Az orosz békeblöff és a Nyugat Casablanca-momentuma

Vlagyimir Putyin orosz elnök állítólag nyitott a tűzszüneti tárgyalásokra Donald Trump megválasztott amerikai elnökkel, röppent fel a hír a napokban. Többen ezt elmozdulásként értékelték az orosz álláspontot illetően. Akik így tettek, azoknak fogalmuk sincsen az orosz stratégiáról és az annak érdekében követett taktikai manőverezésről, illetve az orosz gazdasági és katonai erő jelenlegi állapotáról. A látszólagos orosz békülékenység mögött valójában ugyanis a Nyugat és politikai kultúrája ellen vívott háború megnyerésének szándéka áll, amellyel szemben csakis egyetlen megoldás létezhet: annak feltétel nélküli elutasítása.

Az orosz hadsereg és gazdaság óriási bajban van. A tüzérségi lőszerek mintegy felét Oroszország már ma is Észak-Koreából kénytelen beszerezni, ami nem csoda, hiszen például a 2022-ben elhasznált 12 millió tüzérségi lőszerre kevesebb mint 3 millió belföldön legyártott lőszer jutott. Ez az arány javult ugyan a következő évben, de nem nagyságrendileg. Jellemző további példa, hogy miközben az orosz hadsereg átlagosan 320 tankot és nagy kaliberű tüzérségi fegyvert veszít el egy hónapban, addig összesen jelentéktelen mennyiséget, vagyis mindössze húszat képes előállítani. Ugyanez az arány a gyalogsági páncélozott járművek esetében havi 155 darab veszteség és 17 újonnan előállított jármű.

Az orosz gazdaság – amelynek mérete eleve eltörpül az EU gazdasága mellett, nem beszélve az Egyesült Államokról, és pláne a NATO összességéről – jelenlegi pörgése kizárólag a hadigazdálkodásnak köszönhető. Ettől az ország gazdasága nem erősödik, hiszen a fegyverek nem hasznosulnak, hanem elpusztulnak. Az észak-koreai katonák bevetése Kurszknál pedig annak nyilvánvaló jele, hogy komoly határai vannak az orosz társadalom háborús tűrőképességének. Mértékadó elemzők mindezek alapján arra hívják fel a figyelmet, hogy az orosz gazdaság és hadsereg becslések szerint 2025 második feléig képes fenntartani a jelenlegi háborús állapotot.

Mindezek mellett teljesen logikus lépés, hogy Moszkva érdekelt a konfliktus dinamikájának módosításában: lélegzetvételre van szüksége, az eddigi eredmények lehetőség szerinti minél optimálisabb megőrzése mellett. Utóbbit pedig blöfföléssel tudja leginkább elérni: nagyobbnak kell látszania, mint amekkora valójában. Az utóbbi időszak legkomolyabb rakétatámadása Ukrajna ellen; az először interkontinentálisnak hitt, később Putyin által egy újonnan kifejlesztett közepes hatótávolságú ballisztikus rakétának nevezett fegyver („Oresnyik”) bevetése; továbbá a nukleáris doktrína módosítása annak érdekében, hogy immár hagyományos fegyverrel indított támadást is megtorolhassanak nukleáris válaszcsapással, amennyiben azt nukleáris hatalom fegyverének segítségével követték el – ezek mind ennek a blöffnek a részei.

Putyin pontosan tisztában van vele, Trumpnak az a legfontosabb, hogy elmondhassa: valamilyen módon megállította a konfliktust Ukrajnában. Moszkva minél nagyobbnak látszik most, annál többet őrizhet meg egy jövendőbeli tűzszüneti kompromisszum eredményeként. A Moszkvával kötött kompromisszummal tehát a Nyugat valójában Putyin kottájából játszik.

Oroszország előtt ugyanis végső soron nincsen más megoldás, mint a háború folytatása, ahogyan arra a már idézett kiváló írás is rámutat. Nem pusztán a putyini stratégiából következik immár ez, hanem abból a kényszerhelyzetből is, amelybe Moszkva kormányozta magát. Az orosz hadsereg leszerelése egy esetleges békekötés után nem járható út, ugyanis a hadigazdálkodás miatt leépült orosz polgári gazdaság nem képes felvenni ilyen mennyiségben munkaerőt, amelynek egy része nem is képes visszailleszkedni a normál polgári életbe. A szélnek eresztett háborús tömeg roppant súlyos társadalmi és politikai instabilitást okozhat az országban.

Ahogy a szerzők fogalmaznak: „az ukrajnai harcok teljes körű beszüntetése nem fogja megoldani a Nyugat Oroszországgal kapcsolatos problémáit. Oroszország túlméretezett katonai ágazata arra ösztönzi a Kremlt, hogy a hadseregét arra használja, hogy a szomszédos államokból kényszerítsen ki magának zsákmányt. Az alternatívák – a leszerelés és a recesszió, vagy a felduzzadt hadsereg és védelmi ipar korlátlan finanszírozása – egzisztenciális fenyegetést jelentenek Putyin rezsimje számára.” Moszkva tehát e háború nyomán még akkor is a környező országok katonai zsarolására építené jövőbeli stratégiáját, ha egyébként valamilyen csoda folytán feladná a Nyugat megosztás általi legyőzésének szándékát. Amiről természetesen szó sincsen.

Oroszország stratégiáját ugyanis alapvetően ez utóbbi ellenségeskedés határozza meg. A Nyugatnak fel kellene fognia, hogy az orosz rezsimmel való konfrontáció végső soron civilizációs természetű és kibékíthetetlen: a nyugati demokratikus politikai rend és az orosz kriminokrácia ég és föld távolságra van egymástól, közöttük nem létezhet kompromisszum. A kriminokrácia „az autoriter rezsimek olyan új típusa, amely szervezett bűnözői kartellek módjára működik, de egy állam tulajdonságaival rendelkezik”. Márpedig egy szervezett bűnözői körrel való mindennemű együttműködés, számukra tett engedmény e szervezett bűnözői körök működésének természetéből fakadóan e köröket erősíti, míg a velük együttműködőket megrontja, gyengíti. Tetszik, nem tetszik: a Nyugat a fenti értelemben háborúban áll. Nem Ukrajna miatt. Ukrajna áll háborúban a Nyugat miatt, abban az értelemben, hogy Oroszország célja a Nyugat legyőzése, ahova az út Ukrajnán keresztül vezet.

Ugyanennek – a konfliktus civilizációs kibékíthetetlenségének, az ellenség bűnözői természetének – felismerése vezetett el odáig a második világháborúban is, hogy az amerikai elnök és a brit miniszterelnök 1943-ban, Casablancában tartott tanácskozásukon meghozzák a döntést: Hitlerrel semmiféle béketárgyalás és alku nem képzelhető el, a háborút addig kell folytatni, amíg – Winston Churchill szavaival – „elértük azt, hogy e bűnözői erők, amelyek a világot ebbe a viharba és pusztulásba sodorták, feltétel nélkül megadják magukat”. Röviden: békét bűnözőkkel nem lehet kötni.

A történelmi analógia érvényét erősítő kísérteties fejlemény mindezek hátterén, hogy az identitárius-konzervatív körök egyik legbefolyásosabb médiaszemélyisége, a Putyin- és Trump-szimpatizáns Tucker Carlson a holokausztrevizionista Darryl Cooperrel készített idén szeptemberben népszerűsítő interjút. Cooper szerint a második világháborút nem is Hitler, hanem az a Churchill okozta, aki nem volt hajlandó „béketárgyalásokba” bocsátkozni a náci vezérrel, és ezért ő „az első számú felelős azért, hogy a háború Lengyelország puszta megszállásából valami egészen mássá vált”.

Mintha ugyan nem volna tudható, hogy Hitler egy alapjaiban legkésőbb már 1937-ben világosan lefektetett stratégia alapján folytatta a háborút, amely korántsem pusztán Lengyelország elfoglalására irányult. Niall Ferguson neves konzervatív történész például teljes értetlenségének és megütközésének adott hangot Tucker Carlson említett interjúja miatt, noha a magyarázat az interjú tényére roppant egyszerű. Carlson e – hamis – történelmi analógia segítségével a jelenlegi orosz agresszió narratíváját akarja befolyásolni és úgy beállítani a helyzetet, mintha ezúttal is a „békétlen” Nyugat csinálna a bolhából elefántot. Carlson sok hozzá hasonló nyugati – és magyar – eszmetársa gondolkodását képviseli ezzel, akik pontosan az említett civilizációs alapon nem hajlandók az orosz rezsimben az autoriter kriminokráciát látni, hiszen szemléletükben már ők maguk is régen elutasították a nyugati demokratikus politikai kultúrát. (Persze e személyek némelyikének szemléletváltásához némi guruló rubel, kilátásba helyezett geopolitikai természetű juttatás vagy éppen zsarolás is hozzájárulhatott.)

A második világháború menetét és az azt követő időszak nemzetközi rendjét meghatározó casablancai találkozó tanulsága éppen ezen a ponton válik világossá a jelenlegi történelmi helyzet szempontjából. Itt született meg ugyanis hivatalosan is az a felismerés, hogy a világháború nem csupán egy „hagyományos” érdekérvényesítő konfliktus, amelyet a részt vevő felek közötti egyezséggel végül meg lehet oldani, hanem két egymást kioltó politikai kultúra, civilizációs értékrend küzdelme is egyben.

A háborús konfliktusok nem mindig ilyenek, de van, amikor ilyenek. És ezt fel kell tudni ismerni. Szó sem lehetett tehát az ellenségnek való alárendelődéshez vezető „semlegességről” és „konnektivitásról”. Németország és az őt támogató országok feltétel nélküli megadásának követelése a szövetségesek részéről nem az ellenség, hanem – Roosevelt amerikai elnök szavaival – „ezen országok hódításra és más népek alávetésére alapuló filozófiáinak elpusztítására irányult”. Casablanca jelentősége ez volt: annak felismerése, hogy a küzdelem végső soron filozófiai mélységű. Politikai vezetők nem gyakran képesek ilyen dimenziókban gondolkodni és a világháború során sem volt ez kezdettől fogva így. Nagy-Britannia politikai vezetésének egy része először szóba akart állni Hitler úgynevezett békeajánlatával. Egy Churchill meggyőző ereje kellett ahhoz, hogy megértsék: Hitler sikere – a békekötést először támogató Lord Halifax külügyminiszter későbbi szavaival – „végső soron mindazon dolgok végét jelentené, amiért élni érdemes”.

A korábban még vacilláló Halifax 1940. július 22-én elhangzott rádióbeszédének alábbi mondatait, amelyekben a brit külügyminiszter világosan rámutatott a hitleri „békejavaslatok” álságos és elfogadhatatlan természetére, érdemes volna manapság gyakorta címoldalon hozniuk a lapoknak. A szövegben a Brit Birodalom és Hitler/Németország/német kifejezéseket cseréltem csupán fel (dőlt betűvel jelezve) a mai szereplőkre:

„[Putyin] azt mondja, hogy nem kívánja elpusztítani Európát, de beszédében nem volt utalás arra, hogy a békének az igazságosságon kell alapulnia, egy szóval sem ismerte el, hogy Európa többi nemzetének joga van az önrendelkezéshez, az elvhez, amelyre oly gyakran hivatkozott az oroszok esetében. Egyedül a félelem alantas ösztönére apellált, és egyetlen érve a fenyegetés volt. Jelzésértékű a hallgatása azoknak a nemzeteknek a jövőjéről, amelyeket ilyen vagy olyan hamis ürüggyel leigázott. Az Európáról alkotott képe nyilvánvalóan az […], hogy Oroszország uralkodik ezen népek felett, akiket egytől egyig megfosztott a szabadságtól. Már most látjuk, hogy olyan kreatúrákon, saját maguk halvány árnyékain keresztül uralkodik, amelyeket Közép- és Észak-Európában hozott létre. A mi elképzelésünk, amelyet az Egyesült Államok elnöke […] merész körvonalakkal vázolt fel, egészen más. Velük együtt mi Európát független államok szabad szövetségének látjuk; és e kontraszt miatt a fenyegetések nem hatnak meg bennünket.”

Ma sem lenne szabad ennek másként lennie. Az említett civilizációs konfrontáció természetesen nem csupán Oroszországgal szemben áll fenn. Ahogy Jeffrey Kruse, az Egyesült Államok Védelmi Hírszerző Ügynökségének (DIA) vezetője fogalmazott a közelmúltban Oroszország és Kína egyre erőszakosabb fellépése kapcsán, egy „makroszintű elmozdulásnak” lehetünk tanúi az utóbbi években, a szabályalapú keretrendszerből egy olyan világ felé, amelyben egyre több ország hajlandó „nyers erőt” használni céljai eléréséhez. Ezen országok, ideértve még természetesen például a diktatúra Észak-Koreát vagy az iszlamista teokrácia iráni rezsimet, nem csupán versengenek a demokratikus világgal, hanem háborút vívnak vele. Ne legyen kétségünk: Phenjan nem küldött volna tízezernyi katonát Moszkva segítségére kínai jóváhagyás nélkül, ahogy vélhetően nem minden alap nélkül merülnek fel információk azzal kapcsolatban, hogy a Hamász orosz támogatást is kapott az Izraellel szembeni műveleteihez. (Az mindenesetre semmiképpen nem kérdés, hogy Moszkva szorosan együttműködik Teheránnal a konfliktus kapcsán, lásd az orosz miniszterelnök és az iráni elnök, majd az orosz és az iráni elnök találkozóját néhány héten belül, illetve egy orosz elnöki gép rejtélyes látogatását Izraelben, mely időszakra a Teherán által kézben tartott Hezbollah érdekes módon leállította az ország rakétázását.)

Egy háború nem feltétlenül hadüzenettel kezdődik és nem is feltétlenül a két fél közötti közvetlen katonai konfliktust jelent. Szakmai berkekben közismert mondás, hogy a legtökéletesebb háború az, amelyet úgy nyernek meg, hogy meg sem kell vívni. Ebbe az évek óta sikeresen folytatott „lopakodó háborúba” látszik beletörni a bicskája Moszkvának a félresikerült „speciális katonai művelettel” Ukrajnában, hacsak a Nyugat nem siet segítségére és dob mentőövet egy Putyin számára reménytelen helyzetben, abból a téves helyzetértékelésből fakadóan, mely szerint a háború még nem kezdődött el.

„Láttam, hogy mindez bekövetkezik, és hangosan kiáltottam a saját honfitársaimnak és a világnak, de senki sem figyelt rám […]. Soha a történelem során nem volt még olyan háború, amelyet könnyebb lett volna időben történő cselekvéssel megelőzni, mint azt, amely most a földgolyó ilyen nagy területeit pusztította el” – fogalmazott Churchill a második világháború után néhány évvel. A casablancai találkozó egy már sajnos elkezdett világháború meghatározó, de megkésett eseménye volt 1943-ban. Számunkra még talán adott az esély, hogy az orosz békeblöffel szembeni jelenkori Casablanca-momentummal elejét vegyük a háború földrajzi kiszélesedésének, hogy aztán – ellentétben eleinkkel – ne annak sikeres megvívásáért kelljen már harcot folytatnunk.