a magyar tudománynak.”
Meglepő, hogy a HUN-REN elnöke, aki maga is az MTA külső tagja, tragédiának tartaná, ha a kutatóközpontok visszatérnének az akadémia égisze alá. Könnyen lehet persze, hogy a tragédia műfaji besorolása nézőpont kérdése: ami a kutatóknak intézményi korrekció, az a jelenlegi vezetésnek egzisztenciális dráma lehet: a sajtóban megjelent értesülések szerint az elnök és a vezérigazgató jelentős, havi bruttó 9,4 millió forint jövedelemtől esne el – miközben a kutatói havi bruttó átlagbér a HUN-REN-ben 800 ezer forint körül mozog, az ELTE-hez csatolt kutatóközpontokban pedig jóval alacsonyabb.
„....A költözésről szóló döntés 2025 novemberében született meg, amelyet számos, kutatási tevékenység végzésére alkalmas irodaépület feltérképezése előzött meg, és a legkedvezőbb ár alapján választottunk.”
A HUN-REN új székházát a köztársasági elnök jelenlétében 2025 márciusában adták át, miután 4,8 milliárd forintért újították fel az Alkotmány utcai épületet. Fél évvel később úgy tűnik, ismét helyszűkében lehetett a kutatóhálózat, hogy új, bérelt irodaépület után kelljen néznie. Igaz, az ingatlanvagyon kérdése egyébként is problematikus a HUN-REN számára, hiszen a kutatóközpontoknak helyet adó épületek továbbra is a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában vannak.
Ezt a sort nyilván lehetne még folytatni, de szeretnénk valamit hagyni a természettudományi kutatóközpontokban dolgozó, jelenleg is a HUN-REN irányítása alatt dolgozó kollégáinknak is: a megszólalásig a KEKVA szerint működő tudományirányítási rendszertől és ennek következményeitől a HUN-REN kommunikációjával megbízott cégen keresztül a Tiborcz István érdekeltségéhez tartozó irodaház bérléséig.
Azt, hogy a kutatóhálózatban az MTA-tól való 2019-es elszakítás óta megtapasztalt „változás állandósága” végül csupán néhány esztendőnyi tragikus fejezetnek bizonyul-e, megfelelő időtávlatból a tudománytörténettel foglalkozó kollégák majd feltárják – mi, kortársak hol tragédiának, hol tragikomédiának éltük meg. Utóbbi olvasathoz a HUN-REN vezetőivel készült 2026. április 16-i interjú alighanem nélkülözhetetlen forrás lesz. Ezek a részben AI-gyanús bullshitekből, részben ordas hazugságokból összetákolt szövegek többet ártanak az egészséges új nyilvánosság kialakulásának, mintha el sem hangzottak volna.
Mihalik Béla, történész-levéltáros, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, kutatócsoport-vezetője, korábbi tudományos titkára (2019–2026)
Molnár Antal, történész, az ELTE HTK főigazgató-helyettese, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet igazgatója, tudományos tanácsadója
